Ki is volt Márton Áron? 1896-ban született Csíkszentdomokoson, tehát 1902–03-ban került az elemi iskolába, majd 1910 körül a somlyói gimnáziumba. Én, mint somlyói gyermek, ismertem mindenkit, s így reá is emlékszem még azokból az esztendőkből. Felcsíki harisnyás székely gyerek volt, ha szülei „feljöttek" hozzá, s hozták, amit a gyerek szeret, olyankor nagy lakomát csapott a társaival. Márton Áron az utolsó két gimnáziumi évét már Gyulafehérváron járta, mert akkoriban az volt a szokás, hogy azok, kik papnak mentek, a hét-nyolcat mint leendő kispapok ott fejezték be. 1914-ben ő is beállott önkéntesnek a hadseregbe. Fél év után hadapród őrmester lett, s a harctéren elérte a hadnagyi rangot. A 82. gyalogezred katonája volt Székelyudvarhelyen. A katonái nagyon szerették, kicsi hadnagynak hívták, s mindent megtettek volna érte, akár ő maga a katonáiért. A világháború után hazajött, s a nagy átalakulások, a trianoni döntés s az új állapot nagy hatással voltak rá. Rájött, hogy semmivel sem szolgálhatja úgy a népét és a székelységet, akiért élt-halt, mint ha a fejével és az anyanyelvével tud hatni. Arra jutott, hogy eredeti szándékát keresztülviszi és pap lesz. Visszatért Gyulafehérvárra, a legjobb helyre, mert az akkori püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly – aki a legértelmesebb és legtöbbet tevő püspökeink közül való volt – pártfogásába vette őt. Márton Áron 1924, pappá szentelése után káplán volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson, majd Marosvásárhelyen és Vöröstoronyban. Később Majláth titkára lett, s könyvtárosa. Betegsége és fáradtsága miatt Majláth 1938-ban lemondott a püspöki székről, s Vorbuchner Adolf, szász származású, nagy műveltségű férfiú követte. Az új állam börtöneiből magyarok százait mentette ki Vorbuchner, Majláth kérésére. Püspöksége alatt Márton Áron felkerült Kolozsvárra, s egyetemi hitszónok, a már emlegetett Szent Jóska vezetője lett. Eleinte csak néhányan hallgatták a hitszónokként mondott beszédeit, de rövid időn belül minden ifjú ott tolongott őt hallgatni vágyva, mert a prédikációi olyan emberiek, olyan mélyen a nemzetért aggódó hangot megütőek voltak, hogy senki nem tudta kivonni magát a hatása alól. A megüresedett a kolozsvári római katolikus plébánia élére Márton Áront egyhangúlag választották meg.

A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe. A gyergyóalfalusi István nevű pap vezetésével a Nagyerdőn megütköztek a fejedelmi sereggel, és elűzték azt. Ezalatt Csíksomlyón az asszonyok, gyermekek és az öregek imádkoztak. Tudni vélik, hogy nemcsak a katonák győztek, hanem valamiféle felsőbb segítség is volt ott. A nyertes sereg a templomba ment, s az ott lévőkkel együtt megkerülték a templomot, és attól kezdve minden évben pünkösd szombatján összegyűlnek. A búcsún ott szokott lenni egész Csík vármegye lakossága és a Csíkkal szomszédos szentföldiek – Szentföldnek nevezik a Háromszéki-medence római katolikusok által lakott vidékét –, sőt a Maros-Torda vármegyeiek is. Így Mikházáról a dobos kereszt minden évben legelsőnek jön és megy vissza. Egy teljes hétig jönnek gyalog, és egy teljes hétig gyalog mennek vissza. A pünkösdi búcsú a székely tömegeket folyamatosan, újra és újra összehozó esemény, amelyen tíz-tizenkétezer ember is összegyűl.

Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak. Az igazi jutalom az volt, ha vízkeresztkor, amikor házszentelésre járt a pap s a kántor, a szorgalmas ifjú elől mehetett mint vidimus, s a szentelt vizet vihette. Ahogy beléptek a házba szenteléskor, a gyermekek mondták: „Vidimus stellam eius in oriente" – Láttuk napkeleten feljőni csillagát. A pap megszentelte a házat és a kis csoport máris indult tovább, a többi házhoz. A nagyleányoknak az asztalra tojást kellett tenni és egy fej kendert. Ez ajándék volt, a kenderből kötelet fontak, a tojás pedig a pap s a kántor javára ment. Ha rendesen ki volt készítve a kender és a tojás, akkor a gyermekek, a vidimusok a szentelés után azt mondták a leánynak: „Jó fonó, jó fonó, hajnalban kelő, ilyen és ilyen féderes kocsin vigyék az esküvőjére." De ha nem volt kender és tojás, akkor is elmondták a magukét: „Rossz fonó, rossz fonó, délig aluvó, pucokba heverő, ilyen és ilyen taligán vigyék az esküvőjére." Ezek után a háziasszony fogta az égő gyertyát, és a papot meg a kántort a szomszéd házig kísérte. Mennél tovább kísérte, annál hosszabb lett a kendere – mondták az asszonyok. A mi vidékünkön a házszentelés szertartása elmaradhatatlan volt, s jó alkalom arra is, hogy egy esztendőben egy alkalommal a pap meglátogathassa híveit.

A szüleim olyan hívők voltak, mint az emberek nagy része: a gyereket megkeresztelik, temetéshez hívják a papot, de ami közte van, nem nagyon gyakorolják. Anyám nagy ünnepeken elment templomba, de nem volt bigott vallásos, apám meg pláne nem. Engem nem befolyásoltak, és nem is lettem vallásos. A metafizikus dolgok nem tudják lekötni a gondolkodásomat. A gimnázium nyolcadik osztályáig vasárnaponként kötelező volt csoportosan istentiszteletre menni az Evangélikus Kistemplomba. Az érettségi előtti többhetes felkészülési időszakban viszont fel voltunk mentve e kötelezettség alól. Mondtam is az osztálytársaimnak, hogy most vagyok utoljára templomban. Így is lett. Hetvenegy éves vagyok, és a templomba úgy lépek be, mintha egy műemléket látogatnék, istentiszteleten nem veszek részt. Ha néha elkísérem a feleségemet, aki lengyel lévén, buzgó katolikus, ott elidőzöm valamennyit, de a megtérésnek, a magába szállásnak semmiféle jele nem mutatkozik nálam, és nincs is hiányérzetem miatta. Ebből a szempontból kiegyensúlyozottnak érzem magam. Szigorú erkölcsi elveim vannak, és véleményem szerint az erkölcs és az egyház két kategória. Egy ateista lehet nagyon szigorú erkölcsű. Ami az ateizmust illeti, nem fejtek ki propagandát, se pro, se kontra. Magánügynek tekintem, és békésen együtt élek ilyen, olyan, amolyan vallásúakkal meg nem hívőkkel. Nem is érdekel a dolog, csak ne ártson a másik embernek.

A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat? Egy egész osztály előtti színvallásra kényszerített. És én mondtam, hogy Lindner Ilonának, a nevelőanyámat csakugyan így hívták. Mire ő: de volt neked egy édesanyád is, azt hogy hívták? És akkor mondanom kellett, hogy Grün Irénnek. Ez a Grün név az osztálytársaim körében egyértelművé tehette, hogy itt egy zsidó anyáról van szó. Nagyon kemény, rossz pillanat volt. Összegyűjtöttük a keresztleveleket, és ezek a polgári iskola számára igazolták, hogy velem baj van, mert az apám római katolikus ugyan, de az anyám zsidó és a nagyszülők is azok.

Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul. Egy nyári reggel elindul a templomba és találkozik a rossz gyerekkel, aki azt mondja, menjünk le a folyóra, fürödjünk. A csábító ördög olyan hatásosan működik a rossz fiúban, hogy a jó gyerek végül is elcsábul. A folyóhoz mennek, ahol a jó fiú kihevült testtel ugrik bele a vízbe, tüdőgyulladást kap, hazakerül, de mire a pap megérkezne, hogy az utolsó kenetet föladja, a jó fiú meghal. És mit gondoltok, gyerekek, ez a fiú, aki mindig jó fiú volt, de egyszer nem ment templomba, hová jutott halála után? A pokolba, mondta a káplán úr, ebből is láthatjátok, mennyire be kell tartani az egyház törvényeit és nem szabad bűnben leledzeni, vagy rögtön igyekezzünk meggyónni. Én azon kezdtem gondolkodni, hogy ez valami irtózatos igazságtalanság, és ha ezt az Isten így rendelte el, akkor nem lehet igazságos Isten, ez egy gonosz, veszélyes, sértődékeny úr fölöttünk. Ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, mert egy naiv vallásosságból a kételkedés, a gondolkodás útjára lökött, és éppen egy pap, anélkül, hogy tudta volna, indította ezt el bennem.

Apám az édesanyámmal úgy találkozott össze, hogy járt a Grün-kocsmába, és ott voltak a Grün lányok. Valószínűleg a kocsmárost is ő borotválta és hajvágta, s az ilyen házhoz járó ember félig-meddig családtaggá válik mindenütt. Végképp azzá vált, amikor a Szovjetunióból hazakerült Grün Irént elvette feleségül. Úgy tudom, nagy szerelem volt. Olyannyira, hogy végül már azért volt muszáj gyorsan a házasságot megkötni, mert én elindulóban voltam. Tehát ezek szerint szerelemgyerek volnék. Az anyám alacsony, kerek arcú, barna hajú, szép szemű, szomorkás szépasszony volt. Az apám magas, szőkésbarna, jellegzetesen sváb legény. Valószínű, hogy ezt a szerelmi kapcsolatot nem vették feltétlenül jó néven. A falu megkérdőjelezte, mert zsidó lány, mert van két gyereke, mert idősebb. Anyám családjában viszont jó néven vették a borbélymester házassági szándékát, hiszen mire számíthatott Újkígyóson két gyerekkel egy harmincvalahány éves özvegyasszony? Az apai nagyszülők Almáskamaráson húsz kilométerrel arrébb voltak, és nem hiszem, hogy gondot okozott nekik. Sőt az a gyanúm, hogy ezt is az apám emelkedése bizonyítékának tekintették, hiszen ő már kiemelkedett a szegényparaszti környezeből, és kiemelkedett az etnikai elzártságból is, mert egy magyar faluban telepedett le. A házasság 1928-ban, a katolikus egyház szertartása szerint köttetett, és anyánk kötelezte magát, hogy minden születendő gyermeke a katolikus vallást fogja követni.

Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez. A család egyébként teljesen átvette a katolikus vallás világi szokásait, tehát karácsonyt ünnepelt karácsonyfával, a húsvétját húsvétkor tartotta, sonkát főztek főtt tojással, tormával, télen disznót vágtak, szóval minden a teljes asszimiláció jegyében történt. A katolikus vallást Grün Sándor és családja vette föl később, persze abból a kényszerből, ami a negyvenes évek elején következett.

Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt. Grün Adolfnak volt két fia, közülük az egyik karpaszományos tisztként esett el az első világháborúban, főhadnagy volt. Nagy alakú fényképe aranykeretben ott függött a Grün család egyik szobájában, a képen katonatiszti ruhában áll. Ez is a család erős asszimilációját bizonyítja.

Úgy látom, hogy végül is én abszolút kiegyensúlyozottan és nyugodtan élem napjaimat. Annak ellenére, hogy a politikai közéletből kirekesztettek, annak ellenére, hogy a megnyilatkozásaimat bojkottálják, elégedett és mondhatom, hogy teljes mértékben nyugodt vagyok. Mert hisz amiért én harcoltam, a megszálló csapatok kitakarodása, az bekövetkezett, a moszkvai leninizmus kitakarítása is bekövetkezett. Az erkölcsi győzelem a miénk, akik az önrendelkezési jogért, az alapvető emberi szabadságért harcoltak. Mert nem mi adtuk föl a világnézetünket, hanem az ellentábor. Az Úristen a leghatalmasabb és a legerősebb, és végül is az fog dönteni, hogy ki hogy és mint kerüljön az ő színe elé. Mert az élet értelme és a célja az utolsó ítélet, az isteni ítélet tükrében vizsgálandó és értékelendő.