Nagyon gyorsan összeállt egy kisebb társaság. A cégalapítás elhúzódott, mert 91 októberében jegyezték be a céget, de már pár hét múlva dolgoztunk. Például Iványi Gábornak elkezdtem tervezni a templomot, ami aztán megvalósult. Folyamatosan lettek föladatok. Valameddig ki is tartott a pénzem, amit hoztam magammal, tehát nem kellett nagyon kapkodnom. Tulajdonképpen a cégalapítás is azzal függött össze, hogy lett olyan munka, ami már nagyobbnak nézett ki, és akkor azt gondoltuk, hogy kell. Meg nagy volt a nyomás, hogy céget kell alapítani. Mindenki céget alapított. Úgyhogy megcsináltam. Nagyon jó, ütőképes csapat volt: két, nálam tíz évvel fiatalabb kolléganő, és aztán sok, sok, sok fiatalember. Úgy gondoltam, ha az ember ilyet játszik, akkor azt nagyon-nagyon profin kell játszani.

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire. Próbálkoztam az egyetlen New York-i nonprofit építészeti galériában is, a Storefrontban, akiket aztán meghívtam ide, meg amelyikre épült az én galériaötletem is. De onnan nézve olyan rettenetesen messze van Budapest! És Makoveczet már csináltak, és ezzel ki volt pipálva Kelet-Európa. Az alternatív építészetben ők lényegesen előrébb álltak, mint ahogy én vagy bárki más itthon. Tehát nem lehettünk érdekesek, nem lehettem érdekes a számukra.

Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai. A megyei építési hatóság azt mondta, hogy igen, de tervezzük át egyszintesre, és akkor majd adnak fönnmaradási engedélyt a kétszintesre, meg satöbbi, satöbbi. Majd leállították a kivitelezést, amikor embermagasságban kész voltak a falak. Ez tél előtt volt, úgyhogy téliesítettük az egészet. De addigra derült ki, hogy még mennyibe fog ez kerülni, és akkor a megrendelő visszakozott, holott addig egészen extra igényei voltak, például a fürdőkád egy darab kőből lett volna kifaragva. Iszonyatosan jó ház volt. Nem lett belőle semmi. Az összegtől elbizonytalanodtak, mert ez, mondjuk, az akkori építési áraknak a két-háromszorosa volt. És hiába támasztotta alá szakértő, hogy megéri, meg befektetésként nagyon jó buli. Még talán az is benne volt a szakvéleményben, hogy ezt bármikor eladhatják egy múzeumnak mint műtárgyat. De addigra már kifaroltak belőle. Ha megépült volna, akkor ma lenne Magyarországon egy igazi konceptuális, fontos, posztmodern lakóépület. Egy fiatalemberrel csináltam, Borza Endrével, aki nálam tíz évvel fiatalabb. Adyligeten, a lakásban dolgoztam. Az ágyamtól másfél méterre volt az asztal. Számomra az életforma meg az építészet egy és ugyanaz a dolog, az nálam nem válik szét, és szerintem az a jó. A szakirodalom szinten elég érdekes írások születtek róla. Konrád írt róla, György Péter írt róla, Rajk írt róla. Ami nagyon érdekes volt, hogy iszonyú sok mindent nem tudtunk még a szakmáról. Azokban az években a városépítészet – legalábbis ami hozzánk eljutott – progresszívabb volt, mint maga az építészet. És a ház egy ilyen városépítészeti analógiára épült, hogy van egy utca, és az utca két oldalán van egy-egy ház. Az utca a közösségi tér, a nappali, az egyik ház a privát ház, a másik a vendégház. Az egyik háznak ilyen architektúrája van, a másiknak olyan, és azok átlógnak egymásba, meg az anyagok is mások, és azok is átlógnak egymásba. Az utcában nagyon sok jó ötlet benne volt, de az utca két végének a lezárását nem tudtuk igazán jól megoldani, tehát az egy picit kilógott a többi egységéből. Még nem tudtunk annyit a szakmáról, vagy erről az új világról, amit a posztmodern jelentett. Harminc tervet rajzoltunk Borzával, és egyik sem az igazi. Ha ez fölépült volna, és addig még módosul a dolog, akkor valószínűleg a megépült ház már jó lett volna.

A ház igazából egy spontán építés volt. Tehát volt az a látványterv, amit Bachman meg Rajk csináltak, és volt valami vázlat, amit mi csináltunk. Egyébként pedig úgy épült, ahogy találtunk hozzá tárgyakat, amelyeket beépítettünk, az befolyásolta, hogy pontosan milyen lett a ház. Nagyon kevés volt a pénz. Eleve nagyobbra lőttük a házat, mint a hatvanezer. Plusz még volt benne egy galériaszint, tehát még nagyobbra lőttük, nagy légterű volt, merthogy műteremnek készült. Például a nyílászárók egy részét a telken szétrohadt lakókocsiból szereltük ki. Ez a lakókocsiajtó került rá a fürdőszobára, fordítva, úgy, hogy az üveg alul van, tehát a fürdőző hölgyeket térdig vagy combközépig lehetett látni. Vagy az általam tervezett homlokzaton is két talált tárgy volt a nyílászáró. Volt, amit aztán mi csináltunk, ablakokat, de azokat is úgy, hogy átalakítottunk megvett nyílászárókat.

1981-ben volt a Keszthely-pályázat, ami iszonyú fontos dolog volt [„Keszthely” városközpont és kastélykör rendezési terve tervpályázat, 1981]. Ebben az időben napi tíz órát ácskodom, csinálom a Beszélőt, járok a SZETA-ba... És egyszer azt mondja Rajk, hogy csináljunk egy pályázatot. Ő kezdte el, vagy valamelyik lány, ezt már nem tudom. Keszthely városára kiírtak egy városrendezési tervpályázatot, és mi öten összeálltunk: Gyarmathy Kati, Pikler Kati, Ekler Dezső, Rajk meg én. Az volt az egészben a zseniális ötlet, hogy azt mondtuk, mi vagyunk a jól működő városi hatóság, amely szabályozási feltételeket ír elő a város különböző területeire, és ezzel megbízza az építészeket. Úgyhogy ez volt az első komoly – vagy lehet, hogy az egyetlen komoly – magyar posztmodern városépítési pályázat, amelyikben száz építész munkája lett összerajzolva. Tehát mi kiadtuk a megbízásokat másoknak, ők meg megtervezték azokat a házakat. Még élt Fischer Juszuf, aki akkor kilencvenhárom éves volt, és ő is csinált házat. A Műegyetem másodéves hallgatójáig bezárólag a teljes szakma képviseltette magát. Például amikor elmentünk Vadász Györgyhöz, hogy adja ide a házat, hogy be lehessen rakni a pályázatba, akkor az egész irodája azt a dolgot rajzolta, amit ő csinált ugyanerre a pályázatra, de ő meg azt a házat rajzolta, amit nekünk csinált. Merthogy az volt a fontosabb, hogy ebben benne legyen. És persze iszonyatosan lehordott bennünket a zsűri. Egy vidéki tervpályázati zsűri nem tartozott a legnyitottabb testületek közé. Aztán évekkel később persze már nagyon büszkén mutogatták. Megvan a teljes pályázati anyag: fele Lacinál, a másik fele meg nálam. Volt is belőle egy kiállítás. Iszonyatosan érdekes már önmagában az, hogy ez száz embernek a munkája, tehát egy keresztmetszet a szakma az akkori állapotáról. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/1981-%E2%80%93-2001-beszelgetes-a-keszthely-palyazatrol] 

az IPARTERV jó hely volt. Az első munka, azt hiszem, amihez odakerültem, a Csepeli Szabadkikötőben egy csarnok volt. Már a vége felé járt a munka. 72-t írtunk, maximum 73-at. A csarnok oldalában sorban sok-sok kapu a kamionpakoláshoz. És azokra föl lehetett festeni két méter átmérőjű köröket, és abba beleírni a kapuszámot. És ez egy iszonyú nagy apróság volt. Vagy volt a BKV-nak az Örs vezér téri végállomáson egy négyzet alaprajzú épülete, négy saroklépcsőházzal és szabadlépcsőkkel, tűzlépcsőkkel. Én terveztem a tűzlépcsőket, és az tiszta Amerika volt!

Már 1975-ben elindítottam először szakkörként, majd önálló körként az ország első olyan természeti körét, a Vásárhelyi István Kört, ami úgy működött, hogy ötödikes, hatodikos, nyolcadikos gyerekek kerültek hozzánk. Ők ma jórészt egyetemi tanárok és ma is együtt dolgozunk. Most is vannak ötödikes gyerekek, vannak középiskolások és vannak egyetemistáim is, meg olyan is, aki éppen most doktorál. Ebben a körben tanítok. Természetvédelmi képzést folytatunk, biológiát, erdészetet tanítunk. Elsősorban olyan gyerekek jönnek, akik ELTE TTK-n, az Erdőmérnöki Karon kívánnak továbbtanulni, vagy erdészetkutatással akarnak foglalkozni. 89-ben eldöntöttem, hogy változtatok a munka frontján, mert ami most indul, abból nem lehet kimaradni. Valahogy a dolgokat követni kell, azt akarom csinálni végre főállásban. 88-ban, mikor az új egyesületi törvény kijött, mi rögtön az elsők között voltunk a bejegyzettek között, és a Vásárhelyi Kör rögtön önálló társadalmi szervezet lett. Én azóta  a Kör elnökeként a zöld mozgalom egyik vezetője vagyok.

Akkor indult a természetvédelem Magyarországon, Rakonczay Zoltánnal 73-ban, ő lett a Természetvédelmi Hivatal elnöke. Egy ideig ő volt a Mátrai Erdőgazdaság igazgatója, majd 56-ban őt is meghurcolták. Érdekes, karakán ember volt, az egyetemen tanított, egy furcsa figura. Ő engem nem mert odavenni, attól félt, hogy 73-ban egy helyen még egy 56-os sok lenne. Azonban amikor megtudta, hogy én az ERDÉRT-nél vagyok, akkor a segítségével kialakult egy munkalehetőségem főképpen a természetvédelem vonalán. Volt saját kutatási témám, a császármadár kutatás, ami Magyarországon harminc évvel elmaradt. A császármadár Európa utolsó fajdféléje, ami még Magyarországon is csak bizonyos populációkban létezik, piroskönyves veszélyeztetett fajta, európai és világviszonylatban az egyik legféltettebb természetvédelmi kincs és semmit nem tudtunk róla. Se életmód kutatás, se semmi más nem volt róla, csak rossz külföldi irodalomból való rossz fordítások. Így 73-ban elkezdhettem a császármadár kutatást és 85-ig csináltam, addig ez volt a fő témám. Ezzel párhuzamosan jött témaként az erdei élőhelyek kutatása, amely során komplex természetvédelmi kérdésben világossá vált, hogy egy fajt önmagában nem lehet védeni, mert ha kalickába teszed, akkor nem a fajt védted meg, hanem a génjét. Ha viszont kiereszted, akkor élőhely kell neki, mert nem attól pusztul, hogy agyonütik, hanem mert az élőhelye pusztul. Mindinkább szélesedett a kutatási köröm és én 86-ban jelent meg a Magyar Nemzetben egy nagy vitát felkavaró cikkem amelynek címe: „Mi a helyzet a magyar erdőgazdálkodásban?” Az volt az első, hogy napilapba beengedtek, kvázi politikai fórumban megszólalhattam. Ebből aztán országos botrány lett, kialakult a nagy erdővita, mert persze a hivatalos vonal, a minisztérium és pártközpont rögtön a legocsmányabban és legkörmönfontabban cáfolta azt, amiről aztán százszor kiderült, hogy igaz. Ennek ellenére 87 végére elrendelték az erdészeti ágazat országos népi ellenőrzését. Akkor már nem lehetett mellébeszélni. A népi ellenőrzés országos bizottságát utasította a kormány, hogy az erdészet egészét vizsgálja meg és elkezdődött egy két éves vizsgálat. Mit ad Isten, erre a vizsgálatra az első negyedév után meghívták a Czájlikot!

Kisebb-nagyobb buktatókkal, de 70-ben kezdtem kikapaszkodni. A végén hagytak már pénzt keresni, majdnem TÜZÉP telepvezető helyettest csináltak belőlem, ami azt jelentette volna, hogy az én szakmai tudásommal milliókat keresek. 1975-től  az ERDÉRT-nél dolgoztam, az Erdészeti Értékesítő, Elosztó és Kereskedelmi Rt-nél. Minőségi ellenőr voltam, aki a Szovjetunióból bejövő évi másfél millió köbméter fenyőrönk és egymillió köbméter deszka műszaki állapotát, minőségét, a határtól, az átvételtől a lehető leghasznosabb feldolgozásig a folyamatot ellenőrzi. Úgy gondolom, korrekten dolgoztam, mert két év után elértem, hogy ha visszaküldtem egy szerelvényt, a szovjet fél nem kiabált, ha az én aláírásommal lett visszaküldve Záhonyba a vagon, tudomásul vették. Kétségtelen, hogy az ő részükről is korrekt szakemberek dolgoztak akkor. Egyébként mindig jó kapcsolatunk volt velük, az oroszoknak mindig jó lerakó piac volt Magyarország, mert ha nem ment a fapiac, akkor pillanatok alatt az egymillió köbméter helyett hárommilliót is átvettünk, és ezért mi búzával fizettünk. Ebben a térségben a Szovjetunió nem tudott másnak Nyugat felé szállítani, mert a románoknak, a lengyeleknek, a cseheknek volt elég fájuk, egyedül Magyarország volt importra szorulva. Minálunk meg akkor már beindult ez az új mechanizmus, tehát amit fölöslegben megvettünk tőlük, azt mi már a görögök felé tovább is küldtük. Bejött ide a fenyőrönk, csináltak belőle zárlécet, gerendát meg egyebeket görög szabványra, így ment a görög export orrba-szájba, meg az olaszoknak, akikkel viszont az oroszoknak semmifajta kereskedelmi kapcsolatuk nem volt.

 Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében. A terem plafonjáról csillár függeszkedik le, a háttérben egy térképet látsz, elől meg egy elhúzott függönyt. És a terem vagy a szoba fekete-fehér kockás. Annyira híres és rejtélyes ez a kép, hogy csupán ennek az elemezésével egy kisebb könyvtárnyi irodalom foglalkozik. És roppant érdekesnek mutatkozott, nem csupán festészettörténeti vonatkozásban, de a képeken mutatkozó élettér és tárgyak vonatkozásában is. Meg kellett tanulnom hozzá sok mindent a XII. századi németalföldi kultúrhistóriából és mentalitástörténetből, foglalkoznom kellett a kisebb mesterekkel is, hogy a képet el tudjam helyezni a korabeli világban, megtaláljam a kontextusát. És ez egy hallatlanul érdekes, lassú, több évig tartó folyamat volt. Közben pedig rengeteget néztem a képet, volt úgy hogy tükörből, megfordított alakzatban is. Külföldi utazásaimat úgy szerveztem, hogy minél több eredeti Vermeer-művet láthassak az európai múzeumokban. És amikor 83-ban elkezdtem írni ezt a könyvet, és nem volt a kiadására még szerződésem sem, különös, rám nemigen jellemző önhittséggel fogtam hozzá. Úgy éreztem, hogy bár nagyszerű angol, amerikai, francia írók, festők és művészettörténészek foglalkoztak ezzel a festménnyel és sok minden érdekes gondolatot vettek róla papírra, én mégis többet tudok szeretett képről, mint bárki a világon. Valamikor 84-ben befejeztem a kéziratot, és a könyv 87-ben a Corvinánál a Pantheon-sorozatban jelent meg Vermeer: A festőművészet címmel. A művészettörténeti szakma nemigen figyelt fel rá, de közben, úgy vettem észre, hogy lassú és csendes sikert aratott, igen megbecsült emberektől kaptam kitüntető észrevételeket