A bátyám, János tehetséges hegedűsként indult. Volt egy – ha nem is magyar, sokkal inkább orosz zsidó – tradíció, hogy a gyerek tanuljon zenét, aminek köszönhetően egy csomó fiatal hegedűs jelent meg, Hubermantól kezdve egészen Gidon Kremerig. Ez egyben a szociális felemelkedés útja is volt. Hogy ez a szüleimnél pontosan hogy volt, nem tudom. Azt sem tudom fölmérni, mennyire volt tehetséges Jancsi. Volt egy ismerős család, Bihariék, akik a lányukat szintén hegedűre akarták taníttatni, úgyhogy a szülők úgy döntöttek, mind a két gyereket fölküldik Pestre. Zathureczkynél tanultak, ő volt akkor „a nagy magyar hegedűs”, és persze tanított a Zeneakadémián. Ez előkészítő év lett volna a zeneakadémiai fölvételhez. Jancsi a nagyszüleimnél lakott, és anyám gyakran fölment hozzá. Aztán Jancsi beteg lett és visszajött, csontig fogyva, anorexiásan. Nem tudom, mi történt, mi volt olyan traumatikus, hogy ez volt az egyetlen kiút. Azt tudjuk, hogy egy hivatásos zenész hétköznapjai gyötrelmesek. Előbb azt hitték, valami szomatikus problémáról van szó, gyomorbaj, savhiány, mindenféle. Abban a korban még nem ismerték ezt a betegséget, nem tudtunk az anorexiáról semmit sem. Anyám próbálta titkon táplálni Jancsit: narancsot vett, kicsavarta, és titokban szőlőcukrot kevert bele, mert az sokkal kevésbé édes, mint a cukor. De a bátyám rájött, és botrány belőle. Rémes volt. A család élete fölé tornyosult ez a betegség. Anyám teljesen tönkrement. Én akkor nem tudatosítottam magamban, de most, visszatekintve, tulajdonképpen rossz néven vettem mindezt anyámtól is, meg Jancsitól is. Mindkettőjükkel nagyon ambivalens lett a viszonyom. Nehezteltem anyámra, hogy elhanyagol a bátyám javára. Ez a betegség rendkívül nyomasztó valami volt, az egész családi légkör megfagyott. Amilyen nagyon szeretetteljes – bár bizonyos értelemben puritán – volt addig, annyira fagyott lett.

Végül Jancsi elkezdett egy analízist, ami elég sikeresnek bizonyult, egyre jobban lett. Aztán az orvosa tanácsára elköltözött tőlünk, és éppen ezekhez a Bihariékhoz ment, akiknek a lánya szintén hegedűs volt. Folytatta a hegedülést, és nagy sakkozó volt. És ennél a baráti családnál élt egészen addig, amíg elvitték munkaszolgálatra. Itt ugrom egyet az időben: minket közben elvittek. Jancsi a háború végén az alakulatával az osztrák határon volt, és a bajtársaival hazafele indult. De az oroszok elfogták. Elkerült az Ókirályságba, a Kárpátokon túlra, Foksányba, egy nagy gyűjtőtáborba, majd onnan Sztálingrádba vitték, ahol két és fél esztendőt töltött orosz hadifogságban. Ahol nagy hasznára volt a hegedű. Mert valahonnan organizáltak, szereztek hangszereket. És volt a táborban több zenész is. És valahonnan megszerezték Richard Strauss Till Eulenspiegeljének partitúráját. És ebből kimásolták a szólamokat, mégpedig, azt hiszem, régi cementeszsákokra, mert papír egyébként nem volt. És alakult egy tábori zenekar. Úgyhogy a zsidó, szász és persze magyar, meg mit tudom én, mindenféle hadifogolyból összeszervezett tábori zenekar a Till Eulenspiegelt játszotta Sztálingrádban. És ezzel turnéztak is. Úgyhogy neki viszonylag jó dolga volt. Aztán nagyon későn került haza, mert előbb hazakerültek a magyarok, aztán a románok, de az erdélyi–magyar–román–zsidó nem volt kategória. Gondolom, Jancsi magyarnak vallotta magát, de ez valahogy nem stimmelhetett, mert nagyon későre került haza. Azt hiszem, 47-ben végén vagy 48 elején. Aztán Kolozsváron beiratozott a Bolyai Farkas Egyetem magyar–pszichológia szakára, és el is végezte. Tanársegéd lett a magyar szakon, amíg nem rúgták a származása miatt. Egy darabig tanított egy fogyatékosok számára fenntartott intézetben, aztán üzemi pszichológus volt, majd orosz fordításokat csinált. És sokat zenélt. Kolozsváron élt, megnősült, született egy fia, aki mérnök lett, most Kanadában él.

Mi zsidó középpolgári család voltunk, viszonylagos anyagi jólétben. Soha vagyonunk nem volt, de jó körülmények között éltünk. Erdély akkor még sokkal paternálisabb volt, mint Magyarország. Volt legalább fél évszázad eltolódás. Úgyhogy a klasszikus modell az volt, hogy egy polgárcsaládban a gyerekek mellé kellett egy gyereklány, egy Fräulein. Mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Magyar anyanyelv, magyar könyvtár, magyar olvasás – szóval magyarok voltunk. A gyereklány pedig német, pontosabban szász. Ezek a lányok általában kispolgári családból jöttek, és idővel megtanulták, hogy kell egy háztartást vezetni, és pénzt gyűjtöttek a kelengyéjükre. Emlékszem egy Fräuleinra, egy szebeni építőmester lányára. Az apja meg az egyik bátyja karácsonyra egy gyönyörű malomjátékot fabrikáltak nekünk. Egyik oldalán malom volt, másik oldalán pedig egy másik társasjáték – ezt csak németül tudom –, Mensch ärgere Dich nicht. Most is látom magam előtt: nagyon szépen, körzővel volt kirajzolva, és három nyelven fölírva, hogy Malom – Mühle – Moară, tehát magyarul, németül, románul. Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg.

Tanultam zongorázni, és nagyon sajnálom, hogy abbahagytam. Most, öreg fejjel próbáltam volna újra elkezdeni. Megörököltem a nagy unoka elektronikus zongoráját, és gondoltam, hogy ezzel majd kezdek valamit, de nem merek igazán. A bátyám révén azonban korán szert tettem egy bizonyos passzív zenei kultúrára. Anyám tanítónőképzőt végzett, úgyhogy ex officio zongorázott és énekelnie is kellett. Apámnak nagy kedvence volt a Bajazzók és a Parasztbecsület, de ezen túl más nemigen.

 A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás. Cserépkályha volt mindenütt, és téli vasárnapokon, amikor izzó parázs volt, apámmal pirítóst csináltunk a kályha parazsán. Volt egy hosszú villa, arra egy szép karéj kenyeret föltűzött, és ő sütötte. Arra emlékszem, hogy az ölében ültem, és a szemét néztem, és azt csodáltam, hogy a pupillája sokkal kisebb, mint amit én láttam a magam szemén a tükörben. És az írisznek láttam a szálas szerkezetét, és hogy olyan szürkés-zöldes többszínű valami. Ez nagyon korai emlék lehet. Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó. A jégen meg a jól megtaposott hóban is lehet: az ember nekifut, csúszik, siklik rajta. És akkor hallani, hogy csi-csi… És ahogy a pocsolyák befagytak, nem voltak átlátszóak, de áttetszőek igen, és többé-kevésbé lehetett látni a koncentrikus körvonalakat, ahogy a víz apránként megfagyott, aztán kicsit olvadt, megint megfagyott satöbbi. És Jancsi azt mondta, hogy a jég alatt nagyon érdekes állatok élnek, de ezeket csak akkor látja az ember, ha már betöltötte a hét évet. Ezen én oly mélységesen föl voltam háborodva, hogy a mai napig is emlékszem rá.

   Egyébként emlékszem Horthy Miklós bevonulására. Az összes térre néző házban, szobában magyar tisztek voltak, nehogy valami merénylet legyen. Én is ott voltam az ablaknál, és mellettem egy nem tudom, miféle tiszt, aki kérdezte, hogy ugye, milyen boldogok vagyunk. És emlékszem, teljes őszinteséggel azt mondtam, hogy igen, de mi zsidók vagyunk. Tehát akkor már nyilvánvalóan tudtam, hogy Magyarországon vannak zsidótörvények, van diszkrimináció.

A földszinten volt Lepage Lajos könyvkereskedése. Ez egy nagyon jó könyvesbolt volt, könyv- és írószer, és valamikor kölcsönkönyvtár is. A kölcsönkönyvtári dolgot abbahagyták, de a könyvek még ott voltak. Kék csomagolópapírba voltak kötve, és volt rajtuk egy fehér vinyetta, számmal. Úgyhogy ki kellett nyitni, hogy megnézze az ember, mi is az. Emlékszem a Verne Gyula-könyvekre, a Jókaikra is. Mi bementünk a könyvesboltba, köszöntünk, fölmásztunk a létrán, és ott böngésztünk, és elhoztunk, amit szerettünk. Például a Winnetout vagy Herczeg Ferencnek a Szelek szárnyán című könyvét. Alapvetően magyarul olvastunk és németül. A román irodalmat gyakorlatilag nem olvastuk. De kora kamasz koromban volt egy pár német könyv is. Azt hiszem, egy sorozat lehetett: Reisen mit Doktor Überall, amelyik mindent megmagyaráz a technikai érdeklődésű gyereknek. A kétütemű motor, az elektromotor, ez, az, amaz. És a nagy gyermekkori élmény: a Kästner-könyvek. Emil és a detektívek vagy a Május 35, A repülő osztály.

Apám barátjával közösen vettünk egy kis házat, kerttel, a város szélén, az úgynevezett Törökvágásnál, a Hója-erdő alján, ahol volt egy csomó gyümölcsfánk. Barack, szilva, alma, minden. Ahol én remek nyarakat töltöttem, legfőképpen az eperfa tetején, mert az is volt. És gyakorlatilag egész nyáron termett. Nyaralni általában Erdélybe mentünk. Olyan helyeken voltunk, mint Szováta vagy Borszék, vagy a tordai sósfürdő. Családi panziókban laktunk, ahol ellátás volt. Az ember elment egész napra kirándulni a Szent Anna-tóhoz, az nagyon szép volt. Jéghideg volt a vize, és azt tudom, hogy egészen pici fekete békácskák voltak benne, amelyre lehetett vadászni, csak sajnos az ember nem vihette haza őket. És reggel, amikor még ott ült az ember a panzió nyitott erkélyén és reggelizett, cigányasszonyok jöttek frissen szedett szamócával, páfrányból font kosárkában árulták. Egyszer voltunk a Tátrában is, ahol egy családi találkozó volt, a budapesti család is odament. Az egyik rokonnak volt egy autója, amellyel körülvitt bennünket a szepesi városokban, Késmárkon, Lőcsén. Nagyon szép nyaralás volt.

Szerettem iskolába járni, jó tanuló is voltam. Az elemiről sok emlékem nincsen. Nagyon szerettem a tanító nénit, aki elsőtől negyedikig végigvezetett bennünket. A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva. Azt tudom, hogy nagyon sok fiatal, aki a Bariczba járt, külön büszke volt rá, hogy ők legalább olyan jók, mint a mintagimnázium.

Több jó barátom is volt. Az egyik Borza professzornak a nem tudom, hányas számú fia, rengeteg gyereke volt. A másik pedig a város tiszti főorvosának a fia, Hossu. Ezek erélyi ortodox keresztény családok voltak. Aztán Rác András, aki festő lett Pesten. Nemrég halt meg. Az apja Róth volt, és a kolozsvári zsidó kórház sebész főnöke. És az öccse, Gyuri. És volt Mandula Gyuri és Deutsch Laci…

A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz. Akkor még csomó olyan ház volt, ahol volt egy nagy kapubejárat, aztán egy nagy udvar és körülötte földszintes lakások. Ők egy ilyenben laktak. Az udvarban játszottunk. Egyszer csak azt mondja, hogy uzsonnázzunk meg. Bement hozzájuk, és két nagy szeletet kanyarított, és megkente. Arra már nem emlékszem, hogy disznózsírral-e vagy szilvalekvárral. Mi vígan falatoztunk, amikor hazajött az anyja, és egy óriási pofont kent le a gyereknek, hogy engedély nélkül evett. Akkor fedeztem fel, hogy van ilyen is. Szegénységet persze láttam az utcán, bár koldulásra nem emlékszem. És voltak szegénynegyedek is. Például a Fellegvár – egy kis erőd egy dombtetőn –, annak az oldala mindig csuszamlott, agyagos kő volt. Az cigány negyed volt, viskókkal, ahol csatornázás nem volt, úgyhogy a szennyvíz ott folyt le az utcán. Hogy vannak ennyire szegények, ezt ott láttam. Aztán sokkal később, az ötvenes évek legelején, amikor Magyarországon katona voltam, akkor valahol a Bakonyalján láttam putriban lakó cigányokat. Nem tudtam, hogy ez még létezik, félig földbe vájt putri papundekliből, ággal letakarva.

Erdély visszacsatolása pozitívum volt, számunkra leginkább a kultúra területén. Például lett magyar könyvnap, ami nem volt a román időben. Az Operaház a román időben is jó volt, de a magyar időben ez is felújult. Volt olyan nap, amikor a leventefoglalkozás után az ember hazarohant, lezuhanyozott, aztán rohant az operába. És amikor széjjelment a függöny, az gyönyörű volt!

Egy ideig volt leventefoglalkozás a gimnáziumban. Aztán pedig a város határában, a Hója-erdő szélén egy síugró sáncot építettek, és mi, zsidó leventék ott kubikoltunk, csillaggal. Úgy hívták, hogy leventefoglalkozás, de gyakorlatilag kubikosmunka volt. Amikor először ki kellett tűzni a csillagot, amennyire visszaemlékszem, nem volt különösebben traumatizáló. Fütyültem rá. Elfogadtam a napi szituációt, anélkül, hogy különösebb foglalkoztatott volna.

A hittanoktatást szerettem, mert egy értelmes fiatal rabbi tartotta, aki bibliai szövegeket magyarázott irodalmi szempontból. A szövegek szépségét fel lehetett fedezni, de a Jóisten itt nem volt jelen, legalábbis emlékeim szerint. Volt héberoktatás is, de nekem nem fűlött a fogam hozzá. Ebben egy kicsit az is benne volt, hogy az embert a polgári neológ miliő kifejezetten hajlamossá tette rá, hogy lenézze az ortodoxokat, akik maradiak, szőrösek, szakállasak, talán még piszkosak is, szóval nem igazán civilizált lények. Ezek közül volt egy sor abszolút kiváló, briliáns eszű, akikkel nagyon jóban is voltam. Volt egy egészen kiváló történelemtanárnőnk, aki – azt hiszem, saját passzióból is – például a 48-as forradalom hadtörténetét adta elő. Vagy Bem egész erdélyi hadjáratát. Szóval voltak valóban kiváló tanárok, de az egésznek a színvonala nemhogy nem volt homogén, hanem teljesen heterogén volt. És főleg természettudományok és matematika része, hát az nulla. Nulla! De hát, Istenem, mégiscsak otthont adott az egész akkori erdélyi zsidó ifjúságnak.

Szinte mindenütt a téglagyárban volt a gyűjtőtábor. Mert ott vannak ezek a nagy, hosszú, kétoldalt nyitott színek sátortetővel, és vasúti sín is kiszolgálja őket, hiszen a téglát vagonra rakták. Úgyhogy egyrészt volt valami fedél, másrészt meg volt közvetlen vasúti kapcsolat. Emlékszem, az írisz-telepi téglagyár bejáratnál mindenkinek le kellett vennie az óráját, az ékszereit. Egy pokróc volt kiterítve, oda kellett dobni. A téglagyárban pokróccal, lepedővel, ezzel-azzal elválasztó falakat és kifelé is valami védőfalat csináltunk. Még nyár volt, nem volt hideg. Eleinte az otthonról hozott élelmiszert ettük, majd valamilyen központi konyha is alakult, ahol kondérban főztek az asszonyok. Nekem erről az időszakról nincsenek tragikus emlékeim. Minden fiatalnak osztottak feladatot a németek. Én hordágyas voltam. Latrinákat ástunk, minimális közegészségügy is volt, voltak vízcsapok. Arra is emlékszem, hogy egyszer valamilyen dombocskán ültünk és kánont énekeltünk. Mint hordágyas, ott láttam első ízben halottat: egy idős bácsi meghalt. Ott konstatáltam először, hogy milyen nehéz egy ember, ketten alig tudtuk kivinni. Nem éheztünk, mert arra emlékeznék. Aztán egyszer csak szocdem vasutasoktól jött a hír, hogy nem Kenyérmezőre viszik az embereket, hanem átmennek a lengyel határon, valahova keletre. Ez rossz hír volt, de semmi kézzelfogható nem volt mögötte. Az ember nem tudta, mit gondoljon. Vagy nem akarta tudni, mi lesz. Biztos lesz egy tábor, dolgozni kell – majd dolgozunk.

 Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. Az autókat elvben a szövetségesek adták volna, a németek meg vállalták volna, hogy nem a nyugati fronton vetik be őket. Ez beleillik abba a képbe, hogy a németek éket akartak verni a nyugatiak és a szovjet között. Ebben az ügyben millió tárgyalás folyt Konstantinápolyban –Törökország semleges volt –, és közben elkezdődött a deportálás. Egyre fogyott a még eladható zsidók lélekszáma. Végül abban állapodtak meg, hogy lesz egy kisebb akció, mintegy árumintaként, hogy egyik és másik oldalról is bizonyítsák a goodwillt. Tehát a németek kiengednének egy csoportot Spanyolországba, hogy onnan aztán Palesztinába mehessenek. És ha ez a dolog megy, akkor gyerünk a többivel! Kasztner a zsidó tanács tagjaival összeállított egy listát. Ekkor már csak a budapesti és az erdélyi zsidók voltak Magyarországon. Mivel Kasztner kolozsvári volt, a mi gettónkból is bekerült három-négyszáz ember. Emlékszem, apám megkérdezte tőlem, mi a véleményem: alakul egy ilyen csoport, menjünk-e vagy sem. És én azt mondtam, hogy minek ilyen extra Wurst, ahol a többi meglesz, ott mi is megleszünk. Ez volt az én horizontom akkor.

Hogy mit tudtunk és mit nem, ezt nem tudom rekonstruálni. Erről beszéltem többek között Löb Lacival, aki tizenegy éves volt akkor, később germanista professzor lett Brightonban, és írt egy nagyon jó könyvet a Kasztner-vonatról (Dealing with Satan – Rezső Kasztner’s daring rescue mission). Rengeteg emberrel beszélt, de senki sem tudta az időben rögzíteni azt az időpontot, amikor már tudtuk, hogy mi történik a lágerekben. Valamit nyilván kellett hogy tudjunk. Vagy nem mertük tudni. Egyéb mulasztásaim mellett erről sem beszéltem sosem apámmal. A háború után senki nem beszélt. Mi sem, akik egy védett környezetben vészeltük át a Shoaht. De az igazi deportáltak sem beszéltek. Primo Levi írja, hogy neki rémálma volt még a táborban, hogy hazatér, és senki sem hiszi el, hogy mi volt ez az egész. És valóban hazatért, és senki nem kérdezett semmit. Ezt mindenki igyekezett elfelejteni vagy elfedni. A háború után egy új élet kezdődött, és erről igazán senki sem akart tudni, legalábbis az emberek nagy része nem.

Sajnos a nagyanyám történetét nem ismerem, ezért nem is tudom, hogy ő jött-e be a táborba, vagy valakivel küldte a dolgokat. Például élelmet. Meg kértem tőle könyvet. Azt hiszem, hogy nagyképűségből a Faustot. És ami a legfontosabb volt számomra, a nagybátyám – aki tüzérségi megfigyelő volt az első világháborúban – katonai Zeiss látcsövét. Megkaptam azt is. Ezt a kettőt magammal vittem Bergen-Belsenbe is.

 Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.

 A táborparancsnok egy kolozsvári ügyvéd, tartalékos tiszt volt. Neki és családjának külön szobája volt a barakk legvégén. És volt csicskása. A fáma azt tartotta, hogy időnként babkávé-szag jön ebből a szobából. Ezt nem hiszem, de ők nyilván jobban éltek, volt valami lefölöznivaló. Maga az a tény, hogy külön szobájuk volt és volt a csicskás, általános közutálatot keltett.

Blum Tamás hozott magával pár könyvet. Én is hoztam, de már nem emlékszem, hogy miket. Tamásnak volt egy német nyelvű Varázshegye, mégpedig olyan kiadás, amelyről ma is álmodom. Puha, szivarbarna bőrkötésben, arany széllel, és belekötve egy szalag könyvjelzőnek. Ezt Tamás kölcsönadta, mégpedig egy-egy órára. Volt egy lista, arra föl kellett iratkozni. És enyém volt a könyv mondjuk délután négy és öt között. Ez volt a nap fénypontja. Amíg jó idő volt, kint valahol leültem, amikor ősz lett, akkor pedig fölkéredzkedtem valaki olyannak az ágyára, akinek a harmadik emeleten, éppen lámpa alatt volt a fekvőhelye, és ott olvastam a Varázshegyet.

 Augusztusban egy kis csoport elment. Talán háromszázan lehettek, akiket kivittek Svájcba, ami nagy reményeket keltett mindenkiben. Hogy ez hogy volt, mint volt, nem tudom. Közben állandóan folytak a tárgyalások a németekkel Isztambulban, de ezekről mi semmit sem tudtunk. Ezt részletesen és jól leírja Löb Laci A megvásárolt életek című könyvében. Magam is elvesztem benne, annyi millió fordulat volt a tárgyalások során.

Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. Valószínű, hogy valami melegebb holmit is vittünk magunkkal, de mindig fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Rengeteget esett az eső. És pocsolya, meg sár. Azt sem tudom, hogy amikor az ember kint állt a Zählappellnél és bőrig ázott, hogyan tudott megszárítkozni, mert hiszen nem volt hol. És az ember cipőtalpa kilukadt. Erre egy pici kézművesipar született. A priccsdeszkákat az emberek elvették (pedig tilos volt), és cipőtalp alakú valamit vágtak belőle. A konzervdobozt föl lehetett vágni és ki lehetett kalapálni, alumíniumcsíkokat készítettek belőle. És akkor azokat valami zsineggel az ember a cipőjéhez erősítette. Ennek kialakult az ára: mondjuk fél kenyérért megcsinálta a mester. Volt egy fiatalabb házaspár, az asszony terhes volt, és apám kenyérért vett tőle cipőt, hogy az asszonynak valamivel több ennivalója legyen. Magunkkal hoztunk egy kiló mogyorót vagy mandulát, és volt mazsola is, mint kvázi vastartalék. Valami tetőgerendára föl volt akasztva egy hátizsák, abban voltak. Én legfelül laktam, legalul egy lengyel orvos, közbül apám. És éjjel ebből loptam, igaz, a miénk volt. Lopásokról egyébként én nem tudok. Löb Laci viszont azt mondja, hogy rengeteg lopás volt. És szerinte volt valami tábori rendőrség. Én erre abszolúte nem emlékszem. Annál is inkább, mert hát mivel tudtak volna büntetni?

Elég sokat énekeltünk. Mellettünk volt egy táborrész, ahova holland lányok jártak be dolgozni. Onnan tudtuk, hogy hollandok, mert a csillagjukon „jood” volt. És az ő tiszteletükre, amikor sorban álltunk a kondér leves előtt, kánonokat énekeltünk.

Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Egyre hidegebb lett, és egyre lejjebb ment a morál, kilátástalannak tűnt az egész. Emlékszem, volt egy kolozsvári ügyvéd, aki állandóan azt mondogatta, hogy „kibírni, kitartani”. Próbálta mindenkinek a lelkét erősíteni.

Nem tudtunk semmit a külvilágról. Semmi külső hír nem jutott el hozzánk. Néha a kocsison keresztül valami. Egyébként hermetikusan el voltunk zárva a világtól.

A mi táborunk több altáborral volt határos. Emlékszem, az egyik dróton túl voltak istállók, ahol egy fogoly a lovakkal foglalkozott. Jött egy SS, aki valamiért nem volt megelégedve a munkájával, és rúgta, verte ezt a szerencsétlent. Akkor első ízben – és remélem, utoljára – láttam, hogy valakit istentelenül elvernek. Egyébként nem láttunk semmi borzalmat.

A németek nagyon féltek a kiütéses tífusztól, tehát az eltetvesedéstől, hiszen a tetűn keresztül terjed. Úgyhogy körülbelül hetenként lehetett tusolni. Elvittek egy épületbe, az altábor kapuján kívül – nem tudom, százanként vagy hogy –, ahol tus volt. Egy nagy terem, fönt egy csomó cső és tusspriccelők. Volt szappanunk, kis, egészen sötétbarna darabkák, az volt rajta, hogy RJF. Amit mi úgy fordítottunk, hogy Rein Jüdisches Fett, szóval tiszta zsidó zsírból csinált valami. Utólag kiderült, hogy ez nem jó fordítás, a birodalmi zsírellátási főosztály rövidítése volt. Ezt azért mondom, mert ebből is látszik, hogy valahol tudtuk… Közben Keleten a német front összeomlott, és a lengyelországi táborokból a foglyok egy részét szörnyű körülmények között Bergen-Belsenbe szállították.

Volt egy csomó fagyási seb az ujjamon, és ezek nem gyógyultak meg. Aztán szörnyű hasmenésem támadt, már nem is tudtam kimenni Zählappellre. Azt hiszem, ottmaradtam volna, ha tovább tart ez az egész. Ez úgy novemberben lehetett. És akkor a németek svéd vöröskeresztes csomagokat osztottak ki, amelyeket már réges-rég megkaptak és tároltak. Ez volt a jele, nagyon pozitív jele annak, hogy mégsem feledkeztek meg rólunk, valami mozog. Voltak a táborban orvosok, és azok kvázi rendeltek. El lehetett menni hozzájuk. Nekem rizsnyáklevest írtak fel. Ez a recept, ami valahol még meg is van, egy pici, alig olvasható cetli. A rizsnyák olyan, mint a porridge, kicsit kocsonyás, és nagyon tápláló. Az embernek valahogy kibéleli a belét. Aztán hivatalosan híre jött, hogy megyünk. Össze kellett pakolni. Akkor már a belső fegyelem felbomlott, az ember túltette magát a különböző tilalmakon. Például ekkor már eltüzeltük a deszkákat. És tudom, hogy anyám a dobkályhán csajkában valami húst főzött is nekem. Emlékszem, indulás előtt a vöröskeresztes vitamintablettákat átdobtuk a kerítésen a szomszéd táborba, azoknak, akik még ott maradtak. Volt egy kvázi vámvizsgálat, az SS-ek átnézték a holminkat, és többek között elvették a nagybátyám katonai látcsövét, ami nagy szívfájdalmam volt. Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak. Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt. Ágyak és matrac. Nem voltak ugyan nagyon jó állapotban, de hát más, mint a szalmazsák. Itt elvben svájci katonai őrizet alatt voltunk, tehát volt egy svájci táborparancsnok. És volt valami személyzet. Voltak katonai őrszemek, akik a légynek sem ártottak. Az elején elvben nem volt szabad kimennünk, de aztán mégis mindenkinek volt valamilyen ürügye, amivel kiment. Aztán ez legálissá vált. Egy barátommal eljártunk hegyet mászni. A Vöröskereszt osztott meleg ruhát, cipőt, mindent. Volt egy magas szárú bakancsom. Voltak olyan táborok, ahol lehetett dolgozni, és valami pénzt keresni. Voltak, akik elmentek. Én ott maradtam. Azt hiszem, azért, mert szerelmes voltam. A lány családja egy újvidéki szerb család volt, a Schossberger család, akik az újvidéki vérengzések után mentek Pestre. Két lány volt: Vera és Míra. Mi elvben már a Mexikói úton találkoztunk, de tulajdonképpen Caux-ban láttuk meg egymást. Azt hiszem, hogy úgy kerültünk össze, hogy az ebédlőtermet hetenként fölsúrolták. A közülünk lévő nőkből volt egy súroló kommandó, a fiúk hordták nekik a meleg vizet a konyhából. Én hordtam ezt a vizet, Vera pedig súrolta a padlót. Úgyhogy itt kötődött a kapcsolat.

Vera zongoristának készült. A szálloda régi báltermében volt egy jó zongora, és ő oda járt gyakorolni. Blum Tamás is járt oda zenélni, és még volt egy harmadik, egy zongorista nő.

A bálteremnek üveges ajtaja volt, ablakszemekkel. A legalsó ki volt törve, úgyhogy ott az ember féloldalasan be tudott mászni. Lefeküdtem a földre és rézsút hasmánt valahogy becsúsztam, úgy mentem be hallgatni a zenélést. Egy csomó mindennel ott ismerkedtem meg. Például az Allegro barbarót először ott hallottam Blum Tamástól. Verától a Bach Francia szviteket. A másik zongorista nőtől Chopin Forradalmi etűdjét. Egyszóval ott volt zenei élet.

Volt egy kisebb válság. A bergen-belseni táborvezetőt az emberek ugye nagyon nem szeretették. Caux-ban a svájciak először egy észak-afrikai zsidó, Hanina nevű embert neveztek ki táborparancsnoknak. De aztán általános morgás volt ellene, és akkor valami szavazás alapján Hermann Dezső lett a parancsnok.

Az elején volt ott egy svájci orvos, akinek egy velünk lévő magyar orvos, Klein segédkezett. Fiatal, nagyon kedves ember volt. Ezek ketten az egész társaságot orvosilag szűrték. Most ehhez kellett valamilyen íródeák, aki még franciául is tud, hogy tudjon fordítani. Egy ideig ezt csináltam. Úgyhogy ültem és írtam, amit mondtak. Ezt már azért is nagyon szerettem, mert a hölgyek itt félmeztelenül voltak. Vera viszont ezt nagyon nem szerette. Úgyhogy azt mondta, tessék abbahagyni. Így átmentem konyhás kuktának. A konyhában nagy, fatüzelésű sparherdek voltak. A főszakács Schwarz bácsi lett, akinek valamikor Kolozsváron vendéglője volt. És körülötte volt egy stáb, fiatalok, akik kuktáskodtak. Itt a legelső dolog az volt, hogy fát kellett aprítani. Az udvaron lévő vágott fát kellett fölhasogatnunk kisebb darabokra, és kellett külön gyújtós is, amivel aztán a kondérok alá begyújtott az ember. Nekem külön kiváltságos szerepem volt, hogy Schwarz bácsi fűtője voltam, amikor az ebédhez és vacsorához való rántást készítette. Na most, ezer emberre főzni más dolog, mint egy családra. Gyújtóst kellett készíteni, de nemcsak azért, hogy begyújtson az ember, hanem hogy a tűz erejét finoman lehessen szabályozni. Emlékszem, be kellett tennem a zsírt a kondérba, amikor elkezdett sercegni, akkor jöhetett a liszt, amelyet kavarni kellett, nehogy csomós legyen. Schwarz bácsi sasszemmel figyelt, mert keverés közben még egyszer egy kis tüzet kellett alátenni. És akkor jött a nagy pillanat, amikor azt mondta, hogy „most!” – és akkor egy vödör vizet az egészre rá kellett önteni. Mindenki nagyon tisztességesen kapott enni.

Valami minimális svájci zsoldunk is volt, úgyhogy néha lementünk moziba, Montreux-ba vagy Vevey-be. Ott láttam a Walt Disney Bambi című filmet, ami akkor óriási dolog volt! De voltak francia zenészek, például Cortot és Thibaud. Cortot zongorista, Thibaud hegedűs, akik nyilván éhkoppon éltek Franciaországban, és örültek neki, hogy Svájcban lehetett turnéjuk. Úgyhogy én ott hallottam egy Cortot–Thibaud-szonátaestet. Egyszer még Backhaust is hallottam, aki Németországból jött át. Gyöngyélet volt. Voltak, akik még nem fejezték még be az iskolát, ők lent egy francia gimnáziumban bentlakók lettek. Ádám Ottó is ott volt. Ha pénzünk lett volna, azt hiszem, akár civilnek is mehetünk, ha el tudjuk tartani magunkat.

A Vöröskereszttől öltöztettek bennünket. Nekem volt egy pepita zakóm, amire nagyon büszke voltam. És egy úgynevezett golfnadrágom, buggyos volt, térdig ért. Meleg holmit is kaptunk, meg fehérneműt is. Szóval ez rendben volt.

Caux-ban volt rádió. Az ebédlő és a közös termek be voltak hangszórózva. Hamburg Péterrel, aki nagyon jó barátom maradt azután is, valahogy kibuliztuk, hogy mi ketten egy kis helyiségből közvetítettük a zenét. De odakinn nem mindig szólt a zene. Amíg egy szép nap aztán a parancsnok bejött, és megnézte, csináltunk ott. És miután konstatálta, hogy a köz-hangszóró ki van kapcsolva, kirúgott bennünket, hogy lábunk sem érte a földet. De ez azért hosszú ideig nagyon jó dolog volt. Egy csomó zenét hallgattunk és olvastunk.

Apránként fogyott a létszám, mert voltak családi táborok, ahova a kisgyerekes családok elszivárogtak. Meg voltak, akik olyan helyre mentek el, ahol dolgozni lehetett, és pénzt keresni. Úgyhogy voltak üres szobák. És ezeket a szobákat kérésre kvázi kiutalták olyanoknak, akikre azt mondták, hogy felvételi vizsgára készülnek, tehát kell egy hely, ahol nyugodtan tudnak tanulni. Volt egy szervezet, ahonnan könyveket lehetett kérni. Mégpedig pontosan megjelölve, hogy mit, és azt készséggel kölcsönadták. Én is kértem, éppen egy kémia tankönyvet. Mert akkor már fölmerült a mesterségválasztás. Akkor a kémiával kacérkodtam. Sok angolt tanultam. Volt ott egy angoltanár, aki Kolozsváron magánórákat adott, és hozzá jártam. Nagyon szerettem, és azóta is szeretem az angol nyelvet. Közben annyira lecsökkent a számunk, hogy Caux-ból levittek bennünket Montreux-be, egy sokkal kisebb szállodába. Ott ketten voltunk kukták Kaufmann Oszival. Ott jártunk fürödni a tóra.

Lassan eljött az idő, hogy haza is lehet menni. És erre alakult egy semleges szervezet a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével. Összeállt egy transzport. Négy vagy öt busz volt a konvojban, svájci sofőrökkel. És az egészet egy svájci kapitány vezette, aki előrement, és kvázi utat nyitott nekünk. Ez nyilván le volt tárgyalva a különböző katonai hatóságokkal, mert hiszen Németország és Ausztria meg volt szállva. Elindultunk. Az első nap nem sokat mentünk. Csak arra emlékszem, hogy egy kaszárnyában helyeztek el bennünket. Ott láttunk egy francia katonanő tisztet, akinek kilőtték az egyik szemét. Másnap továbbmentünk, és azt hiszem, Welsben álltunk meg, ahol egy igazi, nagy koncentrációs tábor volt. Onnan szabadult fel egy ismerős fiú, Sebestyén Viki, és hozzánk csatlakozott. És ez a fiú este elment SS-őröket verni, akiket letartóztattak. Nem tudom, hogy ment ez, én nem láttam, csak tudom, ő mondta, hogy megy. Végtelenül rendes gyerek, de hát nem tudom, mi mindenen mehetett keresztül, amit részben így reagált le. Egy napot Salzburgban töltöttünk. Valahogy híre járt, hogy a városi autóbuszgarázsban meleg vízzel lehet tusolni. Úgyhogy mi elmentünk, és tusoltunk, de aztán az autóbusz-emberek kizavartak bennünket, ezt nem nézték jó szemmel. Megnéztük a Mozart-házat. Nem tudom, honnan volt pénzünk. Ahol lehetett, autóutakon mentük. De az összes völgyhíd fel volt robbantva. Úgyhogy az ilyen helyeken elég hajmeresztő tűkanyarokkal kellett a busznak le meg fel mennie. Emlékszem, időnként nagy tapsban törtünk ki, amikor a sofőr sikeresen vett egy-egy ilyen akadályt. Aztán az orosz megszállási terület határára értünk, ahol általános üdvrivalgás volt, hogy már kvázi otthon vagyunk. Bécsben megaludtunk, azt hiszem, valamilyen kórházban. Másnap átmentünk a határon, és megérkeztünk Pestre. Nem emlékszem, hol szálltunk meg az első éjjel, csak arra, hogy matracok voltak a földön. Onnan aztán – talán valami papírt is adtak – szélnek eresztettek bennünket. És mi elmentünk megkeresni a nagybátyámat és nagyanyámat. A nagybátyám – ahogy mondtam már – nem jött vissza a lágerből, de a nagyanyám megvolt. Pár napig nála laktunk. Vonatközlekedés nem volt, de voltak ruszki teherautók, amelyek feketén szállítottak embereket. Úgyhogy mi egy ilyen orosz teherautóval mentünk le Kolozsvárra. Ez júliusban vagy augusztusban volt.

Elindult a kolozsvári Bolyai Egyetem. A professzori kar a magyar hadsereggel kivonult, de az adjunktusok, tanársegédek ott maradtak. Tehát volt egy egész fiatal egyetem a leánynevelő intézet épületeiben. És én pályaválasztás előtt álltam. A kémiával kacérkodtam az agronómiai főiskolán, amelyik Kolozsváron volt. Ma már abszolúte nem tudom, mik voltak az indítékaim.

Még nem indult meg a tanév, de volt egy matematikai proszeminárium. Mandula Gyurival együtt és is bejártam, de szinte semmit nem értettem az ott elhangzottakból, mert harmadévesek számára volt az egész. Viszont rendkívül nagy varázsa volt. És főleg: ott fedeztem föl az alkalmazott matematikus Borbély Samu professzort, aki aztán a matematikai tanszék vezetője lett. Szóval bejártam az előadásaira, de végül kémiára iratkoztam be. A matematikusok, kémikusok, fizikusok az első évben együtt hallgatták Borbély Samu analízis-előadásait. Nagyon vérpezsdítő volt, kiváló pedagógus és kiváló ember. Például a gettózás évfordulójának napján bezárta az intézetet, és kiírta, hogy ez a nap szégyenletes…

A kémiát egy hónap alatt megutáltam, mert a szervetlen kémiát tanították, méghozzá nagyon rosszul. Lexikális tudást kellett elsajátítani. De nagyon szerettem üveget fúni. Mert akkor a kémiai laborhoz mindenféle görbe csövek kellettek, és azt az embernek magának kell csinálnia. Nagyon vicces volt. Egy fél év múltán azonban rájöttem, hogy én ezt mégsem akarom. És átiratkoztam matematika–fizika szakra, a matematika kedvéért. A fizikatanár egy idős ember volt, Gyulai Pál, kristálytannal foglalkozott. Azt mondták, fiatal korában kiváló tanárnak számított, de mire én megismertem, már halálosan unalmas volt. Még meg kell említeni Tóth Öcsit – Tóth Imrét –, aki Borbély Samu barátja volt, szintén matematikus. Specialitása a matematikatörténet, és ezen belül is a nem euklidészi geometria elődei. Érdekes figura volt.

Közben Mandula Gyuri barátommal azt gondoltuk, hogy mi is Borbély Samuk akarunk lenni, tehát alkalmazott matematikusok. Amihez nem hiszem, hogy elég tehetségesek lettünk volna. Valahogy kiderült számunkra, hogy a zürichi ETH-n, az Eidgenössische Technische Hochschulén van matematikus–mérnök-képzés. Kezünkbe került az ETH egy előző évekből való könyvecskéje. Nézegettük, mit lehet választani. Minden volt benne. A legtöbbről azt sem tudtuk, mi van mögötte. De mágikus varázsa volt. És ott láttam, hogy vannak gépészmérnöki és építőmérnöki előadások. Mind a kettő vonzott. De hamar kiderült, arról szó sincs, hogy ki tudnánk jutni Svájcba. Úgyhogy amikor az első évből letettem a kollokviumokat, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy mit kéne csinálni. És nagy kedvem lett volna a pesti Műegyetemre menni. Ebben minden bizonnyal része volt annak is, hogy el akartam menni otthonról, ahol anyámmal nehéz volt a viszonyom.

Emlékszem, az Auditórium Maximum üvegteteje itt-ott betört, úgyhogy jéghideg volt a teremben. A nagyanyámtól megkaptam nagyapám régi, prémmel bélelt vasutasbekecsét, ami óriási kincsnek számított. Abban ültem az előadásokon. Még kalapom is volt, nem tudom, honnan örököltem. A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.

Nagyanyám lakása a Fürst Sándor – valamikor Hollán Ernő – utcában volt. A földszinten a Lloyd mozi működött. A moziteremnek síneken guruló, boltozatos teteje volt, amit szép időben esténkét kinyitottak. Az egyetemre, Lágymányosra, villamossal jártam: itt, a villamoson találkoztam Annával és Andrissal, ők a képzőművészeti főiskolára mentek. Andrist – Rác Andrást – még Kolozsvárról ismertem, barátom volt. Annát, aki később a feleségem lett, most ismertem meg, Andris mutatta be. Anna még a háború előtt gyakran lejárt Kolozsvárra a baráti családokhoz, többek között Szegő Júliához, ott találkozott Andrissal, onnan ismerték egymást. Adris apja sebész főorvos Kolozsváron, és valamikor 40-ben fölment a budapesti zsidó kórházba dolgozni. Úgyhogy Andris Pesten élt, mozaikművész lett, nemrég halt meg. Anna rövid ideig Pilinszky Jancsi felesége volt. Most erről a periódusról, ami legszigorúbban magánügy, és nem ad semmit se Jancsi, se Anna képéhez, sem én, sem ő nem fogunk beszélni. De most előreszaladtam, mert amikor találkoztunk, akkor még nem volt a felesége.

1946-ban beléptem a kommunista pártba, egy olyan egyetemi miliőben, amikor az évfolyam még nagyon reakciós volt. Három unokatestvéremről kell itt beszélnem. Az orvos nagybátyámat, Vilmos bácsit még anno Kolozsváron egy közeli barátja összehozta Luszti Annussal, aki állítólag a vármegye legszebb lányának számított, ráadásul sok pénze volt. Két fiúk és egy lányuk született. Laci építész lett, Brünnben tanult. Ugye a húszas-harmincas években Romániában is numerus clausus volt, ezért Közép-Európa fiatal, tanulni akaró zsidó diákjainak nagy része Brünnben tanult. Laci illegális kommunista lett, kirúgták Brünnből, és Olaszországban végzett. Aztán visszajött Kolozsvárra, egy ideig egy építészirodában dolgozott, majd Spanyolországba ment, ahol a nemzetközi brigádok tagjaként harcolt a polgárháborúban. A háború után Dél-Franciaországba menekült, ahol internálótáborba zárták. A német megszállás alatt ott bujkált, végül kikerült Mexikóba, az egyetlen államba, amely befogadta a spanyol republikánusokat. Úgyhogy ő ott is maradt, és ott élte le az életét mint építész. Az öccse, Pál Kolozsvárt volt medikus. Tudni kell, hogy Romániában – a török idők óta tradíció, és ma is megvan – általános a korrupció. De ez a korrupció bizonyos értelemben demokratikus: mindenki számára elérhető, vagyis a klienshez idomul. Akinek kevés pénze van, attól keveset kérnek, akinek sok pénze van, attól sokat. A húszas évek végén valamikor egy detektív értesítette Palit, hogy vigyázzon, mert le fogják tartóztatni. Ő is illegális kommunista volt. Mire Pali, azt hiszem, szintén ezen a detektíven keresztül rögtön útlevelet vett, és kijött Franciaországba, ahol tovább folytatta a medicinát Aztán a pszichiátriára ment, és cselédkönyves orvos lett Párizs egyik külvárosában, Épinay-sur-Seine-ben egy elmegyógyintézetben. Az igazgató nagyon megszerette. Amikor bejöttek a németek, azt mondta neki, ne féljen, ő bújtatja. Egy nap az igazgatónak valahova el kellett mennie, és éppen akkor volt egy razzia, úgyhogy Palit elvitték. Egyenesen Auschwitzba került, ahol a szelekciónál, tehát a rámpán az SS-tiszt mellett állt egy zsidó, gondolom, kápó, aki Pali elvtársa, talán még medikustársa is volt. Ez az ember mondta az SS-tisztnek, hogy vegyék ki Palit. Ennek köszönhetően a lágerkórházba került, a Revierenbe, mint orvos. Róla még lesz szó a későbbiekben is. A lánytestvérük, Czitrom Juci Pesten élt. A férje, Mayer Endre vegyész szintén Brünnben tanult. Ott lett kommunista, Magyarországra hazatérve meg illegális kommunista. Ő beszélt rá, hogy lépjek be a pártba. Számomra – mint a háborúból és az egész hitlerájból kikerült fiatal zsidó számára – akkor a marxizmus (már amennyit egyáltalán tudtam belőle) volt a társadalom megjavításának az útja. Nem egy lehetőség, hanem maga „a megoldás”. Ide betűznék egy történetet Juciról. Nagyon kedves és értelmes nő volt, nagyon szerettem. Szegénynek az volt a baja – amit egyenesen Vilmos bácsitól örökölt –, hogy nagyon szerette a pénzt. És a férjének, Mayer Bandinak a szemére is hányta, hogy nem keres eleget. Úgyhogy mindenféle dologba belevágtak. Foglalkoztak gyümölcstermesztéssel. Aztán taxizással. Akkoriban két taxitársaság volt: a szürke taxi – egy nagyvállalat egy csomó kocsival és alkalmazott sofőrökkel – és a kék taxi. Ez utóbbi egy federatív valami volt, itt vehettél mondjuk három taxit, és te fizetted a sofőrjeidet. Ezt is csinálták egy darabig, aztán abbahagyták, nem volt olyan jövedelmező. Aztán Mayer Bandi csinált valami teljesen illegális dolgot. Akkor már a forgalomban lévő arany holminak nagyon alacsony aranyértéke volt. Ezt az aranyat lehetett „színíteni”, magyarán, színaranyat készíteni a rossz kereskedelmi aranyból. Ezt csinálta Mayer Bandi, mégpedig otthon, a konyhában. Aztán az így készült színarany nyilván a feketepiacra ment. 

Mayer Bandin keresztül bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk. Egy jó ideig voltunk a Rózsadombon, az építész Alpár Ignác villájában, amelynek egyik érdekessége a földszinten lévő, nagyon szépen kiképzett intim sarok volt, egy emléktáblával, miszerint egyszer maga Ferenc József vendégeskedett ott. Aztán később valahol másutt is volt a kollégium Budán.

A kollégiumban nagyon jól éreztem magam. Aztán beszálltam az egyetemi politizálásba. És többet politizáltam a kelleténél, tanulni nem igazán tanultam. Pontosan emlékszem, hogy 47-ben mi is hamisan szavaztunk. Mentünk az egyik szavazókörből a másikba, mindenütt a kommunista pártra szavaztunk. Semmi skrupulusom nem volt ebben az ügyben. Jogos csalásnak éreztem, úgy véltem, ez a nép érdeke. A „reakció” ellen harcolni kellett. Mindig, mindenütt. Emlékszem, a mozielőadások előtt mindig volt Filmhíradó, aztán valamilyen műsorszám, bűvész vagy nem tudom, mi az ördög. Talán a szünetben is. Ilyen műsorszámként ment a csasztuskázás. Ez bevett dolog volt az akkori kommunista propagandában. Ilyenre emlékszem például: „Impi-limpi, impi-limpi, imperialista… tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista, hej, impi-limpi, impi-limpi, imperialista, tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista.” Az ilyesmit hívták akkor aprómunkának a pártban. Terjeszteni az Igét nap mint nap, mindent kiskanállal, adagoló szinten. Jártunk agitálni is. Egyszer valahol vidéken voltam egy másik kollégiumban lakó lánnyal. Tökéletesen felkészületlenül mentünk. Emlékszem egy parasztbácsira, akinek magyaráztuk, hogy a párt így meg úgy, ő pedig azt mondta, hát igen, igen, de neki az „ott, ahol a hatos megáll”. A hatos lista a Barankovics-párt listája volt. Tehát a mi agitációs dumánkra a bácsi ezzel a slágerrel válaszolt: hogy ő marad.

46 karácsonyára hazamentem, de szökve. Egy másik kollégistával, aki szintén erdélyi volt, és tudott egy kijárt utat. Vonattal lementünk Szentesre, és azt hiszem, Kötegyán volt a határállomás. Ugye a két baráti állam között zárt határ volt, de volt helyi csempészet. Magyarországon cukor volt, és nem volt rum, Romániában rum volt, és nem volt cukor. Úgyhogy nem tudom, hány kiló cukor volt az ára annak, hogy az embert átvigyék a határon. Egy ottani parasztbácsi vezetett át bennünket. Hó volt. A túlsó oldalon vonatra szálltam, és Kolozsvárra mentem. Visszafele elvben ugyanez volt az út. Két üveg rummal a hátizsákomban beállítottam a portára, ahonnan többedmagunkkal indultunk el. És akkor – amiről azt hittem, hogy ez csak a regényekben van – éjjel eltévedtünk. Sötét éjjel volt, és magas hó. Elmentünk egy tanya mellett, kikerültük, és hosszú idő múltán ugyanahhoz a tanyához érkeztünk vissza. Akkor már a bácsi sem tudta, mihez tartsa magát, úgyhogy bementünk a tanyára, ahol aztán kiderült, hogy már odaát vagyunk. Szóval Magyarországon. A határőrök azonban észrevettek, és a szegény bácsi, hogy mégis legyen a dologból valami, kirántotta az egyik rumosüveg dugóját, és annyit ivott belőle, amennyit csak tudott. Amit megivott, azt nem kellett odaadni a határőröknek. Amikor a határőrök látták a pesti indexemet, elengedtek. Később aztán elkészült a román útlevelem, a szüleim egy kolozsvári ügyvéd révén szereztek nekem vízumot is. Jelentkeznem kellett a KEOKH-nál, a külföldieket ellenőrző országos hatóságnál, ahol mint román állampolgár és erdélyi menekült kaptam valami papírt.

A szüleim sorsa közben úgy alakult, hogy egy régi villa alagsorában kaptak két szobát, főbérletben, ahol aztán nehéz körülmények között éltek. Apám, ahogy mondtam, a Szamosújvári Szeszgyárban maradt mint könyvelő. Anyám anno tanítónőképzőt végzett, de miután a két gyereke megszületett, nem dolgozott, háziasszony volt. A háború után sem, már csak azért sem, mert azt hiszem, akkoriban a napi élet megszervezése egy full-time job volt. Ráadásul anyám nagyon segítőkész ember volt, és sok emberen igyekezett segíteni. Később ugyanebben a villában feljutottak a földszintre egy nagyobb lakásba, ahol diáklányokat fogadtak albérletbe, akiknek ő kvázi az anyukájuk is volt. És tudom, hogy a régi osztálytársaim, akik visszajöttek az igazi deportálásból, szintén kvázi anyjuknak tekintették. Emberileg sokat adott.

Apám mosolygós, nyílt, kedves, segítőkész, nagyon érdeklődő ember volt. Szerették az emberek. Ő volt a Czitrom bácsi… Én is nagyon szerettem. Anyám tulajdonképpen semmiképpen sem érdemelte volna meg azokat a fenntartásokat, amelyekkel vele szemben viseltettem. Gyermekkoromban tegeztük a szüleinket, aztán én kamasz koromban, még a háború előtt elkezdtem őket magázni. Ma sem tudnám megmagyarázni, mi váltotta ezt ki belőlem, de nyilván valamilyen távolságtartás.

Amint már mondtam, nem tanultam jól az egyetemen. Nem használtam ki ezeket az éveket. Ezt aztán később esti munkával kellett behoznom. Később már nagyon sokat olvastam, tanultam itthon, és azt hiszem, jó szakember lettem. Aztán kollégiumi igazgató is voltam, amit szintén elég vastagon elhanyagoltam. Ott volt például a hetenkénti kollégiumi est, amelyekre sajtószemlét is kellett csinálni: összeszedni a hét Szabad Népjeiből, hogy Koreában most ez történik, másutt nem tudom, micsoda történik. Én ezt nagyon lazán csináltam, a kollégiumi társaim azonban nemigen vették rossz néven. Egyébként az igazgatóság anyagi biztonságot is jelentett, mert valami fizetést kaptam érte.

50-ben diplomáztam. Abban az időben oda kellett menni dolgozni, ahová irányították az embert, nem volt szabad választás. Engem mint párttagot és fiatal műszaki kádert elvittek katonának. Akkor szerveződött a hidegháború. 1949-ben megalakult a NATO, később, 1955-ben a Varsói Szerződés. A békeszerződésben megszabott katonai létszámot az összes keleti állam felrúgta. Föltöltötték és fejleszteni kezdték a hadsereget, a honvédséget. Egy csomó fiatalt hívtak be tiszti kiképzésre. Először néhány hónapig én is közkatona voltam Szentendrén. A lehető legelemibb kiképzést kaptuk. Nem is emlékszem, mi az ördögöt tölcséreztek belénk, gondolom, az alap katonai drillt. Később már lőni tanultunk, puskával, majd géppisztollyal is. Aztán tisztiiskolára mentünk, szintén Szentendrén. És akkor kaptam egy-két-három hónapot, hogy befejezzem a diplomatervet és leszigorlatozzam. Emlékszem, kölcsönkértem egy sötétkék öltönyt, és abban mentem végszigorlatozni. A diplomám meg az volt, hogy egy bányát kiszolgáló keskenyvágányú vasútvonalhoz kellett egy völgyhidat terveznem. Aztán visszamentem. A kiképzés végén hadnagy vagy főhadnagy lettem. És elhelyeztek Ercsibe, ahol volt egy utászezred. Ahol tulajdonképpen nemigen tudták, és én sem tudtam, hogy most akkor mit kell csinálni. Aztán az egység kapott egy szovjet pontonhidat, és azt kellett kibogarászni, hogy működik, hogy lehet összeállítani. 51 nyarán Soltra helyeztek. Arra emlékszem, hogy rengeteg szúnyog volt. Ám maradt egy jó emlékem: teljesen illegálisan, de a parancsnokunk vezetésével eljártunk egy híres halászcsárdába vacsorázni. Mégpedig halászlét, utána túrós csuszát. Ez egy komoly emlékem.

Aztán az egész egység Kalocsára ment, ahol istentelenül unatkoztam. Az Alföldet, amit Petőfi megénekelt, sivárnak és unalmasnak találtam. Semmit sem lehetett csinálni, igaz, idő sem volt rá, mert a katonaság teljesen lefoglalja az ember idejét. Röviddel utána századosnak léptettek elő. Három évet voltam katona.

Szolgáltam Pesten is, a Haditechnikai Intézetben, amely tulajdonképpen tervezőintézet volt. Arra emlékszem, hogy én rajzoltam a rohambürüt, ami egy kis hidacska valamilyen árok vagy patak fölött. Ez anno a műszaki csapatok felszereléséhez tartozott. Olyan, mint egy vasalódeszka, csak kicsit nagyobb. Amikor még a csapatnál voltam, részt vettem egy nagy hadgyakorlaton. A Tiszán kellett átkelni, mégpedig valamilyen páncélos egységnek kellett hidat verni, a pontonhidat összerakni, satöbbi, és azon átereszteni a páncélosokat. Ennek jól kellett lefolynia, mert jött a hadügyminiszter, Farkas Mihály és persze szovjet tanácsadó is. Az mindig is volt minden egységnél, de hát magasabb poszton. Ahhoz, hogy a pontonhíd valahogy a parthoz érjen, a parton cölöpöket kell leverni, és egy hídfőt csinálni. A hídfőt megcsinálni nem könnyű, és időbe telik. Úgyhogy előre kiküldtek bennünket a Tiszához. Egy kis egységet egy tapasztalt őrmesterrel és legénységgel. Én mint tiszt voltam ott. Kézi cölöpverés volt. Van egy magas cölöpverő alkotmány, mellette ott a facölöp, és fent van egy csiga nagy súllyal, amelyet vezényszóra meghúznak, és a súlyt a cölöpre ejtik. Erre általában versikék is vannak. Amikor én néztem a cölöpverést, akkor például azt énekelték: „Aki itten bámészkodik, kutya farkán támaszkodik.” És ezt ritmusra. Én ezt szépen megértettem, és eloldalogtam.

A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés. Akkor a párttörténet volt a terítéken. A párttörténet a kommunista kiképzés alapköve. Ám az idők során folyamatosan változott, mindig átírták. Emlékszem, amikor Sztálin meghalt, egy ilyen párttörténeti szemináriumon valakivel arról beszélgettem, vajon hogy fog továbbmenni ez az egész. És én akkor azt mondtam, hogy egy biztos: a párttörténet eltűnik. Tehát akkor már tökéletesen szkeptikus voltam a párttörténet igazát illetően. De a gondolkodásomban nem tudnék egy konkrét fordulópontot találni.

Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam. Nagyon kellemes és baráti mikroklíma volt ezen az osztályon. Remek főnökeim voltak. És nagyon sok technikai kompetencia volt. Tisztességesen kerestem, úgyhogy nem volt anyagi gondom. Annának viszont mindig volt, így őt is mindig kisegíthettem. Voltaképpen az ötvenes évek semmi negatív oldalával nem volt kapcsolatom. Persze az, hogy egy télikabátot vegyen az ember, hosszú beruházási program volt. De mindenki itt tartott, nem volt kirívó.

Abban az időben nagyon könnyen elérhető volt kultúra. A könyv kifejezetten olcsó volt. Voltak vállalati kultúrfelelősök, rajtuk keresztül lehetett könyvet és jegyet rendelni. Anna is szerzett jegyeket a Bábszínházon keresztül. Anna 1950-ben fejezte be a képzőművészeti főiskolát, és attól kezdve, amíg el nem mentünk, az Állami Bábszínház díszletműhelyében dolgozott.

Blum Tamásnak, aki jó barátunk volt, voltak operamagyarázó délutánjai. Tamás zongorázott, és ő maga énekelt, és magyarázta a műveket. Könyv nélkül tudta egy csomó opera librettóját is, meg a zenéjét is. Remekül csinálta.

Emlékszem, amikor 55-ben Németh László fordításában megjelent az Anna Karenina. Nagyon-nagyon szép fordítás. Fiatal korunkban Bonkáló Sándor fordításában voltak a Tolsztojok. Ahhoz képest a Németh László-fordítás maga volt a fölfedezés, mintha egy új regényt olvastunk volna.

A közhangulat egyre savanyodott. Volt persze a Nagy Imre-epizód. És aztán jött az Irodalmi Ujság, vérpezsdítő és abszolút meggyőző írásaival – akkor már számomra is egészen nyilvánvaló volt, hogy ez nem megy így tovább, ez nem az, aminek én hittem. És voltak a Petőfi Kör ülései. Úgy emlékszem, egyen voltam, de ezekről bőséges cikkek jelentek meg az Irodalmi Ujságban.

Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt. Az volt az érdekes, hogy ez a fiú a pártban dolgozott mint építész, és ettől az egésztől szörnyen megijedt, szemmel láthatóan elvesztette a fix pontjait. Talán akkor rendülhetett meg a hite ebben a rendszerben. A Margit hídon átmentünk Budára, a Bem-szoborhoz. Emlékszem, hogy ott Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. Onnan aztán megint a Margit hídon jöttünk vissza Pestre. Mire a Belügyminisztérium épületéhez értünk, a tömeg már azt kiabálta: „Vesszen Gerő!” A Kossuth téren összesereglett emberek Nagy Imrét hívták. Már beesteledett, és a tér világítását kikapcsolták, úgyhogy gyakorlatilag vaksötét volt. De az emberek összesodort újságpapírból fáklyákat csináltak. Fantasztikus látvány volt fentről. Közben ugyanis fölmentem Annáékhoz, akiknek az ablakából ferdén látni lehetett a Parlament előtti teret. Akkor azt gondoltam, tán mondtam is, hogy az emberek idővel éhesek lesznek, és hazamennek. Bennem legalábbis az élt – de azt hiszem, általános, közszájon forgó valami volt –, hogy ha Magyarországon valaha forradalom tör ki, akkor az a foci miatt lesz. Mint ahogy két évvel azelőtt volt a berni futball-világbajnokság, ahol az Aranycsapatnak nevezett magyar válogatott Németországgal szemben veszített, és így csak a második lett. Ez nemzeti tragédia volt. És amikor a csapat hazaindult, Bécsben vagy Hegyeshalmon leszállították őket a vonatról, mert attól féltek, ha a Nyugatiba érkeznek, akkor ott meglincselik őket. Azt hiszem, autóbuszon csempészték vissza őket Pestre. De aztán a látva Kossuth téri tüntetést, azt gondoltam, hogy ebből akár forradalom is lehet. Elindultam hazafelé a Beloiannisz utcába. Valamelyik kis utcában volt egy nyomda, mégpedig egy alagsorban. És láttam, hogy óriási tömörülés van előtte. Odamentem: diákok voltak, fiúk, lányok, a 12 pontos kiáltványt osztogatták. És talán ott hallottam azt is, hogy a Rádiónál már lövöldözés van. Úgyhogy visszamentem Annáékhoz, és mondtam, hogy itt kitört a forradalom. Én nem voltam a Rádiónál. Tán ott maradtam éjszakára Annáéknál? Nem tudom, erre már nem emlékszem.

Aztán másnap bementem az UVATERV-hez, ahol már nemigen dolgozott senki. Nem emlékszem pontosan a napokra. Viszont nagyon előttem van, hogy az utcasarkon egy nagy ládában halomra állt a pénz, így gyűjtöttek az özvegyeknek, árváknak. Volt egy nap, amikor Annáéknál voltam fent, és nagy autózúgásra lettünk figyelmesek. Kinéztünk az ablakon: az orosz családokat menekítették, a teherautókban a jégszekrénytől kezdve a szekrényig minden ott volt. És a teljesen ijedt arcok…

De azért volt ebben más is. Gyerekkori barátom, Mandula Gyuri szülei nagyon tehetős emberek voltak, és még 47-ben vagy 48-ban legálisan, útlevéllel kimentek Nyugatra. Gyuri még előtte a Műegyetemen tanult gépészmérnöknek, aztán Zürichben, az ETH-n is hallgatott egy félévet. De aztán elfogyott a pénz, és valamit csinálni kellett. Szerencsére az apja egy volt alkalmazottja, Zeller Miki, aki Romániából ment ki közvetlenül a háború után, nagy üzletember lett, valahogy belekerült a nemzetközi acélexport-acélimport világába a Saar-vidéken. Ugye ez Franciaország és Németország határán van, német lakossággal, csupa bánya és nagy kohó. Zeller Miki hívta Gyurit, hogy dolgozzon vele. Úgyhogy Gyuri letelepedett a Saar-vidéken, Saarbrückenben, és ott csinálta ezt az acélexportot. 56-ban valamilyen módon – telefonon vagy távírón – fölkutatott engem. És azt mondta, menjek ki hozzá. Ez szeget ütött a fejembe. Annának meg ettől függetlenül az volt a vágyálma, hogy Párizsba jöjjön. Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem. „Sors bona, nihil aliud.” „Jó szerencse, semmi más.” Vittem magammal mint elengedhetetlen kelléket az új élethez. Annával össze akartunk házasodni, de a sztrájk miatt az anyakönyvi hivatalok is zárva voltak.

 Első ízben Anna apjával és annak egy barátjával mentünk volna. Anna anyja épp kint volt Londonban, mert közvetlen a forradalom előtt kapott útlevelet, hogy a fiát, aki kint élt, meglátogathassa. Amikor a forradalom kitört, mindenki azt mondta neki, maradjon kint, és inkább azon kell dolgozni, hogy a család többi tagja is kimenjen. Még Budapesten csatlakoztunk egy csoporthoz, amelyet Gyuri – aki közben lement Bécsbe – szervezett nekünk. Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin. A forradalom napjai olyan eufóriás, gyönyörű időszakot jelentenek egy nemzet életében, amikor az emberek legjobb oldala jön ki. A spontán segítség. Ugye nyitott ládákban gyűjtötték a pénzt. A betört ablakú üzletekben a kirakatba tették a telefont, egy kis dobozkával, hogy mindenki telefonálhasson. Szóval megháltunk a barátomnál, hajnalra ott voltunk Kelenföldön, és felszálltunk a vonatra. Mosonmagyaróváron leszálltunk. Ott volt valami találka, és aztán nekivágtunk a határnak. Koromsötét volt, esett az eső, minden nyavalya. A gyaloglás egyre gyötrelmesebb volt, az ember cipőjére öt kiló sár ragadt, és ezt Andor bácsi és a barátja kezdték nagyon nehezen bírni. Úgyhogy a végén bebújtunk egy szénakazalba, hogy ott megpihenünk. Reggel arra ébredtünk, hogy katonák ordítanak: „Kifele, kifele!” Úgy vélték, hogy nem kifele mentünk, hanem már befele, és hogy ez valami gyanús dolog. Hogy ezt miből gondolták, nem tudom. Tény az, hogy átadtak az oroszoknak, akik először is nagyon leszidták Annát, hogy tehette ezt ezzel a két öregemberrel. Teherautóra raktak bennünket, és elvittek az orosz táborparancsnokságra. Itt kihallgattak bennünket – valami tolmácsnak is kellett lennie –, és aztán az oroszok megnyugodtak abban, hogy mi csak derék szökevények vagyunk, és nem nyugati kémek. Úgyhogy teherautón bevittek Mosonmagyaróvárra, a rendőrlaktanyába. És aztán az egész társaságot visszazsuppolták Pestre.

Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk. Láttuk, hogy mögöttünk rakétákat lőttek fel a határőrök. Deutsch Jahrndorfban voltunk. Ott várt bennünket Gyuri, beültünk a kocsijába, és mentünk tovább Bécsbe. Azon sárosan, ahogy voltunk, Gyuri bevitt bennünket a Sacher szállodába és megvacsoráztunk. Ott is aludtunk. Tudom, hogy a végén a Sacher különdíjat számolt fel a takarításért. Gyuri eltette, és aztán ide is adta nekem a számlát, de sajnos valahol elveszett.

Ekkor jött a legcifrább része a dolognak. Gyuri és Zeller Miki, a főnöke nagyon dörzsölt emberek voltak. Rengeteg pénzt csináltak, de azt hiszem, mindig a legalitás határán billegtek. Voltak közép-amerikai kapcsolataik is. Mindketten kubai útlevéllel utaztak. Na most Gyuri várt bennünket két kubai útlevéllel, mégpedig olyannal, amely szerint én kvázi kubai állami kiküldetésben tanulmányokat végzek Európában, az európai közúti közlekedést tanulmányozom, vagy valami ilyen formula volt. Azt tudom, hogy a carretera szó, amely országutat, autópályát jelent, benne volt ebben a nagyon szép kiállítású dokumentumban. Az útlevélhez való fényképeket Gyuri úgy szerezte, hogy írt a szüleimnek Kolozsvárra, akik egy olyan képet küldtek neki, ahol mi ketten valamilyen téli tájban állunk mosolygósan. Ebből vágott ki igazolványképet. Bécsben Gyuri valamennyire felöltöztetett bennünket.

Pár nappal később egyenesen Saarbrückenbe mentünk. Gyuri jó szándékú gondolata az volt, hogy én legyek a főasszisztense, a megbízható társa. Úgy látszik, nem volt egészen nyilvánvaló, hogy a munkatárs egyben megbízható is. Rögtön be is fogott. Ez egy kis cég volt, ő volt a lelke az egésznek, volt egy német könyvelő és néhány kisasszony. És nekem ott elvben bele kellett volna tanulnom ebbe a mesterségbe: acélt venni a helyi acélművektől, aztán eladni a sachsenwaldi nem tudom, kinek. Az egészből semmit sem ismertem persze, de gondoltam, hát Istenem, ez is egy lehetséges út. Gyuriról aztán apránként kiderült, hogy valami teljesen hamis világban él, ahol az értékek teljesen eltolódtak. Gyurinak, azt hiszem, olyan ambíciói voltak, hogy annyi pénzt tudjon szórni, mint a perzsa sah. Sok pénzt is keresett, és rengeteg pénzt szórt el.

 Két évig voltunk Saarbrückenben. Anna közben elkezdett rajzolni. De nagyon rosszul érezte magát, tökéletesen légüres térben volt. Mi úgy tekintettük, hogy ez csupán átmeneti idő. Gyuri meg állandóan azt mondta, hogy majd nyit egy céget Párizsban, én fogok odamenni, és azt fogom csinálni. Hát ez a cég sosem nyílt meg. Nyilván szándékában sem volt megnyitni, de én fontos voltam neki, mint támasz, gyerekkori jó barát és valahol pszeudocsalád is. Tökéletesen rendszertelenül élt, mondjuk bejött az irodába déli tizenkettőre, viszont engem ott tartott este kilencig vagy tízig. Közben Anna meg egyedül volt egész nap. Gyuri nem élt hétköznapi módon. Nagyon gyakran el is utazott, részint üzleti útra, részint azért, hogy egy újabb nőt csípjen föl, vagy a legújabb nővel elmenjen valami különleges helyre. Nagyvonalú volt velünk. Karácsonyra vagy szilveszterre elvitt bennünket Sankt Moritzba, amely egy abszolút elegáns téli meg nyári nyaralóhely Svájcban. A fél világ nagyjai ott voltak. Emlékszem, hogy Zürichben fölszerelésként Gyuri pénzén vettem egy szmokingot, amelyik most is itt van a szekrényben.

Közben jött Fidel Castro, úgyhogy a kubai útlevél érvényét vesztette. Hosszú procedúra után kaptuk meg a menekültstátust, és az útlevelet. Ezzel már bárhova lehetett utazni, persze vízummal, kivéve azt az országot, ahonnan az ember elmenekült. Valami közigazgatási reglama miatt Saarbrückenben nem házasodhattunk össze, Bécsbe kellett mennünk. Úgyhogy mi Bécsben házasodtunk, a Schlesingerplatzon adott bennünket össze egy osztrák hivatalnok.

 Ville-d’Avray-ben, Párizs egyik peremvárosában vettünk ki két albérleti szobát. Én hétvégenként jártam fel Saarbrückenből. Anna beiratkozott az Alliance Française-ba, hogy megtanuljon franciául. Anna egyik unokatestvére, Balkányi Zsuzsi, aki rézmetsző volt, a XIX. kerületben, Párizs északi határán élt egy házban, ahol több lakás is volt. Zsuzsi megkérte a tulajdonosnőt, ha valamelyik kiürül, akkor azt adja nekünk. Ez azért volt fontos segítség, mert Párizsban már akkor is borzasztó rossz volt a lakáshelyzet. Ez a ház valamikor postaállomás volt, méter vastag falakkal. Gyönyörű régi tölgyfa hajópadló. A lakás, amit kaptunk, két szobából állt, a második vagy harmadik emeleten tán. Az ember rögtön az első szobába lépett be, amelyet piros kőpadló borított, ezt itt úgy hívják, hogy tomette, égetett kerámia, hatszögletű lapokból állt. És abból nyílt a szoba. Előttünk egy rongyszedő néni lakott ott, akinek a rongyokat fajta szerint kellett osztályozni, és valamennyire ki kellett lötykölni a kosztól. És aztán felakasztani, megszárítani. Ehhez szárítózsinegek kellettek, úgyhogy a fal tele volt szeggel, mert ott húzta ki ezeket a spárgákat. Én akkor még Saarbrückenben dolgoztam, Anna már itt volt, és ott lakott a peremvárosi lakásban. És onnan járt be rendbe hozni ezt a lakást. Bálint Bandi, aki már akkor kint volt, és Epinay-ben élt, nagyon kedvesen segített benne, gipszelt, tapétát vakart, mindent, amit kellett. Én meg hétvégenként feljártam, és csináltuk együtt. Ez 59 elején volt. Aztán a lakás elkészült, én otthagytam a Saarbrückent és Gyurit, és följöttem Párizsba. Egy reggel telefonáltak Saarbrückenből, az irodából, hogy Gyuri autóbalesetet szenvedett, s majdnem ottmaradt. Saarbrückenben volt egy kitűnő baleseti kórház, ott feküdt. Lementem, és hosszú hetekig ott maradtam. Aztán Anna is lejött egy időre, mert Gyurit folyamatosan őrizni kellett. Fatális történet: éppen akkor esett meg, amikor én, mint a támasza, otthagytam. Aztán nagyjából felépült, és én visszajöttem Párizsba.

Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás. Úgyhogy a postásnak egy szavát sem értettük, és ő sem értett bennünket. A franciával én jól boldogultam, a szaknyelvet meg hamar elsajátítottam. Anna egy hangot nem beszélt franciául, úgyhogy ő beiratkozott az Alliance Française-ba, ahol arra vannak specializálva, hogy külföldieket tanítsanak franciául. Oda járt néhány hónapig, az alapot megkapta, aztán a többit fölszedte. De ma is úgy érzi, hogy nem beszél igazán jól. A hétköznapi nyelvvel semmi probléma nincsen, de ha például Jean-Pascallal, a galériásával beszélget, mindig izgul, hogy jól mondta-e, nem mondta jól satöbbi. Az olvasásnak is vannak fokozatai. A legkönnyebben az ember a bulvársajtót olvassa. Aztán már jól fel kell kötni a gatyát ahhoz, hogy a Monde-ot olvassa. Idáig viszonylag hamar eljutottunk. Van aztán egy fontos intézménye a francia sajtónak, a Canard Enchaîné, a „leláncolt kacsa”. Ez egy vicclap, de egyben nemzeti intézmény is, olyan értelemben, hogy rengeteg korrupciót, politikai disznóságot megírnak. Ezt megérteni az olvasás felsőfoka. És van egy rovata, kétértelmű szójátékokkal, ezt még ma sem értem teljesen.

Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára. Én ezt a lakást nagyon szerettem. Az első saját lakásunk volt. Anna viszont nagyon egyedül érezte magát. Tulajdonképpen csak a családdal volt kapcsolata, na meg Bálint Bandival. A család Anna nagynénjét és nagybátyját jelentette, akik még legálisan jöttek ki, és a két unokatestvérét: Balkányi Jucit, aki agysebész volt, és Balkányi Zsuzsit, aki grafikus volt és rézmetsző. Nekem pedig Czitrom Pali unokatestvérem élt itt a szüleivel, akikhez nagyon gyakran jártunk, Anna meg sok időt töltött a nagynénjénél. De egyébként nagyon kevés kapcsolatunk volt. Van egy régi mondás: az emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a baráti kör gyakran nem választás eredménye, hanem attól függ, hogy kik emigráltak ugyanakkor és ugyanoda. Az ötvenhatos emigrációban mi rengeteg embert ismertünk, de francia kapcsolatunk alig volt. Kivéve talán egyet, még Ville-d’Avray-ben. Azt a lakást egy idősebb házaspártól béreltük, ahol a mama tudott angolul, és istápolta Annát. Aztán Anna nagyon jó viszonyba került a nagyobbik fiúkkal, akivel aztán megismertette Bartókot például.

Ez a cég egy francia specialitásra jött létre. Franciaországban a polgári törvénykönyv szerint az építő az építtetőnek tízéves, bizonyos esetekben akár harmincéves garanciával tartozik. Ha például megreped egy fal, akkor az építő köteles kijavítani a hibát. A francia polgári törvénykönyv ezen része Napóleonig, az első császárságig, a Code Civilig megy vissza, amikor a vagyon nagy része ingatlanvagyon volt, és ezt védte a törvénykezés. Az építő felelősségének kérdése meg nagyon messzire nyúlik vissza: ma a Louvre-ban őrzik Hammurápi sztéléjét, törvényoszlopát, amelyre a babiloni törvénykönyvet vésték rá. És ezen mindenféle mesterség szabályozása megvan, többek között az építőé is. Eszerint, ha valaki épít valakinek egy házat, és a ház összedől és agyonüti a tulajdonost, akkor agyonütik az építőt. Ha a fiát üti agyon a ház, akkor az építőnek a fiát ütik agyon. Tehát megvan a tarifája annak, hogy miért mi jár.

Franciaországban az építő felelőssége nagy. Ezért az építő bebiztosítja magát egy biztosítótársaságnál, hogy ha a ház összeomlik, akkor ne ő fizessen. A biztosítótársaságok meg úgy találták, hogy túl nagy a kockázat, tehát ellenőriztetni kell, mit hogy építenek. Na én egy ilyen vállalatnál dolgoztam, amely tulajdonképpen egy gigantikus ellenőrző vállalat volt. Ellenőrzés volt az UVATERV-ben is, és mindenütt a magyar iparban. Ez volt a MEO, a Minőségellenőrzési Osztály. Ez egy elefánttemető volt nálunk, az öreg bácsikat, akiket már semmire sem lehetett használni, betették meósnak. És amikor az ember vitt hozzájuk egy tervet, akkor megdumálta őket, vagy elkezdett valami egészen másról beszélni, mígnem a meós bácsi szépen aláírta a tervet, és akkor az mehetett. Ez volt a gyakorlat Magyarországon. Ettől függetlenül volt egy nem hivatalos belső ellenőrzés is. Ha valaki valamit megcsinált, akkor azt a szomszéd asztalnál ülő átnézte, átszámolta, satöbbi. Tehát az ember a meósra nem számított.

Sok barátunk, rokonunk volt otthon, és állandóan jöttek hozzánk, laktak nálunk. Anna sokukkal levelezett, de hazamenni már csak azért sem tudtunk, mert nem voltunk francia állampolgárok. Az állampolgárságra akkor még tíz évig kellett várni. 68-ban kaptuk meg. 68-ban mentünk először vissza Pestre és Kolozsvárra, amikor itt állampolgárságot kaptunk. Nagyon ambivalens dolog volt ez a hazamenetel. Kocsin mentünk, és ahogy közeledtünk a határhoz, egyre inkább fölmerült bennünk, hogy kell ez nekünk? Ehhez tartozik, hogy van az a bizonyos úgynevezett menekült- vagy emigránsálom. Az ember azt álmodja, hogy valamilyen okból hazamegy, és nem tud visszajönni. Én nagyon sokszor álmodtam, hogy vissza kellett mennem a Műegyetemre, mert a diplomámmal kellett valamit csinálni, és aztán kiderült, hogy az ember ott ragad.

Az álomról jut eszembe: Nagyon hosszú ideig magyarul álmodtam. Az szintén egy lépés a beilleszkedés útján, amikor már franciául álmodik az ember. Viszont számolni nagyon hosszú ideig románul számoltam, román elemiben tanultam összeadni és kivonni. Az ábécét meg németül mondom, mert úgy tanultam.

De nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál. Ugye a nyugati országok határai között a sorompó egy szimbolikus piros-fehérre festett valami volt, ami fölbillent, és az ember átment alatta. Hegyeshalomnál, a magyar határon meg egy vastag acélcső betonba befoglalva. Ez volt a vasfüggöny. És akkor fölment a sorompó, és bement az ember a karámba, mert a másik oldalon is sorompó volt. És ott vár az ember, és van őrtorony, és az embernek elviszik az útlevelét. És vár, és nem tudja, hogy hova vitték, miért vitték. És aztán idő múltán mégis visszahozzák. A határőrök egyébként, akik egyben vámosok is, fagyos udvariassággal kezelték az embert. Aztán idő múlva fölmegy a sorompó. És akkor Hegyeshalom és Győr között még nem tudom, hány járőr volt. Ahol megállítják az embert, leintik, és az árokban fekszik egy katona a kocsira irányított géppisztollyal. És akkor jön egy másik, az is megnézi a papírokat, és akkor továbbküldik az embert. A román határon, a két testvér-ország között drótkerítés volt. És még valami, aminek csak pszichológiai hatása van, de az van! A száj- és körömfájás járvány ellen az út közepén keresztben volt egy széles tócsa, hogy a kocsik gumikerekeit lemossa. És az ember nem tudta, milyen mély. Gondolhatja, hogy nem fog benne elakadni, de mégis kellemetlen érzés. A román oldalon aztán még rosszabb volt. Mindent ki kellett rakni. Nekünk volt egy egész listánk, cukortól az olajig, azokkal voltunk megrakva. Átkutattak, aztán mehettünk… Szinte még mindig előttem van az országút, még valahol Magyarországon, rajta szovjet konvoj, félig demonstratív, ponyvával félig kitakart rakéta, vagy nem tudom, mi az ördög volt. Akkor mentek be Prágába.

Állandóan küldtek nekünk könyveket, így a magyar szépirodalmat többé-kevésbé követtük. De azt, hogy mi történik Magyarországon, nem követtem figyelemmel. Az ember tulajdonképpen otthonról azt a képet és azokat a benyomásokat rögzíti, amelyek elmenetelekor benne voltak. Mivel nem él nap mint nap ebben a közegben, nem éli át a történéseket. Nagy a távolság. Az információk nagyon részlegesek, nincs összképe.

 Tehát 83-ig ennél a vállalatnál dolgoztam. 79-ben volt a második olajválság, és ennek hatására a recesszió. Többek között nőtt a munkanélküliség. A kormány akkor még azt hitte, könnyű rajta segíteni. Mégpedig többek között úgy, hogy a bizonyos koron fölülieket korai nyugdíjba küldik, és a megüresedő helyekre fiatalokat vesznek föl. Az öregeket effektíve elküldték, de a vállalatok nem vettek föl fiatalokat, hanem átszervezték az egészet, és tovább dolgoztak az idősek nélkül. Én választhattam, hogy élek-e ezzel a korai nyugdíjjal vagy sem. Az elején azt mondtam, hogy a fene egye meg őket, nem vagyok én még olyan öreg, hogy nyugdíjba menjek. Aztán jobbra-balra kérdezgettem, és végül vígan aláírtam. És jól tettem, mert utána sokkal rosszabbak lettek a körülmények.

Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem. Egy kollégám, aki a vasbeton osztályon földrengésbiztos építési problémákkal foglalkozott, kapcsolatba került Haroun Tazieff-fel. Tazieff nagyon érdekes figura volt. Orosz-lengyel származású, Belgiumban nőtt fel, agrármérnök, később geológus lett. A második világháború alatt nappal az egyetemen tanult, esténként pedig vasútvonalat robbantott, szóval az ellenállásban volt. A háború után Belga-Kongóba ment dolgozni. És ott látta többek között a Kivu-vulkán (Nyamuragira) kitörését, és ez annyira lenyűgözte, hogy visszament Belgiumba geológiát tanulni. És aztán mint geológus a vulkanológiára tért át. Bejárta a fél világot és nagy, híres filmes lett, rengeteg gyönyörű vulkánfilmet csinált. Vele kerültem szakmai kapcsolatba. 81-ben jött az első szocialista kormány Mitterrand elnökkel, és Tazieff, aki mindig baloldali volt, aktívan kampányolt Mitterrand mellett. Tazieffnek nagy fájdalma volt, hogy a tudományos életben mint tudóst nem vették igazán komolyan, bár tisztelték, mint fenegyereket. Mint szakértő szemtanúja volt egy nagy chilei földrengésnek, és akkor megtapasztalta, micsoda szörnyű pusztulással jár. Úgyhogy Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke. Mivel én csinálni akartam valamit, és valamit tudtam is – ráadásul nemhogy nem kerültem pénzbe, tilos is lett volna fizetni nekem –, bevett mint önkéntes munkatársat. Fiatalos lendület volt az egészben, mindenki rendkívül nagy érdeklődéssel és buzgalommal csinálta a munkáját. Nem volt még semmiféle közigazgatási szklerózis. Kezdetben ez a csoport közvetlenül a miniszterelnöktől függött. A miniszterelnökségnek millió egyéb gondja akadt, úgyhogy nekünk szabad kezünk volt abban, mit csinálunk, és hogy csináljuk. Új hivatal voltunk, tehát azon kellett gondolkozni, mit is kellene, illetve lehetne csinálni. Volt egy csomó nagyon jó ötlet. Például hogy föl kellene térképezni Franciaországban a katasztrófának kitett helyeket, és szabályozni, hogy hol szabad építeni, hol szabad csak bizonyos szabályok betartásával, hol meg egyáltalán nem szabad építeni. Én itt regisztert váltottam: ezelőtt mint mérnök, fogyasztója voltam a szabályzatoknak. Itt pedig a kerítés túlsó oldalára kerültem, oda, ahol éppen azt kell megírni, mit szabad és mit nem. És közben megismertem a magasabb közigazgatási fórumok miliőjét, a közigazgatás fogaskerekeit. És egy más világot fedeztem föl. Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt. Megtanultam azt is, ha valamit az ember nagyon érvényre akar juttatni, akkor másvalaki szájába kell adni a dolgot, vagy úgy alakítani, hogy úgy tűnjön, ez az ő ötlete. Itt dolgoztam vagy tizenöt évig. Majdnem azt mondanám, hogy ez egy második karrier volt. Később aztán Tazieff kilépett ebből a csoportból, majd megalakult a környezetvédelmi minisztérium, mint új téma, ebbe mi beolvadtunk, így aztán a kivételezett státusunk is megszűnt. És egyre inkább megcsontosodott az egész. Úgyhogy nekem egyre kevesebb kedvem volt hozzá, és lassanként, szép fokozatosan kimaradtam belőle. E tizenöt év tapasztalatait azonban leírtam, és meg is jelent a földrengésügyi társulat kiadásában.

Dani orvos lett, szívgyógyász. Én örülök neki, mert rendkívül jó kapcsolata van az emberekkel. A betegei is nagyon értékelik, azt hiszem, tényleg neki való ez a pálya. Nagyon szigorú erkölcsi elvei vannak. Tehát, hogy mi a jó, mi a nem jó, mit jó csinálni, mit nem jó csinálni. Érdekes, mert hiszen nem emlékszem rá, hogy valamikor is tudatosan erre neveltük volna. A felesége is orvos, gyerek-reumatológus, autoimmun betegségben szenvedő gyerekekkel foglalkozik. A két unoka Samuel és Matthieu, a kicsi. Tizennégy és tizenegy évesek. És mi nagyon aktív nagyszülők vagyunk, kezdettől fogva. Ez fontos nekünk, és szükségünk is van rá. Amikor Sam született, Dani felesége, Séverine éppen a doktorátusát csinálta, nagyon el volt foglalva, úgyhogy Sam három hónapig gyakorlatilag itt volt, Séverine reggel hozta, este elvitte. Vele egészen kicsi kora óta állandó és folyamatos kapcsolatunk van. Nem úgy Matthieu-vel. A két fiú nagyon különböző. Samuel nagyon gondolkozó és figyelmes. Matthieu egy buldózer, neki álladó aktivitás kell.

 A gyerekek már nem tudnak magyarul, az anyjuk francia, az anyanyelv az az „anya-nyelv”. Séverine, amikor terhes volt, járt magyart tanulni. Aztán megszületett a gyerek, és erre már nem volt ideje, energiája. Ha Dani szisztematikusan csak magyarul beszélt volna a gyerekihez, akkor talán megtanulták volna a nyelvet ők is. De így nem. Nemrégiben mondták is, mennyire sajnálják, hogy nem tudnak magyarul. Szemrehányást tettek Daninak, hogy nem tanította meg őket. Mondtuk, sose késő. Persze plusz időt és energiát nem akarnak erre fordítani. Másképp meg nem megy.

Arra nem igazán tudok válaszolni, hogy minek tartom magam. Franciának nem, már csak azért sem, mert a franciák engem magyarnak tekintenek. Hosszabb ideje élek Franciaországban, mint éltem Magyarországon, de magyar vagyok, azon a nyelven, azon a kultúrán nőttem fel. Lehet, hogy úgy kéne mondani, hogy magyar, román, zsidó, erdélyi, nem tudom, még micsoda. Az, hogy européer, csak vágyálom. Ez egy értelemből és nem érzelemből fakadó osztályozás.

 

Az interjút 2014-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.

 

 Édesapám Patonyi Péter nevű barátjával volt együtt a fronton az első világháborúban. Patonyi Péter egyszer írt haza, és apám is ráírt a levelezőlapra, hogy ismeretlenül is üdvözli az itthoniakat, hallotta, hogy Péternek van egy testvére, őt is üdvözli. Ekkor Peredi Péter húga azt írta a bátyjának a válaszlevélben, hogy azt a Tóth Miklóst, aki ilyen kedves sorokat írt, szeretné személyesen is megismerni. Így jött össze a meghívás, hogy egy alkalommal, még a háború alatt, apám Ásványra ment Patonyiékhoz, és megismerkedett azzal a lánnyal, aki később az anyám lett.

 

Az első elemit Újvárosban kezdtem, de csak fél évig jártam oda, majd átkerültem a gyárvárosi iskolába, ugyanis 26-ban apám a vágóhídon lett portás. A vezetés mind a négy ott lévő alkalmazottnak adott baromfiudvart, azonban nekünk már nem jutott, de volt egy elkerített rész külön bejáróval, a lóvágó, azt a területet adták nekünk. Apám akkor csináltatott két ólat, és évenként harminc-negyven disznót meghizlalt előnyös körülmények között. Apámtól nem kértek pénzt az ottani állatorvosok, és nem kilónként vette a takarmányt, hanem nagyban. Alighogy odakerültünk, megszüntették a vágóhíd lótartását. Édesapám elkérte az igazgatótól az istállót, és vagonszámra vette a kukoricát az állatoknak. Apámnak megvolt az a jó elve, hogy ha egy állat megbetegedett, és három nap múlva nem mutatkozott javulás, azonnal szólt a hentesnek, mentek a disznók a vágóba, apám kimeszelte az ólat, és jött bele a következő disznó. Nem tartott beteg állatokat. Gyakran álldogált az ólnál, elgyönyörködött az állatokban. A kertben is dolgozott, de a kertet nem szerette úgy, mint az állattenyésztést. Ha más időket él meg, talán önálló vállalkozó lett volna. A vágóhíd hatalmas terület volt. Nekem az elemi iskolában presztízst jelentett, mert a haverokat bevihettem nézelődni. Amikor odakerültünk, egy évig én is mindig a vágó ajtajában álltam, hogy lássam, hogyan vágják az állatokat. Sajnáltam a disznókat és a marhákat, de azért néztem a vágásokat. Sokszor volt, hogy a tanító anyjának finomabb borjúmáj kellett, akkor mindig apámhoz fordultak, és a hentesektől ő rögtön megszerezte. Így a vágóhídi összeköttetés presztízst jelentett, meg azt is, hogy apámat ismerték a tanítók. Erre amúgy nagy szükség nem volt, mert jól tanultam. Egyedüli gyerek voltam, és anyagi nehézségeink nem voltak. Apám meghizlalta azt az évi negyven disznót, az akkora jövedelmet jelentett, hogy az én apámnak több volt a pénze, mint a sok úgynevezett úri gyerek apjának.
 

Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt. Aztán megnézte a tiszta egyes bizonyítványomat, végül azt mondta, hogy erre a bizonyítványra azért még van hely. Így kerültem az 1930/31-es iskolaévtől a győri Bencés Gimnázium első osztályába. Az egyszerű Tóth István név mellé az volt írva: „gyárvárosi", innen tudták, hogy én vagyok. Itt jártam aztán nyolc évet. Az alsó négy osztályban vastag betűs voltam, ez azt jelenti, hogy csak egy kettesem volt, vagy nem volt egy sem. A felsőbb osztályokban csak egyszer sikerült a legnehezebb kategóriába felkerülni, hetedikben. Akkor voltam megint vastag betűs. Amikor nem voltam vastag betűs, akkor volt két-három kettesem is. 

 

   Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta. Tizenhat éves koromban elolvastam, és döntő hatással volt a gondolkodásomra, előkészített arra a világnézetre, amit húszéves koromtól a mai napig is vallok, és ez bizonyos stabilitást jelentett mindig az életemben. Nem lettem ateista, de kiderült, hogy létezik agnosztikus szemlélet. Az agnosztikusok szerintem becsületesek, mert azt mondják, hogy a tapasztalaton túl nem tudunk semmit. Körülbelül húszéves voltam, amikor ezt így kialakítottam magamnak, azóta is ezt vallom.

 Gimnazista koromban a szokott Jókaikat és a Mikszáthokat olvastam. Nem voltam különösebben nagy olvasó, inkább játszó gyerek voltam. Nem voltam szorgalmas, de a szüleim miatt tanulnom kellett. Sok idő elment a látszattanulásra, meg az asztalnál való ülésre, úgyhogy mindig azt szoktam mondani: talán ha a szüleim engedték volna, hogy szabadon abba az irányba fejlődjem, ami énnekem tetszik, vagy ami az én beállítottságom, többre vihettem volna.  

 

   A bencések felvilágosult szemléletére jellemző a következő történet: 37 októberében, mikor nyolcadikba léptünk, az önképzőkörben az ősember életéről tartottam előadást. Benne volt az előadásomban, hogy hány millió évesnek tartja a tudomány a világot. Bencés gimnáziumban voltunk, ehhez képest nagy bátran azt mondtam: „Ha ezt figyelembe vesszük, csak nevetni tudunk azon a múlt században élt papon, aki kiszámította, hogy Isten a világot 4350 éve teremtette, és még azt is kiszámította, hogy keddi napon történt a teremtés befejezése." Jellemző, hogy ezt a Bencés Gimnáziumban elő lehetett adni. Ott volt az önképzőköri tanár is, végighallgatták, de nem történt semmi. Aztán egy másik történet: 35-ben választások voltak, és itt van Kismegyeren egy bencés birtok, ami Győrhöz tartozik. Apám testvére ott volt gépész. Mondtam szünetben a magyartanáromnak, nem szép dolog ám, hogy a bencés birtokon megmondják, kire kell szavazni. A tanárom csak meghúzta a vállát, akkor sem nem történt semmi.

A politika túlságosan nem érdekelt soha. Már gyerekkoromban is az volt a véleményem, hogy a jövőt a politikusok se látják jobban, mint én. Ha részletesen nem is olvastam el minden könyvet, Erdeit meg Veres Pétert, meg a népi írókat, ez az irányzat érdekelt, de maga a politika nem. Engem nem tanított apám, őt csak az érdekelte, hogy minél többet egyenek a disznók. A Bencés Gimnáziumban Horthy nem volt népszerűsítve, mert református volt, úgyhogy ott nem volt Horthy-kultusz. Ugyanebben a korban már kezdett kialakulni bennem az a szemlélet, hogy a tudomány embereit, akik a tudomány asztalára komoly műveket tettek le, nagyon tiszteltem. Már abban az időben hallottam Einsteinről és Galileiről, mindig azt mondtam: az igen, az teljesítmény! De a politikusokat nem sokra tartottam, és ez a mai napig így van.
Érettségin idegességből, bár jó latinista voltam, nem ment a fordítás, elhibáztam a példát, kettest kaptam, ezért aztán a latintól elment a kedvem. Pesten akartam továbbtanulni, de abban az évben, 38-ban a bölcsészeten nem lehetett magyar–történelem szakot felvenni, a történelem a latinnal volt párosítva, hát oda nem akartam menni. Mivel apámnak volt rá pénze, hogy egyetemre adjon, így a jogra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Apám az egyik bencés tanár javaslatára a Szent Imre kollégiumba adott. A szüleim jóakarata ellenére ez volt életem egyik legrosszabb húzása. Apám portási fizetése kevesebb volt, mint amennyit énértem a Szent Imrében fizetett. Nem éreztem jól magam, mert tudtam, csak kirívok a társaságból. Talán hárman vagy négyen voltunk ilyen egyszerűbb származásúak. A többiek tisztviselők, vagy még magasabban állók, megyei urak gyermekei. Ráadásul akkor már abszolút nem voltam vallásos, már agnosztikus voltam.

 

 

Voltak ilyen előhangolók, s mondták a neveket: Mussolini – Éljen! Hitler – Éljen! Sztálin – Pfúj! Ez ragyogó élmény volt akkor, de egyedi eset az életemben.
Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani. Anyámék négyen voltak testvérek, és persze olykor összevesztek. De ha az unokatestvérem vagy a keresztanyám beteg volt, abban a pillanatban nem számított, hogy épp nem voltak beszélő viszonyban, rögtön mentünk segíteni. Őtőle tanultam meg, hogy a bajban levőket segíteni kell, és a legcsúnyább bűn, amikor valaki lent van, és én még bele is rúgok. Ezt az én négy elemis anyámtól tanultam, és ez jó örökség. Anyámnak igen jó ízlése volt ruhában, ételben, mindenben. Mikor első egyetemista voltam, feljött hozzám Pestre, a Szent Imrébe, falusi kendőben. Aztán elvitt, hogy vesz nekem kabátot. Érdekes volt, ha bement velem egy üzletbe, nem azt mondta, hogy kérünk egy kabátot „a fiamnak”, hanem „ennek a fiatalembernek”. Kihoztak egy kabátot, azt hiszem, a Rákóczi úton volt, ott már elég jó üzletek vannak. A segéd még oda se ért a kabáttal, anyám már intett, hogy viheti vissza, nem jó. A boltban csak bosszankodtak, nem nézték ki belőle, az egyszerű kendős asszonyból a jó ízlést. Mérgesen mondták, asszonyom, ennél jobbat nem tudunk adni. Végül kihozták a raglánomat, amiről rögtön látszott, hogy jó minőség, s akkor ő azt mondja: ez meg is felel. És kifizetett érte, ami akkor nagy pénz volt, vagy nyolcvan pengőt. Ez a kabát a mai napig megvan.

 

Anyagi gondjaim az egyetem alatt nem voltak. Azonban utolsó éves egyetemista koromban, 42-ben fél évvel előbb el kellett jönnöm a Szent Imréből, mert akkor már jobban kellett a pénz, apám nem tudta fizetni a kollégiumot. Eladta az újvárosi házat és épített a nevemre egy másikat. De azért 42-ben még tellett az egyetemre is, tellett a szép családi házra. Akkortól itthon laktam, és innen már csak vizsgázni jártam Pestre. A szüleim anyagi helyzetének köszönhetem – ezt most negatív értelemben mondom –, hogy a pénz iránt a mai napig sincs érzékem. Amikor később a megyei tanácsnál voltam, a legnehezebb időkben, kaptam ajánlatokat, tettem szívességet, de pénzt ezekért nem fogadtam el sohasem. Meggazdagodhattam volna, de nem érdekelt. A pozitívum viszont az, hogy nem irigyeltem senkit se a pénzért.
 Túlságosan nem emelkedtem ki az egyetemen, de jellemző az érdeklődési körömre, hogy a doktori értekezésem a büntetőjog és a vallás határterülete volt. Azt kellett volna bizonyítani, amit nem tudtam persze, hogy a vallásos embert a törvény gyűrűjén kívül még egy másik gyűrű veszi körül, a vallás gyűrűje, és így jobban védve van a bűncselekménytől.
 1942-ben végeztem el az egyetemet. Ekkoriban anyám a későbbi győri polgármester – akkor még csak vezető tisztségviselő – családjánál volt cseléd tíz évig, ahol nagyon szerették. Apám a hátam mögött, anélkül, hogy megkérdezett volna, elment hozzá, és fölvettek a városhoz. Mivel egy ilyen magas rangú tisztviselő állt mögöttem, betettek a főügyész mellé joggyakornoknak, és onnan mentem katonának egy év múlva.
Désre vonultam be, de nem voltam harcoló alakulatnál, mert egy hatalmas golyvám volt, így segédszolgálatos lettem, nem kellett a frontra menni. Csak a tisztiiskola első részét végeztem el, a második része írnokképző lett volna, de szerencsére oda már nem kerültem, mert mikor elküldtek Nagyváradra, az oroszok egy hét múlva bevonultak városba. Úgyhogy rám nem lehetett azt mondani, hogy horthysta tiszt voltam, legföljebb horthysta tizedes. Odáig vittem. Jött Nagyváradra a kiürítési parancs. Jóban voltunk az alakulat irodás őrmesterével, akitől menetlevelet kaptunk, így nem kellett gyalog jönnünk Magyarországra, megúsztam ezt a hatalmas gyaloglást. 1944. szeptember 26-án érkeztünk Szombathelyre. Már Körmend körül jártunk, a tisztek is elmentek, csupán a pótalakulat volt ott két szekér iratköteggel. Bent ülünk egy házban, Körmendtől talán öt kilométerre, mikor nagy kiabálás támadt: Gyerekek, itt vannak az oroszok, itt a civil ruha, vegyük le a mundért! Egy óra múlva megint kiabál valaki: Gyerekek, jönnek az SS-ek, kinyírnak bennünket, öltözzünk vissza. De akkor már erre nem volt idő. Így a katonaéletem utolsó nyolc óráját úgy töltöttem, hogy civil nadrág volt rajtam. Egy pajtába kerültünk be Farkasfán. A mai napig is eszembe jut a következő történet, amikor a rádióban a meteorológiai jelentés a Szentgotthárd–Farkasfa állomást említi. Egyszer halljuk, hogy orosz tankok jönnek, majd szólítanak: Magyar katonák, gyertek elő! Kimentünk, kizabráltak bennünket, mindent elvettek tőlünk az oroszok. Még az egyszerű borotva is kellett. Aminek valami értéke volt, elvették. De akkor még este ki tudtam venni a katonaládámból a civil ruhámat, úgyhogy rendesen átöltöztem. Az oroszok tankkal kísértek bennünket egy darabon, később elengedtek. Egy másik, életre szóló szerencsém volt, hogy egyszer Gecse környékén egy alakulattal masíroztunk Győr felé. Igazoltat bennünket egy orosz járőr, hogy menjünk be a gecsei táborba, ott írást adnak, hogy továbbmehessünk. Hezitáltunk, mit csináljunk. Az volt a szerencsém, hogy a társaim négy–egy arányban, leszavaztak, mikor azt javasoltam, menjünk be. Ha odamentünk volna, lehet, hogy kinéz nekünk egy orosz fogság. Egy Bán János nevű őrmesterrel együtt érkeztem Győrbe, az is ilyen rossz ruhában volt, mint én, koszosak voltunk, torzonborzak. Szegény édesanyám, amikor meglátott bennünket, azt mondta, mit akar ez a két csavargó? Nem voltunk megborotválkozva se. Olyan természetesen mondta, hogy körülbelül mostanra várt haza. Arra nem is gondolt, hogy táborok vannak és meg is lehet halni, olyan természetesnek tartotta, hogy hazajövök. Ahogy 56-ban egy balszerencse-sorozat, 56-ig igen sok szerencse ért. A katonaságnál többször is elpusztulhattam volna.
Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben. A családban nem örültek neki, anyám se, apám se, a rokonok gúnyolódtak. Mikor romot mentünk takarítani, a viccek mindig a mi terhünkre estek. De én ezt elég könnyen vettem. Komoly vita volt a háború jogosságáról. Én elfogadtam a kommunista párt álláspontját, hogy bűn volt ez a háború. A háborús bűnösökkel szemben keményebb álláspontot foglaltam el, és egy főtisztviselővel – akkor még kis fogalmazó voltam – össze is vesztem.

 

 

Mikor Bárdossyt kivégezték, mondtam neki, hogy Bárdossy felelősséggel tartozik. Azt a példát hoztam elő, amit a katonaságnál láttam, hogy egy katonát kivégeztek, mert a támadás idején elbújt, nem vett részt a támadásban. Ha egy egyszerű katonát így felelősségre lehet vonni, akkor egy olyan embert, akire az egész ország van bízva, hogyne lehetne!
Mikor 45 tavaszán visszaérkeztem, a város polgármester nélkül volt, mert a nyilas polgármester már elmenekült az oroszok elől. Aztán egy baloldali ember, Velsz Aladár lett az oroszok által kijelölt polgármester. Jellemző volt az akkori helyzetre, hogy két hónap múlva, 45 júliusában kineveztek egy új polgármestert, egy szociáldemokratát, Udvaros Istvánt. Akkor így mentek a dolgok.
A nemzeti bizottság csak az igazolásokkal foglalkozott, hogy ki alkalmas, ki nem egy-egy munkakör betöltésére. A régi gárda egy része elment Nyugatra. A rendes helyem a főügyész mellett lett volna, de akkor még nem működött ez a hivatal. Így nem az ügyész mellé kerültem, hanem először a személyzeti, utána pedig a kulturális osztályra. A személyzeti osztályon a szokott ügyintézés volt, fölvételek, elbocsátások, nyugdíjazások előkészítése. A kulturális osztály meg az iskolákat szervezte, a városnak volt két saját iskolája, és rendezvényekkel foglalkoztunk.
Mi a jogfilozófiában az egyetemen vitéz Moór Gyulától részletes marxizmust tanultunk, már onnan voltak ismereteim. A marxizmust kicsit a kereszténységhez tudnám hasonlítani. Amikor a kereszténység elkezdődött, a legalsóbb rétegek csatlakoztak hozzá. Azt mondták a követőknek, most te senki se vagy, de ha ez a pár évtized elmúlik, egy másik ország jön, ott te vagy a császár. És a munkások, a parasztok felemelték a fejüket, nyilván a paraszti őseim is. A mai napig történelmi jelentőségűnek tartom a marxizmust, úgyhogy előttem, aki Marxot meg Engelst lelegyinti, az nem megy okos ember számba. Agnosztikus vallási megközelítésem sok csalódástól megóvott, meg stabilitást adott, így a marxizmussal kapcsolatban sem ért semmi csalódás. Arra, hogy az oroszok úgy csinálták a marxizmust, ahogy történt, arra csak azt tudom mondani, hogy egy kísérletet tettek. Az volt a hiba, hogy kritikát nem engedtek. A marxi rendszer humanizmusa, tehát a megalázott helyzetben lévők felemelése nekem tetszett, és hogy Adyval mondjam, fontosnak gondoltam, hogy a „papos, úri Magyarország” eltűnjön.
Én a kommunista pártot nem ismertem jól. Azt gondoltam, hogy a kommunista párt tagja vagyok ugyan, de közben azt nyilatkozom meg beszélek, amit akarok. A párt szempontjából azért a szerepem pozitív volt, mert a városban meglepetést keltettem, és lehet, hogy sokaknak megkönnyítette a dolgát, akiknek később muszáj volt belépni: ha Tóth Pista belépett, akkor miért ne lépjek be én is. Először bizalmatlanok voltak velem szemben, a korabeli MKP se nagyon értette, mit keresünk ott. Az egyik városházi tisztviselőtársam is megrótt, hogy nem szégyelled magad, bencés diák vagy, és ezt megtagadod. Akkoriban jött a rendelkezés az újságokban a fasiszta könyvek összeszedésére. A polgármester ezzel engem bízott meg. Nem nagyon ment a dolog, hat-hét kampány után összesen negyven könyvet szolgáltattak be a kijelölt helyre, többet nem találtunk. Persze az oroszok engem vontak kérdőre, még bunkerral is fenyegettek, de eredményt nem tudtunk elérni. Egy nap ott vagyok a polgármesternél, mikor a város egyik híres embere, dr. Bay Ferenc könyvtárnok referál a polgármesternek, és megemlíti, hogy a városi kultúrház első emeletét nem tudják használni, mert tele van a német hadsereg részére tartott könyvekkel. A polgármester abban a pillanatban felismerte, hogy megvannak a fasiszta könyvek! Két teherautó vitte el, az oroszok nagyon meg voltak elégedve. Én meg a fenyegetéstől mentesültem ezzel.

 

   Akkor történt, hogy a városházán leváltották az első garnitúrát, és a második garnitúrát léptették elő. Tehát lett egy tanácsnok, egy aljegyző, én pedig címzetes aljegyző lettem. Schmikli Béla, egy jó barátom – nem volt párttag, gazdag polgári családból származott – lett az igazgatási osztályvezető. Akkor még nem számított, hogy nem volt párttag. A kommunista pártnak kezdettől nagyobb hatalma volt, mint a tényleges taglétszáma. Győrben, a városházán hamarosan más beosztást kaptam, a szociálpolitikai osztályra kerültem. 1948-ban, a fordulat évében leváltották a régi vezetőket, és én lettem szociálpolitikai osztályvezető. Mindenhol a helyettes lépett elő. Én is az osztályvezetőm helyébe léptem, mert azokat elküldték, mint régi embereket. Életemben akkor voltam először önálló pozícióban, nagyobb hatáskörben, egy évig voltam a szociálpolitikai osztály vezetője Győrben.

 1949. február 26-án kapok egy telefont, hogy a Népjóléti Minisztérium háromszázezer forintot ad a városnak, ha 28-ig, két nap alatt, az elköltéséről adom a számlát. A pénzügyi év akkoriban február végén zárult. Ezt lehetetlen rendesen elkölteni, de az az ötletem támadt, hogy a zsidó menházat vegyük meg bölcsődének. Ligeti Imre kommunista képviselő ki is járta – bár eredetileg négyszázezer forintot kértek érte –, hogy kétszázezerért megvehessük. A bölcsődébe való ruhanemű százhatvanezer forint volt, ezt rögtön befizettem az Országos Ruházati Intézetnek. És így tovább. Végül maradt száznegyvenezer forint. A bölcsőde bútorzatára kiírt pályázatot Farnádi Imre asztalos nyerte. Megbeszéltem Markó Gyulával, aki akkor már az új polgármester volt, hogy nem tudunk mást csinálni, Farnádinak kifizetjük előre a száznegyvenezer forintot, és majd később megcsinálja a bútorokat. Mint később kiderült, ez egy döntő ügy volt, kihatott az egész életemre. Farnádi többször jött hozzám, hogy megcsinálja a bútort, de mondtam neki, várja meg a kőművesmunkákat, hogy a bútor tényleg passzoljon a helyére. Ő 50 őszén disszidált, úgyhogy nem csinálta meg a bútorokat.
 1949. tavasz elején lehetett, mikor a Markó Gyula polgármester szólt, hogy menjek át a városi pártbizottságra, engemet ott el kell bírálni. Pongrácz Kálmán, a pesti polgármester volt az elnök, meg valami szakszervezeti vezető. És még voltak vagy hárman. Sorra vették a bűneimet. A tagkönyvemmel kezdték, hogy nem volt. Én mondtam, hogy jelentettem az elvesztést. És akkor jött, hogy ha nem volt tagkönyvem, hogy fizettem a díjat? Mondtam, hogy mindig fizettem rendesen a tagdíjat. Akkor mondta Pongrácz, hogy ha az elvtárs így becsülte meg a pártot, akkor nincs köztünk helye. De leginkább az volt a döntő érv, hogy a pártot bíráltam. Akkoriban bírálatszámba ment, ha az ember nem helyeselt valami intézkedést, és ilyen bőven volt. Sokszor mondtam, hogy ez nem jó, vagy ezt nem így kellene. Ezt persze nem részletezte Pongrácz, de valószínűleg ezek is belejátszhattak a kizárásomba: mi majd megmutatjuk, ki az úr. Utána Gőcze Géza bácsi közölte velem, aki akkor még polgármester-helyettes volt, hogy keressek magamnak állást, mert kizártak, így nem lehetek a városházán sem. Próbáltam állást keresni, de mindenhol azzal kezdődött, hogy párttag vagyok-e. Egy bérelszámolói állás éppen lett volna, de mindenhol a kizárás volt a baj. Ez rosszabb volt, mintha nem lettem volna soha párttag.

 

   A feleségemet Győrben ismertem meg. Ők a Felvidék visszacsatolása után, 39-ben jöttek ide Alistálról, egy Dunaszerdahely melletti kis faluból. Az apja az erőmű vezetője volt, és főmérnök a Vagongyárban. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, még diák voltam. Amikor jöttek az oroszok, ők visszaköltöztek Alistálra. Akkor volt az első alkalom, amikor csónakkal mentem át meglátogatni őket, mikor a magyarüldözés megkezdődött. 47-ben őket is kitelepítették. Ha leendő apósom vállalja, hogy szlovakizál, maradhatott volna, de nem maradt. Alízzal 1948-ban házasodtunk össze. Ivancsó Miklós volt pázmányos évfolyamtársam intézte el, hogy melyik templomba menjünk, hogy olcsóbb legyen, Pestre mentünk házasodni, mert akkor nem kell olyan nagy cirkusz. A Bocskai úti evangélikus templomban volt a házasságkötésünk. Én ugyan katolikus vagyok, de azt mondtam, nem adok reverzálist, nem is kérek, így pedig csak az evangélikus egyház volt hajlandó minket összeadni, mivel a feleségem evangélikus. Egy nagyon régi, híres család a feleségem családja, az Ordódy család. Ebből később baj is lett, mert egy káderezésen megmondtam, hogy a feleségem dzsentri családból származik. Aztán ezt ellenem úgy használták ki, hogy azt mondták, arisztokrata család sarja, ami nem volt igaz. Apósom a segítségemmel visszakerült a vagongyárba, onnan is ment nyugdíjba. Egyébként soha nem említette nekem, hogy ő is belépett a pártba, szegény, ágrólszakadt ember volt, azért tette, hogy a pozícióját megerősítse. De maga az Ordódy név is gyanús volt, velem egy napon zárták ki a pártból.

 

  Sűrű időszak volt, Márta lányom akkoriban született, amikor kizártak, 49. március 3-án. Amikor kizártak a pártból, azt mondták, hogy keressek másik állást. Végül a szociálpolitikai osztály élére hoztak egy kádert, aki nem értett semmihez, így mindent én csináltam, csak az vette föl a nagyobb pénzt, de legalább maradhattam. Aztán mikor volt egy következő besorolás, akkor besoroltak segédelőadónak. Akkor még négy katolikus apáca volt a szocpolon, akikkel remekül tudtunk együtt dolgozni. Emlékszem, mindig is mondták nekem, hogy maga nagyon rendes ember, kár, hogy istentelen. Mert hát a marxizmusomat én velük is közöltem. Aztán hamarosan elküldték őket az osztályról. Markó Gyula polgármesterrel beszélgettünk, hogy az apácákat egy pillanat alatt hogy elküldték, aminek nem volt semmi értelme. Azt kérdezi tőlem akkor Markó, te hajlandó lettél volna erre? Mondom, nem. Azt mondja, látod, az utódod hajlandó volt, pont ezért kellett a váltás.

A feleségem addig nem dolgozott, csak miután engem kizártak. Akkor keresett állást, mint gyors- és gépírót vették föl. Nagyon ügyes volt, mert amikor elment jelentkezni, kérdezték tőle, a férje párttag? Azt mondja, úgy tudom igen. Azt mondta Alíz, ha hazugságon csípnek, azt mondtam volna, honnan tudjam én, nekem nem mondta el, hogy kizárták. Ha nem olyan ügyes, nem veszik föl még oda se. A bölcsődei bútorügynek is lett következménye: 51 tavaszán lehetett: a Belügyminisztériumból jön egy felügyelő, hogy én egy disszidensnek kifizettem száznegyvenezer forintot. Az egész hangulat olyan volt, hogy már tényleg a börtönben éreztem magamat, hiszen akkor már kizárt párttag voltam. Azonban Markó Gyula polgármester megmentett, mert azt mondta: fültanúja voltam minden tárgyalásnak. Persze nem volt fültanúja, én intéztem mindent, őneki csak referáltam. Mikor hallották, hogy nyilatkozott, jött egy sima, engem igazoló jegyzőkönyv.
1950 őszén választás volt, új beosztások lettek a tanácsválasztáskor. Keresem magamat a szociálpolitikán mint segédelőadó, nem voltam ott. Azt mondja Horváth Antal, a személyzeti előadó, aki később a Vízművek igazgatója lett, ne ott keresd magadat, hanem a megyei tanácsnál. Nézem: Megyei Tanács titkársága, elnök Markó Gyula, elnökhelyettes, adminisztratív előadó: dr. Tóth István. Később megkérdeztem Tónit, mert tudtam, hogy neki köszönhetem, azt mondta: Észrevettem, hogy mindig őszinte vagy, mindig egyenesen megmondtad a véleményedet. Én megmondtam Markónak, hogy szakmailag megfelelsz, ide ilyen ember kell, akinek van véleménye, és meg is meri mondani. Markó tehát átment a megyéhez, mehettem volna vele rögtön, de én a városházán jól éreztem magam. Maradtam. 1951-ben azonban Markó Gyulát áthelyezték a Győr-Moson-Sopron megyei tanácshoz elnöknek, és Szigethy Attila lett a helyettese. Egyszer találkozom vele az utcán, és elkezd panaszkodni. Azt mondja, alig bírom már itt, mindenki fúr engem. Megcsináljuk a negyedévi munkaterv előterjesztését, összeülünk háromszor, negyedszer már táncolnak az idegeim, hogy állandóan munkatervet csinálunk. Mondom neki, csináld úgy, hogy mikor odateszed nekik a munkatervet, írd rá, hogy Győr-Moson-Sopron megyei tanács 1951. III. negyedévi munkatervének tervezete. Aztán mikor kibeszélték magukat, akkor azt mondod: ezekkel a módosításokkal a tervet elfogadom, és bezárod a vitát. Ez eldöntötte a sorsomat, akkortól már ragaszkodott hozzám Markó Gyula. Akkor voltam az első szakszervezeti nyaraláson, Balatonfüreden a feleségemmel, Egy kollégám átkiabál hozzám: Átkerülsz ám a megyére! Mondom, nem is tudtam. És valóban, 51 júliusában közölték velem az áthelyezést. Így lettem főelőadó, illetve a későbbi átszervezésnél csoportvezető a megyei tanácsnál.
Nem sokkal az áthelyezésem után hívatnak, a Minisztertanácstól volt ott egy káderező. Én megszoktam a káderezést, most is elmondtam szépen, ki vagyok. Elmondtam az apám negyven disznóját is. Firtatták, hogy egy egyszerű apának hogyan kerül annyi pénze, hogy negyven disznót hizlal. Elmondtam azt is, hogy a feleségem apja a vagongyárban főmérnök, Szlovákiából vannak, egy elszegényedett dzsentri család. Aztán még azt is megkérdezte tőlem, járok-e templomba. Mondom, nem járok, de ha néhanapján édesapám azt kéri, hogy fiam, gyere el a templomba, elmegyek vele. Ezzel vége is lett a káderezésnek. Három hét múlva jön egy papír, Markó behívat, hogy nézzem meg: amit mondtam, az mind ki volt forgatva. A feleségemből, az egyszerű dzsentriből arisztokrata lett, apja, a főmérnök földbirtokos. Apám évenként negyven disznót hizlalt, én klerikális beállítottságú vagyok, és rendszeresen templomba járok. A megyei tanács elnökét fölhívták, hogy egy hónapon belül jelentse, elbocsátott. Markó nem szólt semmit a levélre, összehajtotta, eltette és kimentem. Eltelik pár hét, a titkárnőt kérdtem, hogy nem hívott az elnök, mi történt? Azt mondja, a válasz már elment, és igen rövid volt: „A vádakat kivizsgáltam, azok nem felelnek meg a valóságnak. Amennyiben dr. Tóth Istvánt el kell bocsátanom, magam is lemondok." Így nem is lett semmi az egész elbocsátásból. Azt gondolom, az egész országban én voltam az egyetlen kizárt párttag egy megyei tanács titkárságán.
Sokan mondták, Markó nemcsak azért ragaszkodik hozzám, mert tudja, hogy nyílt ember vagyok, hanem mert azt is tudja, hogy nem járok a pártbizottságra, mint kizárt párttag. Mert megtörtént, mikor a városházán volt elnök, hogy elment valahova, a titkára meg azonnal fölvette a telefont és beszólt a párttitkárnak, hogy a Markó tíz órakor elment, és nem tudom, hol van. Tőlem meg nem kellett tartania, én megbízható ember voltam a számára. Egyszer hív Markó, hogy a Minisztertanácstól van itt egy elvtárs, a tanácsülések jelentései érdeklik. Én kezdtem mondani, hogy a tanácsülések eléggé gyatrák, a hangulat rossz, a parasztok pedig passzívak. Egyszer csak érzem, mintha valaki a lábamra lépett volna. Ennek ellenére tovább mondtam a negatívumokat, hogy a tanácsok nem töltik be a szerepüket stb. Mikor másodszor a lábamra lépett Markó, már rájöttem, hogy nem jól beszéltem. Kezdtem aztán másképp beszélni, a technikai részekre váltottam át. Alighogy elment a pesti, Markó mérgesen rám förmedt: Te marha, lebuktatsz mindkettőnket. Visszamegy ez a hülye Pestre, és ott azt mondja, hogy defetisták vagyunk, szabotáljuk a párt meg a kormány rendelkezéseit. Figyelj ide, amikor ezek a pestiek jönnek, akkor mindig azt mondjad, amit a Szabad Népben olvasol, amikor velem kettesben vagy, akkor mondhatod a véleményedet. Innentől így tettem, és ez be is vált. Markó szerintem komolyan vette a rendszert, csak a józan eszét nem adta oda senkinek se. Mi nem összeesküvésből beszéltünk így, de a célszerűtlen intézkedéseket bíráltuk, ami pártszempontból bűn volt. Például kettesben nyíltan megbeszéltük azt is, hogy nem sok értelme van ennek az egész kulákozásnak, sokkal egyszerűbb lett volna azokat a jó vagyonokat békés úton bevinni a tszcsébe.
Markó Gyula megyei tanácsi elnöki tisztsége alatt iskolába járt, Pesten tanult jogot. 1952-ben beiskolázták egyetemre, és kijelöltek neki egy házi instruktort, aki fizetést kapott érte. Ekkor lépett be a képbe dr. Csincsák Endre jogász, aki 48 előtt parasztpárti volt. Csincsáknak volt egy kis szőlője Ravazdon, Pannonhalma alatt, és így összebarátkoztak Markóval, mint ravazdi szőlőtulajdonosok. Emlékszem, egyszer Bandi mutat egy papírt. Kérik a mezőgazdasági osztályt, intézkedjen, hogy egy kulákot a házából kitelepítsenek, mert a kulák gazdasági udvarában a tszcs lovai vannak. A tszcs területén pedig nem lehet kulák, erre volt törvény. Csincsák Bandi is csak nézett, hogy mit is csináljunk, nem tudta. S akkor én csak úgy megjegyeztem, hogy itt fordítva van a helyzet, nem a tszcs területén van a kulák, hanem a tszcs van a kulák területén. Mindenki nevetett: igazad van, és rögtön ment vissza a válasz, hogy a tszcs vigye el a kulák lovait, de a birtokot nem lehet fölszámolni.
Itt el kell mondanom hivatali pályám egyik legszebb esetét. 1952-ben lehetett, egyszer kinyílik az ajtó, bejön egy ember a városházára, bemutatkozik, egy Fertőd melletti községből jött, mozitulajdonos. A moziját államosították, és most ki akarják tenni a lakásából is. Nem is volt időm, hogy mondjam neki, mi adminisztratív csoport vagyunk, ilyen ügyekkel mi nem foglalkozunk. Mint később megtudtam, a titkárnő küldte be hozzám, hogy próbáljon meg velem beszélni, mert velem lehet szót érteni. Hát úgy elbődült bennem a borjú, hogy ettől az embertől elveszik a moziját, és még a lakásából is ki akarják tenni! Mondom, tessék várni. Bementem a főnökhöz, röviden beszámoltam neki az ügyről. Nem telt bele egy hét, elintézte, hogy ez az ember maradhatott a lakásában. Ez azért fontos, mert én büszke vagyok rá, hogy nem úgy viselkedtem, mint egy átlagos hivatalnok, tehát nem ráztam le rögtön a kellemetlen dolgot, amit sokan így tettek volna.
Én írtam Markó beszédeit. Ő megmondta, miről szóljon, én megírtam. Problémám nem volt a témával, mert mindig volt ott egy Szabad Nép, és tudtam, mit kell az elnök szájába adnom. Egyszer-kétszer lelkiismereti problémám támadt, és meg is mondtam Markónak, hogy a holokauszt után rámenni ilyen csúnyán a kulákokra, ez embertelenség. De azért minden beszédbe beleírtam egy mondatban, hogy ügyeljünk a kulákok mesterkedéseire. Mert arra vigyáztam, hogy egy beszédben egyszer azért előforduljon a kulák szó, nehogy esetleg Pesten azt szúrják ki, hogy Győr megyében nincs is kulákok elleni harc. Volt még egy nagyon érdekes eset. Sárosi János volt a másodtitkár, a felesége pedig a végrehajtó bizottság titkára. Egyszer valamiért mentem a vb-be, véleményt vagy utasítást kértem. Elkezdünk beszélgetni, és ahogy szoktam, mondogattam: ez se jó, az se jó, amaz se jó. Végül ingerülten azt kérdezi tőlem Sárosiné: Mondja, Tóth kartárs, hát mi nem tetszik magának a mi rendszerünkben? Mondom, az, hogy nincs véleményszabadság. Egész biztos visszamondta a Markónak, a főnökömnek, de nekem a Markó egyetlen szót sem szólt, pedig 52-ben nem volt mindennapi szokás, hogy valaki azt mondja a vb-titkárnak, azért nem tetszik a rendszer, mert nincs véleményszabadság.
Szigethy Attila volt Markó Gyula mellett a megyei tanács elnökhelyettese. Kellemes kapcsolatom volt vele, szomszédos szobákban dolgoztunk, ott volt Szigethy Attila irodája. Ha Attila beszélt, én a szomszédban hallottam. Attila mellett azért teszek mindig tanúságot, mert tudom, hogy ha ő valakinek valamit ígért, az rögtön írásba volt téve, és be is tartotta. Igen sokan jöttek hozzá akkoriban. Az elnökhelyettesnek nem volt titkársága, minden ügyéről én is tudtam. Ilyesminek sokszor voltam tanúja, és nagyon becsültem, mert igyekezett az embereken segíteni. Ez a jó tulajdonsága 56-ban is kijött. A kapcsolat közte meg Csincsák Endre között volt szorosabb, mert Csincsák is parasztpárti volt. Sokszor beszélgettünk, mert érdeklődtem a parasztpárti írók iránt, szívesen beszélt a szárszói találkozókról, Kovács Imréről, a Veres Péterrel való találkozásairól. Attilának mindenütt voltak barátai. 52-ben egyszer egy tanácsülésen voltunk valamelyik községben, Kapuvár környékén, utána bementünk Attila egyik barátjához. Parasztember volt, éjjel 11-kor keltettük fel, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem vette zokon. Éjjel 1 óráig beszélgettünk. Szigethy kiemelésének éppen az volt a szerepe, hogy róla tudták, parasztpárti volt, és népszerű volt a megyében, pláne Kapuvár környékén. Szigethyt aztán 54-ben leváltották, mint a megyei tanács elnökhelyettesét, mivel Nagy Imre politikáját támogatta, és a Kistölgyfai Állami Gazdaság vezetője lett, Erdei Ferenc jóvoltából.

 

   Szigethy Attila menesztésének egyik oka szerintem dr. Tóth Jóska, a kapuvári járási tanács igazgatási osztályvezetőjének ügye lehetett. 1952-ben a járási tanács elhatározta, hogy Mihályiból tsz-községet csinál, éspedig úgy, hogy kitelepítik az összes kulákot. A járási igazgatási osztály határozatot hozott, megjelölve a házakat, amelyeket ki kell üríteni, és nem tudom, melyik községbe kell betelepülni. Ez még abban az időben is túlzás volt, és valaki bejelentette a minisztériumnak. 1953 elején kijött egy tisztviselő, aki kihallgatott mindenkit, és a végén szegény Tóth Jóskára maradt az egész, aki a határozatot hozta. Benne volt a vb–titkár is, de annak se lett semmi baja. Megbüntették még a helyi párttitkárt, így ezt a két kisembert ültették le. Tehát nem a vb-elnök húzta a rövidebbet, és ez nagyon felháborította Szigethy Attilát. Mindenki próbálta visszafogni, de ő csak mondta, micsoda rémes dolgot csinálnak, hogy azt büntetik meg, aki csak végrehajtója a fölsőbb akaratnak. Énszerintem ekkor rájöttek, hogy Szigethy Attilát már nem lehet felhasználni, és ezért váltották le.

1956-ban találkoztam ismét Szigethy Attilával. A tanácsi rendeleteket kellett ellenőrizni, mert mentek Pestre a jelentések, hogy egyes tanácsi rendeletek ütköznek törvényekkel. Ez egy szép nyári nap volt. Az ellenőrzésen Csincsák Endre és a felesége is velünk volt. Megejtettük az ellenőrzést Sopronban délelőtt, megtettük a kifogásainkat. Hazafelé jövet bementünk Attilához. Attila a gyereket átküldte borért, aztán magas hangulat keletkezett. Csincsákné mondta, tudtam, hogy hamar nem megyünk haza, ha Bandinak ilyen jó kedve támad, akkor már nehéz hazavinni. Bandi valóban elkezdett énekelni, és tényleg csak a késő esti órákban mentünk haza. Persze beszélgettünk az országos politikáról is, nyíltan őszintén. Akkor voltam Attilánál másodszor.
1953-ban azért változott a helyzet Győrben és a megyei tanácsnál is. Elsősorban jobban adtak a, törvényességre, a hangnem is megváltozott valamelyest, de mi még többet akartunk volna: Azt vártuk, hogy ez a kötelezően pozitív visszacsatolási rendszer megszűnjön. Tehát ahogy egymás közt őszintén beszélhettünk, fölfelé is beszélhessünk őszintén. Fontos lett volna, hogy mivel nem voltunk a rendszer ellenségei, fölfele is nyugodtan jelenthessünk a problémákról, megtorlások nélkül. 

 

1956 nyarán Boldizsár Iván készült könyvet írni a Dunáról, és egy fiatal újságírót bízott meg, vegye föl a kapcsolatot a Győr megyeiekkel, és írja meg a tapasztalatait. Ez a gyerek lejött hozzánk, és rögtön kezdte mondani, hogy Pesten az újságírók ülést akartak tartani, de a párt nem engedélyezte, és sorban mondta az anekdotákat róla, mit mondott a párt, és mit mondtak az újságírók. Ez 56-ban már meg se lepett bennünket, akkor már olyan természetes volt a reformhang. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt gondoltam, néhány hónap múlva ebből forradalom lesz. Csak azt gondoltam, a dolgok majd így mennek tovább, aztán fent majd belátják, hogy az ostobaságokat meg kell szüntetni, és az ostoba káderektől meg kell szabadulni. Többen a kommunista párt összeomlását várták, én nem vártam. Én csak azt vártam, hogy a józan ész diadalmaskodik. Nem azt vártam, hogy a Szovjetunióban megszűnik a kommunizmus, hanem azt, hogy megváltozik. Ez nagy különbség. Beszédtéma volt Hruscsov beszéde a XX. kongresszuson. Akkortól a kádereket is ebből a szempontból kezdtük minősíteni, hogy vadkommunista, vagy pedig szelídebb kommunista. De akkor már tényleg a levegőben volt, hogy változásnak kell lenni. Lett is változás, Rákosi Mátyás leváltása 56 nyarán, amit jónak tartottunk, de sokkal hamarabb kellett volna. Gerő Ernő került a helyére, és érkeztek a vélemények, hogy ő még rosszabb, mint Rákosi. Egy-két pestitől hallottam, hogy az oroszok igazi bizalmi embere Gerő Ernő volt. Az 56. júniusi poznańi felkelés is azt jelezte, hogy a népnek már nem kell az előző vezetés. Mi azt értékeltük benne, hogy ha le is verték, a régi hatalmat nem fogják tudni tartani.
Állandó téma volt, hány párttag van, és ebből mennyi az igazi, aki nem érdekből lépett a pártba. Tudtuk, hogy sokan kiábrándultak. Ez az olvadás személyesen is érintett. A megyei tanácsnál működő pártrészleg egyik tagja fölhívta a figyelmemet, most már olyan idők járnak, hogy ha akarom, kezdeményezhetem a pártba való visszavételemet. Hát én ezt elengedtem a fülem mellett, meg is mondtam, hogy oda többé nem megyek vissza, ahonnan kizártak. És még csak nem is féltem, hogy bajom lehet belőle. Pedig ha visszalépek, megnyílt volna fölfelé az út.
Emlékszem, 56 őszén a Rajk-temetésre a megyéktől mindenhonnan megbízható embereket rendeltek föl. A mi megyénkből az elnök ment fel és a vb-titkár. Mikor hazajöttek, mindketten megjegyzéseket tettek Nagy Imrére, nagyon tolakodott, nagyon előtérbe akart jutni. Utána volt egy osztályvezetői értekezlet, amelyiken én is részt vettem, és ott felvetődött, milyen hangokat lehet hallani. A követeléseket túlzásnak nevezték. Én azon az ülésen azt mondtam, addig itt nem lehet komoly rendet csinálni, amíg Nagy Imre vissza nem tér. Az elnök nem utasított érte rendre, de Csincsák Bandi az ülés után azt mondta, ha ő van az elnök helyében, jól letolt volna ezért a megjegyzésért. Én tulajdonképpen csak azt nyugtáztam, hogy ez az, aminek el kellett jönni, hogy a vélemény szabadsága előbb-utóbb utat tör magának. Nem lehet, hogy mindig mást mondjunk, mint amit gondolunk. Ilyen szempontból a bekövetkezett eseményekben nem volt semmi rendkívüli, sőt még kicsit hosszabb ideig is tartott, mint gondoltam, hogy egy ilyen diktatúrát fönn lehet tartani.
1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen. Amikor hazamentünk, bekapcsoltam rádiót, és akkor már a fegyveres fölkelésről is hallottam. Ez egy keddi napon volt. Másnap, október 24-én még nálunk voltak a feleségem pozsonyi rokonai, én szabadságon voltam azon a héten. Aznap a rádióból hallottam a felhívást, hogy tegyék le a fegyvert, meg hogy gyülekezési, kijárási tilalmat hirdettek. Az volt a véleményem, hogy a felkelést a kormányerők hamar el fogják fojtani. Mikor még október 25-én, csütörtökön reggel is azt a felhívást hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, már az volt a véleményem, hogy nem fogják letenni. Aznap is otthon voltam, de apám beteg volt, gyógyszerért kellett mennem. A városháza túlsó oldalán mentem, amikor jött egy dzsip, rajta három fiatal hullája. Akkor mondták az utcán az emberek, hogy a fogháznál tüntetés volt, ki akarták szabadítani a rabokat és lövések is dördültek. Azt is hallottam, hogy egy kislány az ávósok autójáról osztogatni akarta a fegyvereket, akkor lőtték le az ávósok. Fültanúja voltam, amikor az ávósok visszavonuláskor a Szent István úton a levegőbe lőttek. Azt gondoltam, visszahívnak a szabadságomból, mivel a párttagokat behívták a Hajtóműgyárból, a Vagongyárból, őrségbe, de engem nem. Végül csak bementem. Ott vagyok a titkárságon, amikor Váradi, az egészségügyi osztályvezető bejön és beszélgetünk, hogy Pesten lövöldöznek. És azt mondja, hogy ezt a felkelést már gyakorlatilag leverték, két patkányt már el is fogtak a határban. Erre a titkárnő vagy Szóka bácsi, az altiszt, megkérdezte: Milyen patkányokról beszélsz? A pesti fölkelőkről. Hát neked a pesti fölkelők patkányok? Rettenetesen összevesztünk. Az egész tanácsnál híre ment, hogy Váradi patkányozta a pesti fölkelőket.

 

   Október 25-én láttam a városháza előtti tüntetést. Tihanyi Árpád akkor szavalta el a Talpra magyart, több alkalommal. Természetesen én magam is föltartottam a kezem. Az egyik kezemmel a biciklit fogtam, a másikat felemeltem, hogy „esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk". Másnap egy csoport kijött az ÁVH-hoz, ami nem messze van tőlünk. Láttam úgy tíz embert, akkor még nem tudtam, hogy az egyik, Berger Sándor, a pertársam lesz. Mindig bosszantott, amikor hallottam, hogy Berger elfoglalta a rendőrséget, mert szemtanúja voltam, hogy tízen mentek be, és negyedóra múlva egy nagy fehér rongy jelent meg az ablakban, akkor aztán a nép betódult. Azt is láttam, hogy betódultak a gyerekek, dobálták ki a Lenin-képeket. Délután arra sétáltam, gondoltam, megnézem, mi történt ott, kíváncsi voltam. Csak amikor közelebb mentem, láttam, hogy ott vannak leszemetelve a képek. Egy-két levelet is láttam, de mást nem. Később aztán hallottam, hogy a komoly iratokat elszállították. Az apósom egy barátja hozott nekünk egy lefényképezett levelet, ami apósomnak szólt, Juba Ferenc írta, a híres tengerész író. Az én naiv apósom akkor azt mondja a feleségemnek, milyen érdekes, hát figyelték Juba Ferit! Mondta neki a feleségem, apu, te olyan naiv vagy, nem jutott eszedbe, hogy a te postádat figyelték? Ezt a levelet temiattad bontották föl! A megyei tanácsnál nem volt káderlapkiosztás, de városi tanácsi kollégáim telefonáltak, milyen nagy nevetséget keltett, hogy a káderlapomon az van, klerikális beállítottságú vagyok.

Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot. Ott egyszerre elkezdtek neveket kiabálni, a legtöbbször talán az én nevemet. Én azt akartam, hogy a munkahelyi egység ne szűnjön meg, a káderek is legyenek benne a munkástanácsban. Addig is el tudtuk viselni őket. A káderek mellett azonban javasoltam munkás származásúakat is, hogy ezek is kerüljenek be, ne csak „a doktorok”. Ezzel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem bíráskodást akarok, és nem vagyok híve, hogy valaki most kommunistázni kezdjen. Megállapodtunk egy tizenötös listában, utána összeültünk, a főnök is ott volt, őt is beválasztottuk. Nem is volt szavazás, csak valami megállapodásféle. Pistát kiabáltak a legtöbbször, mármint engem, meg hogy a titkárságról legyen valaki. Megmondom őszintén, nem is versengtek ezért a pozícióért, így aztán valahogy én lettem a Győr-Sopron megyei Tanács munkástanácsának az elnöke.
Nagyon meg voltam lepve, mikor megválasztottak elnöknek. Érdekes volt megfigyelni, hogy reagáltak rá az emberek. Valaki, akit főkommunistának tartottak, odajött hozzám, még talán félórája se voltam munkástanácselnök, hogy Pista, én azért voltam ezekkel a szemetekkel, hogy titeket védjelek. Nem kellett engem védeni – mondtam neki –, én magam is párttag voltam. Egy-két ember volt csak, aki azt mondta, hát nézd, lehet, hogy voltak hibák, de én ettől most is kommunistának érzem magam. Viszont igen sok volt, aki rögtön jelezte, hogy kényszerből lett párttag. Amikor a munkástanács-választás megtörtént, én mint munkástanácselnök terjesztettem elő, hogy a helyi szovjet parancsnokságnak küldjünk egy táviratot: a felkelők ugyan provokálták őket csütörtökön, de mégsem használtak fegyvert, köszönjük meg emberséges magatartásukat. Ezt a javaslatomat el is fogadták. Egy óra múlva odajött a személyzeti osztályvezető, azzal, ne küldjük el a táviratot, mert betörik az ablakot, hogy oroszpártiak vagyunk. Amikor hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy én lettem a munkástanács elnöke. A feleségem rögtön mondta, hogy kár. Megérezte a jövőt.  

 

A kormányt megpróbáltam megmozgatni a segélyek szervezett behozatala tárgyában. K-vonalon végül sikerült fölhívnom Nagy Imre titkárnőjét, illetve egy ezredessel beszéltem a Honvédelmi Minisztériumban, hogy győri munkásokkal vagy mosonmagyaróvári egyetemistákkal erősítsék meg a határőrizetet.
A forradalom alatt másodszor október 30-án találkoztam Szigethy Attilával, amikor átmentünk Cseh meg Csincsák társaságában átmentünk a megyei tanácshoz, Szigethyék meg a Vagongyárba mentek. Akkor mondta nekem Szigethy, hogy ő már alig bírja idegekkel, mindenki fegyvert akar. Aztán mi is kimentünk a Vagongyár munkástanácsához, hogy a városházán tűrhetetlen a helyzet, fegyvert akarnak, és anarchikus állapotok vannak.
Október 30-án volt az új munkástanács-választás. Túl sok kommunista van a munkástanácsban –, mondták. Az volt a lényeg, hogy mindenkinek, aki jelölt volt, föl kellett állni és párttagságot választani. Pedig akkor még nem is működtek igazából a pártok, épp csak bejelentette újjáalakulását kisgazda és a szocdem párt. Emlékszem, fölálltam, és mondtam, én pártonkívüli vagyok. Rögtön szóvá is tették, miért mondok ilyesmit, amikor a kommunista párt tagja voltam. Téved – mondtam az illetőnek. – Ha engem 49 februárjában kizártak a kommunista pártból, akkor 56 októberében hazugság nélkül mondhatom, hogy pártonkívüli vagyok. A második munkástanács tehát pártok szerint alakult meg. Az első iránt nem volt igazán bizalom, és összetétele sem egészen tükrözte a munkástanácsok általános összetételét. A köz hangja az volt, hogy Markó, a tanácselnök takarodjon, de én meg Csincsák Endre nem akartuk, hogy kiessen. Mi írtuk meg neki aztán a határozatot, miszerint rendelkezési állományba helyezzük. A munkástanács aztán a szememre is vetette, hogy nagyon földicsértem a Markót, mert egy olyan igazolást adtam neki, hogy bár ő is a rendeletek végrehajtója volt, de mindig igyekezett emberséges maradni, és a megyei tanács alkalmazottait is mindig támogatta. Ennek a papírnak az volt a célja, hogy Markó biztonságát egy kicsit erősítse.
Sokszor régi sérelmek is előjöttek a forradalom alatt. Egy alkalommal be kellett avatkoznom, mert az egyik osztály dolgozója azért agitált, hogy valakit küldjünk el, de egyúttal intézzük el az ő lakásügyét is, mert az a másik állítólag azért kapta meg a lakást, mert kommunista volt. Azt mondtam, egyéni sérelmeket nem tárgyalunk. Az egyik utolsó munkástanácsi összejövetelen a kereskedelmi osztályról valaki felvetette – akkor már a Dunántúli Nemzeti Tanács is létezett –, hogy tegyünk javaslatot a kommunista párt betiltására. Erre én azt mondtam, mint munkástanácselnök ezt a javaslatot nem bocsátom szavazásra, mert az a véleményem, hogy mindenki ahhoz a párthoz csatlakozzék, amelyikhez akar.

 

November 4-e után volt egy hét szünet, amikor Győrben nem működött semmi, csak a szovjet parancsnokság és a vagongyári munkástanács. Csak mi jártunk be a megyei tanácshoz, és beszélgettünk. Ezen a héten történt, hogy Apró Antaltól, aki az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának tagja lett, megkérdeztünk, hogy ha itt is vannak a szovjetek, ha meg is kell tartani a tanácsrendszert, legyen az tanácsrendszer a nép akaratából. Akiben nem bíznak az emberek, hívják vissza és válasszanak olyat, aki a bizalmat bírja. Jól gondolkodunk-e? Apró egyetértett. Akkor azt hittük, biztonságot jelent, ha megkérdezzük Aprót, hogy meg lehet-e ezt csinálni. Az első két vagy három korai végrehajtó bizottsági ülésen részt vettem, mint munkástanácselnök, aztán az egyiken olyat találtam mondani, hogy a kormány végre viselkedjen úgy, mint a nép szolgája, ne pedig úgy, mint az ura. Ez aztán később a vádiratba is bekerült.
November 11-én került sor egy vb-ülésre, pedig ez vasárnapi napra esett. Ezen az ülésen történt meg a munkástanácsok által delegáltak kooptálása. Ekkor lettek új tagjai a végrehajtó bizottságnak. Akkor még az volt a hangulat, hogy a népakarat érvényesüljön. Én azonban kifogásoltam, hogy ez nem jogszerű. Erre Markó azt válaszolta, hogy most ilyenekkel nem törődhetünk, most az kell, amit a nép akar, és hogy a pártbizottságnak is ez az álláspontja.
1956. november 19-én valaki Csornáról betelefonált Markónak, az elnöknek, hogy állandó veszekedés van, a csornaiak az egész tanácsot le akarják váltani. Kimentünk Csornára, akkor láttam először, hogy özönlik a nép a határ felé. Az volt a cél, mondták, legyen úgy, ahogy a nép akarja, csak rend legyen. Kiértünk Csornára, én még olyan mérges embereket sosem láttam. Mondtam, azért küldtek ki bennünket, hogy rend legyen, és ennek az a módja, hogy egyenként nyilvánítsanak véleményt a járási tanács vezetéséről. Kérem tehát, hogy a vb-tagok menjenek ki. Emlékszem a Bizi nevű párttitkárra, aki megkérdezte, ő is kimenjen-e. Mondom, ön is, mert önről is szó lesz. Később a tárgyaláson azt mondta, ha fegyver lett volna nála, agyonlő. A lényeg az, hogy senki se kellett a csornaiaknak. A végén azt mondtam, nem lehet úgy lefejezni a vezetést, hogy a régiekből ne maradjon senki. Nem megyek bele, hogy az elnököt is eltávolítsák. Ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor ott már lincselés van. Mint később megtudtam, azért volt olyan hangulat, mert emlékeztek a 19-es csornai kivégzésre. Szamuely akkor nyolc embert akasztatott föl, volt egy-kettő olyan is, akinek a nagyapját végezték ki.
Még két „bűnöm” volt, illetve az egyik alól többé-kevésbé tisztáztam magam. Az egyik a szakszervezeti választás, a másik a negyvennyolc órás sztrájk. A szakszervezeti választás a forradalomból következett: nem fogadtuk el azt a szakszervezetet, amelyet ránk erőszakoltak, olyan emberekkel, akiket nem is ismertünk. Nem tudtuk például, hogy a közalkalmazotti szakszervezet vezetője honnan került ide, nem is Győr megyei volt. Állandóan beszélgetés tárgya volt, hogy válasszunk új szakszervezetet, úgyhogy lassan kialakult egy lista, kiket javasolnak szakszervezeti tagoknak meg elnöknek. Én magam mint munkástanácselnök nem pályáztam, mégis elég sokan jelöltek. Végül azokat terjesztették elő, akik egy előzetes szavazáson a legtöbb szavazatot kapták,. 1956. december 11-én volt a választás, én a levezető elnökséget vállaltam. Csincsák Endrét választották meg elnöknek. Én vezettem le ezt az ülést, és ezzel követtem el a második bűnömet. Újfalusi, az előző vezető szót kért, mire a jelenlévők azt mondták, ne adjuk meg neki a szót, mert a régit nem ismerjük el tényleges szakszervezetnek. Erre én azt mondtam, gavallériából mégis megadom a szót. Akkor merült fel, hogy kétnapos sztrájk lesz Budapesten, csatlakozzunk-e. Én nem foglaltam állást, Csincsák Bandi kijelentette, hogy csatlakozik, mire én szavazásra tettem föl a kérdést. Egyhangúan elfogadták a csatlakozást.
Van még egy eset a bűneim között: miszerint eltulajdonítottam a megyei pártbizottság autóját, hogy volt osztálytársamat, Klausz Sándort Ausztriába juttassam. November legelején jelent meg nálam Klausz Sándor, egykori gimnáziumi osztálytársam, és azt mondta, segítséget akarnak kérni a magyar parasztságnak az osztrák parasztszövetségtől, de oda nem mehetnek át írás nélkül. A határ üres, miért ne mehetnétek? De addig mondta, hogy neki papír kell, hogy tényleg adtam egy papírt: négy nevet soroltam föl, ezeknek engedélyezem, hogy az osztrák parasztszövetséghez tárgyalások céljából Ausztriába menjenek. Tudtam, hogy ha valaki át akar menni Ausztriába, az átmegy, és nem kérdezi. Aztán megint jött Klausz, hogy gyalog menjünk? Itt van a pártbizottság autója, mi lenne, ha azzal mennének? Nekem épp az előző napokban jelentette Pál Feri, a gépkocsi-előadó, hogy a párt autóit behozatta az utcákról, itt vannak az udvaron, és ezt jelentette Szigethy Attilának. Azokkal az autókkal valóban Szigethy Attiláék rendelkeztek, én magam nem. További tárgyalás nem volt, csak később tudtam meg, hogy Szigethy Attila szignálta az én papíromat, tehát hogy Klauszék mehetnek Ausztriába, és Attilától kaptak egy autót.
Először akkor merült föl bennem, hogy valamilyen következménye lehet a munkástanácsi szereplésemnek, amikor Markó Gyula is kezdett másképp beszélni velem, nem olyan baráti hangon szólt, mint addig. Soha életében nem jegyezte meg, de akkor rögtön meg tudta jegyezni, hogy furcsa család az enyém: én kommunista voltam, apám pedig szociáldemokrata párttag. Meg aztán már az újságok hangja is más lett, egyre szigorodott, és egyre világosabb lett, hogy nem az lesz, amire először gondoltunk – hogy a törvényes formákat megtartva, a nép emberei mennek be a tanácsokba, és megszűnik a kommunista párt egyeduralma. Akkor már látszott, hogy itt más párt nem tud létezni a kommunista párton kívül.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták. Én arra számítottam, hogy az elbocsátással megúszom, aztán híre jött, hogy egymás után tartóztatják le az olyan embereket, mint Tihanyi Árpád vagy Vörös Jenő. Hozzám hasonló tanácsi dolgozó letartóztatásáról nem tudtam. Valamit azért gyaníthattam, mert a letartóztatásom előtt három héttel már ki volt készítve a fehérneműm, ha mégis elvinnének. „Akinek vér nem tapad a kezéhez, az ellen eljárás nem indul" – mondta Kádár. Tehát abban bíztam, hogy ha le is tartóztatnak, az nem lesz hosszabb idejű. Kihallgatnak, és ennyi lesz, hamar ki fogok jönni. És természetesen nem megyek vissza a megyéhez. 1957. április 13-án éjfél körül jöttek értem. Megállt az autó, mondtam a feleségemnek, azt hiszem, értem jönnek. Éreztem. Ahogy felhúztam a redőnyt, már másztak ki az autóból a fegyveres karhatalmisták. Körülállták a házat, bejöttek az előszobába, mondták, hogy letartóztatnak, öltözzek. Amikor a teherautóra fölmentem, egy kötél volt ott, azzal verni is, akasztani is lehetett volna. Amikor Berger Sándort letartóztatták, őt megverték a kötéllel. Én, akit nem vertek meg, inkább kivételnek számítottam. Ahogy a feleségem később elmesélte: az a férfi, aki a letartóztatást vezette, másnap odament hozzá motorbiciklivel, azzal, hogy nem bántottuk a férjét. Házkutatás nem volt. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az iratokat át kellett néznem, hogy aláírjam, és láttam, hogy benne van: a házkutatás eredménytelen. De nem is volt házkutatás. A közeli megyei rendőrkapitányságra vittek be. Aznap éjjel vitték Mithayékat is, meg Klauszt. Aztán a fogdában a fűtőtesteken keresztül hamarosan tudtunk egymással beszélni, beazonosítottuk egymást. Másnap reggel került sor az első kihallgatásra. Éntőlem nem sokat kérdeztek, talán csak azt, hogy én voltam-e a munkástanács elnöke. Aztán mehettem vissza. Másnap ujjlenyomatot is vettek.
Hamarosan írattak velem egy önvallomást: számoljak be az eseményekről. Sokak szerint mondhattam volna, hogy Csincsák Bandi volt a hangadó. Engem egyszerű munkásszármazásúnak vettek, Bandi apja tanár, tehát értelmiségi volt, ezért úgy gondoltam, ő eleve nehezebb helyzetben van, mint én. Ha tisztességtelen akartam volna lenni, akár fordított ítélet is születhetett volna, és én kevesebbet kapok. De meg se próbáltam, hogy másra hárítsak valamit.
Apám régi munkásember, Győrben nagy ismeretsége volt, hamarosan megtudta, hol vagyok. Véletlenül, a szerencsémnek köszönhetően egy olyan zárkában voltam, ahol a fényt alig áteresztő üveg meg volt repedve. Ki tudtam nézni, és nagyon boldog voltam, amikor egy alkalommal kileskelődtem, és a feleségem éppen akkor ment ott el biciklivel. Így láthattam őt. A beszélgetésnek meg a leselkedésnek érdekes technikája volt. Az őrök szobája fél emelettel feljebb volt, s az a rab, aki velük szemben volt bezárva, figyelte őket, fönt van-e mindkettő. Ha fönn voltak, mi nyugodtan táviratozhattunk, beszélhettünk. Ha nem, akkor rögtön jelezte a kopogtatás, hogy lejöttek, vigyázat. Ha megtudják, hogy ki lehet látni az ablakon, nyilván megcsinálták volna, vagy elvisznek bennünket onnan.
A per 1957. július 22-én kezdődött, előtte való nap volt ügyvédi beszélőm. Az ügyvédem, Galambos – látásból ismertem csak – jött be, és ő mondta meg nekem a minősítést: BHÖ I/1. Rögtön mondta, hogy nagyon kell vigyázni, mert ez nagyon súlyos. Rögtön megkérdezte, hogy bűnösnek vallom magamat vagy nem? És jelezte, nem volna hátrányos, ha bűnösnek vallanám magamat. Ennek ellenére nem vallottam bűnösnek magam.
Eléggé furcsa volt a perünkben, hogy igazából két per volt egybevéve. Ott volt a Berger-per, és volt a miénk, amelyek azáltal kapcsolódtak össze, hogy Bergerrel együtt voltam Csornán, illetve november 11-e után Berger is ott volt a megyei tanács végrehajtó bizottságában. A bíró kétszer megrótt a tárgyalások folyamán cinikus válaszaimért. Például azért, mert azt mondtam, hogy összehívtam tizenhét munkástanácstagot, mint a barátaimat. Másképp nem is hívhattam össze őket, mert akkor már nem volt munkástanács.
Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak. Néhány nappal azelőtt, ugyanis provokálták őket, a tankokba az asszonyok krumplit nyomtak, a katonákat leköpdösték, és ők nem használtak fegyvert, nem vágtak vissza. Magatartásuk dicséretet érdemel, a köszönet egy jövendő magyar–szovjet barátság alapja lehetne. Nem szólaltak fel ellene, néhányan morogtak ugyan, de elfogadták. Arról volt szó, hogy kommunistaellenes vagyok, pedig magam is párttag is voltam régebben. Mivel számítottam ilyesféle a folytatásra, minden cselekedetemet följegyeztem, és a feleségem átvitte az ügyvédnek. Nem lehet kommunistaellenes, aki abban a súlyos helyzetben, október 27-én ilyen javaslatot tesz – mondta az ügyvéd. Erre a bíró egy pillanatra meglepődött: Csak azért tette, hogy népszerűséget szerezzen. Nem tudom, hogy gondolta, hogy október 27-én ezzel népszerűséget szerezhettem volna.
A másik, amit ellenem használtak fel, ama bizonyos kereskedelmi osztálybeli társunk kezdeményezése volt: tegyünk javaslatot a Nemzeti Tanácsnak, Szigethy Attiláéknak a kommunista párt betiltására. Én mint elnök azt mondtam: Nem bocsátom szavazásra a kérdést, mindeni csatlakozzék ahhoz a párthoz, amelyikhez akar. A bíró egy pillanatra leejtette az állát, majd a következőképpen válaszolt: Ez nem annyira a vádlott mellett szól, inkább ellene, mert kiderül belőle, hogy a többpártrendszer híve. Tehát még azt is ellenem tudta kijátszani, hogy egy kritikus helyzetben így viselkedtem.
A perben megállapították a felelősségemet az Ausztriába engedett gépkocsi ügyében is, azzal a hazugsággal, hogy az autót az osztrák hatóságok elkobozták. Ebben annyi igazság volt, hogy valamit nem találtak rendben a papíron, és az autót ott tartották, de mikor az ítéletet kihirdették, az autó már itthon volt, a párt szolgálatában állt. Úgyhogy én semmi kárt nem okoztam. Ennek az esetnek hosszú távú következménye is volt. Amikor 89-ben életbe lépett az 56-osok teljes körű rehabilitációját biztosító törvény, engem Győrben nem tudtak rehabilitálni, mert ez az autó-ügy közbűncselekménynek minősült. Végül egy Tóth Éva nevű bírónő aláírásával kaptam meg a Legfelsőbb Bíróság döntését, hogy ezen bűncselekményt a forradalommal kapcsolatban követtem el, tehát így érvényes rám a rehabilitáció.
Én vádiratot nem láttam, a vádakat ott a perben hallottam először. Ez teljesen szokatlan eljárás volt. Szabály van rá, mennyivel előbb kell a vádlottnak a vádiratot megkapni, írásban. Azt, hogy az ítélkezés teljesen önkényes, akkor tapasztaltam a saját bőrömön, mikor az ügyvédtől megtudtam, hogy holnap lesz a per, és nálam még semmi papír nincs.  
Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált. Nekem az volt a véleményem, hogy ezekért a cselekményekért nem lehet halált kiszabni, de persze arra nem gondoltam, hogy kiszabtak ők másokra is, kisebb cselekményért is halált. A célt azonban, amit kitűztek maguk elé, nem tudták elérni. Nem törtünk meg, és nem bűnbánók voltunk, hanem szemtelenek. Ezzel magyarázom a viszonylag súlyos ítéletet. Másnap délután szólhattunk az utolsó szó jogán. De alig mondtam valamit, rögtön beleszóltak, úgyhogy igen rövid voltam. 1957. augusztus 2-án volt az első fokú ítélet. Az ítélethirdetés után adtak egy félórás beszélgetést a hozzátartozókkal. Beszélgetek a feleségemmel, megkönnyebbülve, mert halált kértek ellenem, és csak tizenkét évet kaptam első fokon, az semmi.

 

Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye. Ha elkezdtek cövekelni hajnalban, tudtuk, hogy aznap akasztás lesz. Én akkor már tudtam a zárkatársam ítéletét, mert a per negyedrendű vádlottja, Békési Béla is abban a csoportban volt, akiket a Kisfogház második emeletén őriztek. Ő is a B csillagból került föl. Nagyon kedves gyerek volt, még előadást is tartott nekünk, hogyan csinálják a Biogalnál a penicillint. 1958. április 22-én Bélát hozták ki először. Az ajtóban megkérdezték – ez volt a szabály –, hogy hívják, erre Béla azt mondta: „Ugyan, uraim, hagyják már ezt a cirkuszt". Aztán odavitték az akasztófához. Amíg ki nem rúgták alóla a sámlit, egész idő alatt ismételte:„Éljen a szabadság, éljen a függetlenség, éljen Magyarország!" Másodiknak Gerlei Józsefet hozták, aki jobban meg lehetett törve, mert csak azt mondta: „Isten veletek, fiúk." A harmadik volt Péch Géza, már bent a börtönben hatalmas hangon kiabálta: „Isten veletek, fiúk, szervusztok, bajtársak!" Ezt kiabálta, amíg kiért az akasztófa alá, akkor: „Az ítélet jogtalan, alkotmányellenes, Kádárék ezért felelni fognak." És az utolsó mondata ez volt: „Éljen a keresztény, szocialista Magyarország." Ekkor húzták ki alóla a sámlit. A negyedik egy munkásszármazású ember volt, Balogh László. Ő az utolsó pillanatban szép hangon azt mondta: „Éljen a forradalmi munkásosztály." Hát így haltak meg. Utána sokszor elmondtam magamban ezeket a mondatokat, hogy később el ne felejtsem.  
Egy barbár szokás volt még. Péch kivégzésével kapcsolatban mondtam Obersovszkynak, hát én vidéki gyerek vagyok, sokat végeztem fizikai munkát, de ha egy cölöpöt eldöntenek, nem puffanhat ekkorát. Akkor mondta Obersovszky: azért van, mert a holttest még rajta van a cölöpön. Tehát még azt se tették meg, hogy a holttestet leveszik. Nem kell ahhoz orvosnak lenni, hogy elképzeljük, milyen csúnya sérüléseket szenvedtek azok a meleg testek, arcok.
A Gyűjtőből 58 őszén kerültem ki Vácra, ahol 59 elején indult meg a fordítóiroda, és mondták a raboknak, hogy akinek ilyen képzettsége van, jelentkezhet. Én jelentkeztem, mint francia fordító. Hamarosan kiderült, hogy főleg angol anyag van. Valamit itthon tanultam angolul, próbafordítást csináltattak velem, és azt mondták, megfelelek. Mint éppen kezdő angolos, a társaimból éltem: Szente László és Göncz Árpád is segített. Aztán később persze belejöttem én is az angolba, úgy tízezer oldalt is lefordítottam. Emlékszem az első kis füzetre, Hidegháború volt a címe. Általában olyan anyagokat kaptunk, amelyek az oroszokról szóltak, és az amerikaiaknál vagy az angoloknál jelentek meg. A belügynek dolgoztunk. Egyszer kellett fordítani egy büntető kongresszus anyagát, s abban volt egy hétoldalas spanyol nyelvű anyag. Takács Laci, a főnök, aki szintén rab volt, kiosztotta, és egy kis segítséggel, latin- és egyéb tudással valahogy lefordítottam. Ettől kaptam a Spanyol nevet. Amikor arról volt szó, hogy esetleg büntetésből elvisznek, mindig az volt a fő érv ellene, hogy én vagyok az egyetlen spanyol fordító. De hát ugye ez nem volt így igaz.
Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek. Mindig felírták a lapjaimra, hogy Tóth István, szabadul: 1969. április 13-án. Ezen mindig mosolyogtam, hogy előbb lesz az. Úgyhogy nem is lepett meg, hogy bejött. Azért gondoltam ezt, mert a világ elég tekintélyes része velünk volt és tudta, hogy itt az ítéletek nem voltak tárgyilagosak. Emlékszem, mikor 1960-ban rendkívüli amnesztiát hirdettek, Donáth Ferinek, aki zárkatársunk volt, ezt előbb megmondták, és neki is az volt a véleménye, az enyhítő tényezők előbb-utóbb úgy jelentkeznek, hogy nem fogjuk leülni a teljes büntetésünket.

 

   Először az elsőfokú ítélethirdetés után beszélhettem a feleségemmel egy félórát. Utána jöttek a börtönben a rendes beszélők. A Gyűjtőben az első havi beszélőre jelentkezik a feleségem, de nem lehet velem beszélni, büntetés alatt vagyok. Hát tényleg azt kell mondani, nem voltam szerencsés, mert ezt a büntetést például azért kaptam, mivel az egyik tárgyalási szünetben hátraintettem a feleségemnek. Ezért kaptam egy havi kedvezményelvonást. Aztán hathetenként vagy két hónaponként beszéltünk. Az egyik oldalon voltunk mi, kívül a hozzátartozók. Általában a feleségem jött be. Volt, hogy ketten is jöhettek, a feleségem meg az apám. Anyám akkor már meghalt. A kislányom 1960-ban látogatott meg.

1960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra. Én még annyi pléhcsillagos őrnagyot meg alezredest életemben nem láttam. Fölolvasták, hogy a sztrájkban való részvételünkért büntetésben részesülünk, azalatt kedvezmény nincs, és a további kedvezményből ki is vagyunk zárva. Ami burkoltan azt jelentette, hogy a teljes ítéletet le kell ülni. Elkerülök Nosztrára, rögtön jelentkezem kihallgatásra: én kórházban voltam, alá is írtam az ívet, hogy nem sztrájkoltam, nem tudom, miért kerültem ide. Rendben van, majd ha visszakerül Vácra, ott jelentkezzen. De nem Vácra kerültem, hanem a Gyűjtőbe. Rögtön jelentkeztem. Nosztrán kellett volna elintézni az ügyet – mondták. 1960-ban, édesanyám halála után hagyatéki tárgyalásom volt, ott mesélte el a feleségem, hogy az utolsó válasz, amit a börtöntől kapott, hogy a férje ügyét megvizsgáltuk. Igaz, hogy férje nem vett részt a sztrájkban, de a többieket biztatta, amit maga is elismer.
Nosztrán történt, hogy egy alkalommal a tornán intettem a társamnak. Hívatnak a parancsnokhoz kihallgatásra. Tóth fiam, baj van, vétett. Mit? Jelt adott. Kisült, ez volt a jeladás, hogy intettem. Kaptam érte egy heti szigorítottat. Utána elmentem a börtönből a tököli rabkórházba, mert nagy strumám volt, gondoltam, most legalább ráérek megműttetni. Annak a szobának, ahol voltam a tököli rabkórházban volt egy ablaka, egy fényt éppen csak áteresztő üveg. Tehát ha valaki elment, azt nem tudtuk, ki ment el, csak egy árnyékot láttunk. Mint később megtudtuk, az itt levő őr behasalt az ablak alá és hallgatózott. Másnap rögtön hívatnak. Ennek az volt a következménye, hogy mikor a strumaműtét után elég rossz állapotban visszakerültem a Gyűjtőbe, 62. április 4-e előtt a szokásos cirkusszal, mint izgatót, megint vagy négy hétre kivettek, egy csomó emberrel együtt, és egy másik csillagba vittek el. Ekkor megint a spanyol nyelv segített, mert a Takács Laci elkezdett panaszkodni, hogy az egyetlen spanyol fordítóját elviszik. Így kerültem vissza a fordítóirodára.
Azt, hogy lesz amnesztia, már 62 őszén tudtam. Igen szomorúak voltunk, mert ősszel szokott lenni az Egyesült Nemzetek közgyűlése, és azon mindig szerepelt a magyar ügy. De addigra levették a napirendről, és nagyon szomorúak voltunk, hogy elfelejt bennünket mindenki. Három hét múlva Mérei Ferenc nagy bizalmasan azt mondta: nem kell félnünk, tavasszal amnesztiával szabadulunk. Később, mikor a szabadulás után beszélgettem vele, megtudtam, hogy a felesége megvesztegetett egy pénzszerető, az értéket meg nem vető smasszert és Feri 62 őszén levélben kapta meg a hírt, hogy tavasszal biztos amnesztia lesz. Tudtam, hogy amit Mérei mond, azt hitelesen tudja. Később hivatalosan is közölték velünk, hogy sor kerül rá. Bíztam benne, hogy rám is vonatkozik. 1963. március 28-án, délután fél öt felé szabadultam. Erzsébeten él a nagybátyám, elmentem oda, ott aludtam, s másnap fél 11-kor jöttem Győrbe. Úgyhogy nem is vártak. Az állomás közelében lakott az anyósom, hívott egy taxit, és onnan érkeztem haza nagy meglepetésre. A teljes vagyonelkobzás réme fenyegetett, de édesapám a szokásos haszonélvezeti jogát kikötötte a házra. Bár volt egy kísérlet rá, hogy egy hozzánk hasonló 56-os családot idetelepítsenek, de szerencsére a hírhedt megyei bírósági elnök későbbi felesége társam volt a megyei tanácsnál, és elintézte, hogy a dolgot levegyék a napirendről. A lányom nagyot nőtt közben, kisgyerekként vált el tőlem. Először neki is furcsa voltam, nekem is furcsa volt ő, de aztán megszoktuk egymást.
Megyei tanácsi társaim, akik mint osztályvezetők meg hasonlók ott maradtak, kijárták Katona Lajos tanácselnöknél, hogy átadnak egy adminisztrátori előadói státust a Gyógyszertári Központnak, ahová engem fölvettek. Nagy kedvezmény volt, mert kialakult szokás szerint a börtönből szabadultaknak egyévi fizikai munkát kötelező végezni. Alig voltam pár hónapja a Gyógyszertári Központnál, a főkönyvelő – akiről tudtam, hogy kapcsolatai vannak a rendőrséggel – elhozta egy ismerősét, aki azt hallotta, hogy tudok fordítani, dolgozzam neki. Vállaltam. A barátaim leszúrtak, hogy te őrült, mindenki tudja, hogy ez az ember kapcsolatban van a rendőrséggel. De azt gondoltam, akinek rajta van a mellén a cédula, hogy a rendőrség embere, az nem veszélyes. Akkor vagyok őrült, ha nem tudom kezelni a helyzetet. Hát nem is lett semmi baj.  

 

Aztán 1965-ben, amikor az angol vizsgára készültem, összeismerkedtem egy vasutassal, aki szintén a tanfolyamra járt. Egyszer beszélgettünk az utcán, elkezdte nekem mondani, hogy egy barátját most tartóztatták le, aki szintén 56-os, és a szervezkedést akarta tovább folytatni. Mondtam, engem a politika nem érdekel. Ez volt az utolsó találkozásunk. Később megtudtam róla, hogy a rendőrség embere volt. Volt egy beszervezési kísérlet 1967 őszén is. A kertünkből vittek el. Bejött egy sofőr, szólt, hogy a rendőrségre kéretnek, menjek. Elmentünk, kérdezték a problémáim. Mondtam: ügyvéd szerettem volna lenni, de nem lehetek. Minden el lesz intézve, mondták, de egy félóra múlva rátértek, hogy Berger Sándort kéne figyelni, aki pertársam volt, mert az egy megbízhatatlan ember. Kérdezték, vállalom-e. Berger szerintem nem is megbízhatatlan – mondtam–, hát szóval nem vállalom. Pedig alaposan szorongattak, már ilyeneket is mondtak, hogy ez közreműködés, és én, aki kegyelmet kaptam, biztosan nem akarom leülni a maradékot. Nem akarok én közreműködni, mondom, adjanak fordítást és megcsinálom. A végén azt mondja nekem Radics százados, hogy megbánja még maga ezt. Hát alighogy eltelt egy hét, látom ám, hogy jön a Gyógyszertári Központ igazgatójához, Józsa Lajoshoz. Másnap megkérdeztem az igazgatót, miért jött Radics. Hát temiattad. Mit akart? Mondta, hogy mit nem vállaltál, és azt kérte, küldjelek el. Mire azt mondtam neki, az, hogy kit küldök el a Gyógyszertári Központból, az én dolgom, és nem a rendőrségé.
Mivel a Gyógyszertári Központnál csak adminisztrátor voltam, hogy jobb beosztásba kerüljek, felhasználtam összeköttetésemet a Vízmű igazgatójával, Horváth Antallal, és így 70-ben átkerültem a Vízművekhez, mint beruházási előadó. Ott öt évig dolgoztam. Abban az időben még elkövettem azt a hibát, hogy ha valami nem tetszett a vállalatnál, megmondtam, és bár az igazgató ezt nem túlságosan szerette, a viszonyunk nem romlott meg. Azóta tudom, hogy az embernek nem kell okvetlenül mindig mindent megmondani.
Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.
Lakóhelyi szomszédom az Eörsy Péter utcában közeli kapcsolatban volt Csillag Istvánnal, a Közmű és Mélyépítő Vállalat igazgatójával. Nyugdíj felé jártam már, és hogy magasabb fizetéssel menjek nyugdíjba, felvett oda jogi előadónak. Mivel nem volt feddhetetlenségi igazolványom, a városi párttitkár külön engedélye kellett hozzá, hogy beosztott jogász lehessek. Tíz év után megkaptam a mentesítést a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, de ez nem jelentette azt, hogy automatikusan kiadták a feddhetetlenségit. A fő szabály szerint 56-os nem kaphatott feddhetetlenségi bizonyítványt. Azért kellett nekem a városi párttitkár engedélye, hogy odakerülhessek.
Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam. Egy év múlva azonban a Finommechanikai Vállalathoz kerülhettem négy évre jogásznak. A vállalat vezetője a megyei tanácsnál volt elnökhelyettes, 54-től 56-ig együtt dolgoztam vele, sokat segítettem neki, és abban az időben, amikor börtönben voltam, kötelességének érezte, hogy félévenként fölhívja a feleségemet, érdeklődött, kell valami segítség. Kisegítőnek hívott. Később a karcsúsítás miatt néhány nyugdíjast, nemcsak engem, el kellett küldenie. Akkor a városhoz kerültem, mint tanácsi megbízott. A vállalatokhoz kellett kimennünk, ha reklamáció volt az áru megérkezésekor, tehát nem voltak tiszták a papírok, vagy ha az áru érkezett sérülten, jegyzőkönyvet kellett róla felvenni. Nem járt nagy díjazással, de mégis egy kis segédmunka volt. Ebben az állapotban érkeztem a nyolcvankilences/kilencvenes évek fordulójára.
1988-ban egyszer találkoztam Nagykanizsán Göncz Árpáddal, beszélgettünk, és kérdezem tőle: Árpád, mit gondolsz, hamarosan diadalmaskodik a mi ügyünk? Azt mondja, egy éven belül. Mondtam, Árpád, én ezt nem hiszem, de neked legyen igazad. És neki lett igaza! Amikor Mérei Ferenc síremlékét leleplezték, akkor találkoztam először a volt rabtársaimmal a börtön után, például Litván Gyurival is. Győrben Lazúr Barna kezdeményezte a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakítását, bár ő nem győri, hanem szegedi. 1960-ban a rabkórházban találkoztam vele össze, azóta nagyon jó barátok vagyunk. Az itteni SZDSZ és a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásának a kezdeményezője volt. Aztán valahogyan ügyesebb emberek kiszorították. A győriek közül Fisi Ernő kapcsolódott be a TIB-be, aztán Fekete Jóska a Vagongyárból, a csornai Székely Sándor barátom, vele zárkatárs is voltam hosszú ideig, és Büki Lajos.
Tizenhat éves korom óta liberálisnak érzem magam, egy darabig tagja is voltam az SZDSZ-nek. Bántott, hogy tulajdonképpen nem is érdeklődtek. Tudták, hogy ki vagyok, mégsem érdeklődtek irántam. Ugyanakkor az MDF nagyon is tudta. Talán két-három évig voltam párttag, de semmiféle pártmunkát nem végeztem, és nekem ez teljesen megfelelt.
Véleményem szerint, akik Győrt szélsőségesnek festik, azoknak a későbbi megtorlás érdekében volt szükségük erre a képre: mennél feketébb, annál fehérebbek vagyunk mi. A győri munkások a gyárakban tartózkodtak. Voltak fegyveres alakulataik készenlétben. Ezek között első helyen a vagongyáriaknak. Nem véletlen, hogy mikor a rádiónál Somogyvári Lajos azt a lázító felhívást be akarta olvasni, hamarosan megjelentek a vagongyáriak, és ha nem figyelmezteti valaki Somogyvárit, akkor le is tartóztatják. A lényeg az, hogy a győri gyári munkásság nyugodt volt, csendben maradt a munkahelyén, hallgatott a vezetőire. Nem szabad összetéveszteni a forradalmat azzal, hogy a városháza előtt van egy mikrofon, és oda ötpercenként mennek emberek, és amit tíz évig nem mondhattak el, azt ott elmondják. Azt hiszem, annyit már tudunk a nagy forradalmakról, hogy a francia és az angol forradalomban is voltak főszereplők, voltak hangosak, a nagy néptömeg pedig ott volt mozdulatlanul. Ez volt Győrben is. Az egyetlen tiszta öröm az volt, amikor az emberek mosolyogva találkoztak, hogy végre szabadon beszélhetünk. De ez a „végre szabadon beszélhetünk" normális formában játszódott le, és ezt nem szabad összetéveszteni azokkal, akik a főtéren hangosan kiabálták ugyanezt.

 

   Az 56-os forradalom nemzeti érték. Nemzeti érték amiatt, hogy ha a sallangoktól és szélsőségektől eltekintünk, egy nemzet mondta ki az egész világ előtt világosan és tapasztalhatóan, hogy a szovjet kommunista rendszer és annak a magyarországi formája milyen sikertelenül működik. A nép annak örült, hogy végre megmondhatta, hogy a sok megpróbáltatásnak vége van, és hogy szabadon megnyilatkozhat. Soha nem jutott eszembe, hogy a magyar forradalom volt az a szúrás, ami azt a hatalmas szovjet rendszert megdöntötte. A magyar forradalomnak jelképes jelentősége volt. Három ilyen nagy mérföldkőre emlékszem: az 56-os magyar forradalomra, a cseh 68-ra és a lengyelek 80-tól kezdődő, szívósan, éveken keresztül kifejtett munkájára. Ebben a tömbben ez a három nép mutatott rendkívülit.

Én nem bántam meg semmit, de természetesen van bennem egy bánat-rész a családom miatt. Ha bizonyos szemrehányásokat tettem is magamnak a börtönben, nem amiatt, hogy ott voltam, hanem amiatt, hogy naivul ítéltem meg a helyzetet, és nem mentem ki. A családi vonatkozásoktól eltekintve semmit sem bántam meg. Az ember életében nemcsak sikerek lehetnek, nemcsak a jó dolgok vannak, vannak rossz dolgok is.

 

Egy 56 után kivégzett felesége azt mondja, hogy akinek családja, gyereke van, az ne politizáljon. Ez bánat és szemrehányás. De talán hozzá kell tennem a befejezéshez, hogy a sors mintaszülőkkel és mintafeleséggel áldott meg. Nem egy rabtársamtól hallottam, hogy a felesége a beszélőn szemrehányást tett neki. Nekem sem a feleségem, sem az én egyszerű szüleim soha nem tettek szemrehányást. Tehát ehhez a bajhoz némi kompenzálásként társult egy remek család, amelyik segítette mindezt elviselni.
           
Az interjút készítette Szakolczai Attila 1997-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.