Szóval először létrejött az egyházmegyei fiókkönyvtár, abból egy önálló egyházmegyei gyűjtemény, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, amit a Művelődésügyi Minisztérium 1968-ban hivatalosan jóváhagyott, és a mai napig is ebben a keretben működik. A minisztériumi jóváhagyás nagyon fontos volt számomra, mert tulajdonképpen mindenre lehetőséget adott. Én egy tartalékos állományban lévő ember voltam, aki várta, hogy mikor kerül vissza a papi keretbe. Ez egy átmeneti helyzet volt, de azzal, hogy könyvtárosi állásba kerültem, úgy értelmeztem, hogy visszakerültem. Attól fogva prédikálhattam, már elnézték nekem. A plébános ugyan félt, de szükség volt rám. Gyakorlatilag kápláni munkát végeztem az egyházközségben, egy létszám feletti káplán voltam. A misézésért honoráriumot is kaptam. Nagyon szerényen éltem, a szüleimnél laktam, ezért nem voltak különösebb anyagi gondjaim. A jövedelmem elég volt ahhoz, hogy néhányszor felmenjek Pestre az előadásokra. Természetesen nem gondoltam arra, hogy beszerezzek egy autót, ami kellett volna a gyűjtéshez, hanem megkértem a kollégákat, és megszerveztük a gyűjtőutakat. Felajánlottam az Iparművészeti és a Természettudományi Múzeum munkatársainak, hogy elkísérem őket azokra a védőutakra, amelyek a programjukban szerepeltek, és így bejártuk az egyházmegye összes templomát, minden felekezetét. Így több éven keresztül körülbelül harminc háromnapos kiszállással bejártuk Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár megye területét. Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg műtárgyat megismertem, kapcsolatokat alakítottam ki. A műtárgyakat később be is gyűjtöttem. Jönnek hozzám tanácsadásra ma is, ugyanis lehetőség volt arra, hogy beiratkozzam az egyetemre az egyházi személyek számára induló egyszakos művészettörténész képzésre. Ez már a nyolcvanas években volt, amikor a Művelődésügyi Minisztérium forszírozta, hogy az egyházak területén képzett szakemberek legyenek. Nagyon örültem, hogy ezt a két nem egyházi iskolát is elvégezhettem.

A hatvanas évek elején Sárospatakon megindultak a katolikus templom ásatásai, sírkövek kerültek elő, a templom története érdekessé vált. Bejártam az ásatásokra, segítettem az ott dolgozóknak. Egyik barátommal, aki amatőr fotós volt, elkezdtük fényképezni a síremlékeket, és én megpróbáltam megfejteni a feliratokat. Ebbõl bontakozott ki az érdeklődésem a régészet, a művészettörténet, a történelem és az egyháztörténet iránt. Ez egy fogódzó volt, amivel elindultam, de azt láttam, hogy a régészeti munkát csak úgy csinálhatom, ha van elegendő időm. Akkor úgy fogalmaztam meg, hogy ezután csak annyi rabszolgamunkát végzek, amennyi saját fenntartásomhoz szükséges, hogy ne legyek a szüleim terhére, és igyekszem minél több időt szakítani arra, hogy tudományos munkát végezzek. A tudományos munka számomra egy olyan rés volt, amelyen keresztül visszakerülhettem a társadalomba, és ami értelmet adott abban az értelmetlen robotban. Úgy gondoltam, hogy van rá lehetőségem, ezt kéne csinálnom, ha papként nem működhetek. S akkor elszegődtem egy hónapra ásatási segédmunkásnak. Közben azt kértem a püspöktől, engedje meg, hogy a pataki római katolikus plébánia könyvtárát, annak levéltári anyagát – különös tekintettel a régészeti ásatásokra – rendezzem. Ő megengedte, és hogy ennek legyen egy formális kerete, kinevezett a plébánia könyvtárosának. Ehhez hozzájárult az Állami Egyházügyi Hivatal. Lényegében így kezdõdött a gyűjtőmunka. Aztán hallottam, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban van egy középfokú könyvtárosképző-tanfolyam, amit az egyik paptársam elvégezett, és ajánlotta, hogy végezzem el én is. A tanfolyamon revelációként hatott, hogy a könyvtárnak milyen jelentős szerepe van a kultúrában, az oktatásban és a tudományos munkában. Tanulmányaim ahhoz is hozzásegítettek, hogy kihasználjam a lehetőséget, és a kis vidéki plébániakönyvtáramból, amely évszázados gyökerekkel rendelkezett, kihozzak valamit. Összegyűjtsem oda a kallódó, a plébániák padlásán és pincéiben található könyveket, amelyeket a modern bútorok és könyvek kiszorítottak. Megláttam ezeknek a könyveknek a könyvtörténeti jelentőségét, és elkezdtem a gyűjtőmunkát. Ehhez járultak később a műtárgyak, a templomokból kikerült tárgyak, amelyekbõl egy gyűjteményt lehetett csinálni. Szinte spontán adódott, hogy könyvtári, múzeumi, levéltári profillal egy önálló egyházmegyei gyűjtemény jöjjön létre. Az első fázis az volt, hogy a sárospataki plébánia könyvtárát egyházmegyei fiókkönyvtárrá nyilváníttattam. Kaptam egy pecsétet és egy lehetőséget, hogy begyűjtsem az egyházmegye területéről a könyveket. Elkezdtem modernizálni a könyvtárat, amelybe bevittem a saját könyveimet is, és kértem kölcsön könyveket a paptársaimtól, hogy az alapvető szakkönyveket, irodalmat fel tudjam mutatni. Úgy láttam, hogy ennek van jelentősége. Szükség volt arra, hogy legyen egy közösségi könyvtár a papság számára. Könyveket ajánlottam, könyvismertetéseket készítettem, és be is szereztem a könyveket Ha valakinek valamilyen kutatási területe volt, tudtam neki segíteni, vagy alapvető eligazítást adni. A tanítóképzősöknek is tudtam segíteni helytörténeti vonatkozásban, a múzeum munkatársainak és az ásatást végző régészeknek is, bekerültem tehát egy szellemi műhelybe. Miután a templomot helyreállították, felmerült az idegenforgalmi igény is az ásatások megtekintésére. Azt láttam, hogy az egyháznak abban a szerepében, amelyet a magyar művelődéstörténetben betöltött a szerzetesrendjein, az iskoláin, a tudós püspökein, a papjain, a műveltségi színvonalán, a társadalmi és kulturális tevékenységén keresztül, 1950 és 1975 között egy nagy szakadék támadt, és ezt a szakadékot át kellett hidalni.

Nekem több hátrányom is volt: az egyik, hogy nem volt olyan szakmám, amiben tovább tudtam volna menni, és még csak az se volt, hogy zenész vagyok magyarul, és aztán zenélek hollandul. Én nagyon sokféle állást megpályáztam, de nem sikerült. A nyelv volt a fő akadály. A másik pedig, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor végleges állást kerestem, eleve rossz helyzetben voltak az egyetemi végzettségűek. Munkanélküliség volt. Így lettem könyvtáros, dokumentalista, és ott jól éreztem magam. De ha szívem szerint választhattam volna pályát, nem ezt választottam volna. Gondolkoztam azon, hogy szociális akadémiát végzek a szociális munkához. De azt megértették velem, hogy az én nyelvkészségem soha nem lesz olyan, hogy az egyszerűbb embereket könnyen megértsem, és főleg azt, ami a sorok között van – tehát erre nem leszek alkalmas. Ezt tudomásul kellett venni. Ötvenkét évesen egy második házasságot elkezdeni, gyereket fölnevelni stb., megint adott annyi feladatot. Illetve tudatosan eldöntöttem, hogy fő célom a család, a gyerekem. A többi nem annyira érdekes. Kereseti lehetőségre szükség van, és hála Istennek, jó munkám volt. A karriert meg leírtam.

Hogy a munkámhoz visszatérjek, 78-ban volt egy Nemzetközi Katolikus Interdiszciplináris Kongresszus Brüsszelben Population Problems címmel, és arra engem is meghívtak mint a témában szintén jártas valakit. Majd részt vettem egy országos demográfiai kutatási programban, ami már nem katolikus, hanem általános téma volt. A kutatás végén készült egy kiadvány, amelyben meg jelent a cikkem: Vallás, egyház, népesedési kérdés és etika. Ez volt 81-ben. Még nem voltam olyan hosszú ideje Hollandiában, a holland sem ment olyan könnyen, de egy cikket meg tudtam írni, Ebből viszont nem lehetett megélni. Bizonyítani lehetett egy kicsit azt, hogy mihez értek, ki vagyok. De kiderült, hogy én mint megnősült, kiugrott pap a katolikus intézményekben, a teológiai fakultásokon belül állást nem kaphatok az egyházi kritériumok miatt. Voltak jó néhányan a mi fakultásunkon is olyanok, mint én, de olyan döntés született, hogy ezeket a helyeket a jövőben megnősült pap már nem töltheti be, a meglévők ugyan „kihalásig itt maradhatnak, de senki újat”. Ennek oka, hogy a hatvanas évekbeli rövid holland nyitás a római figyelmeztetés után nagyon gyorsan bezárult. Munkaalkalom szempontjából is ez épp egy rossz időszak volt, sok akadémikus állás nélkül volt, láttam, hogy kilátástalan, hogy én az egyetemen egyetemi szintű munkát kapjak. Akkor azt tanácsolták nekem, hogy pályázzak meg a teológiai fakultás könyvtárában egy most megüresedő állást – ez ugyan nem tudományos állás volt, hanem egy alacsonyabb rangfokozatú, de biztos és fix. Elfogadták a pályázatomat, és így kaptam végleges állást 79-ben. Szóval nem voltam könyvtáros, hanem dokumentációs munkatárs. És onnan mentem nyugdíjba. Huszonhárom évig dolgoztam ott. A munkaadóm támogatásával ’84-ben egy továbbképző tanfolyamon szakirodalom-kutatási képesítést szereztem. A munkám pedig részben érdekes, részben viszont száraz volt. Rengeteg üres adminisztrációval járt. Az utolsó években aztán beletanultam a komputerhasználatba. Végül is azt mondhatom, hogy engem nagyon jól fölkaroltak, egyáltalán nem panaszkodhatom. Még 76-ban megkeresett Kozma Gyuri, egy disszidált központista, jezsuita Bécsből, hogy lefordítanék-e egy német imakönyvet magyarra gyerekeknek. Lefordítottam. 1978-ban pedig Boór János – szintén disszidált volt jezsuita – Münchenből, hogy fordítsam le Bernard Häring cikkét a születésszabályozás kérdéséről a Mérleg számára. Mindezek fölébresztették bennem az ambíciót, hogy a szabad világból próbáljak valamit nyújtani az otthon maradottaknak, segítsek abban, hogy a diákmisékről szóló könyvünk megjelenhessen Magyarországon. A legkülönbözőbb személyekkel leveleztem – többek közt írtam Lékainak, egy professzornak a Hittudományi Akadémián és egy bécsi kiadónak –, abban a naiv hitben, hogy én már jó fiú vagyok, az állam nem néz rám rossz szemmel, a megnősült papoknak mindig örülnek. De akármilyen módon próbáltam érvelni vagy közvetíteni, végül minden kátyúba jutott.

Az egyetemen egy évvel korábban, 74-ben volt egy nemzetközi kongresszus a születésszabályozás témában A túlnépesedés problémái és a katolikusok felelőssége címmel. Ennek kapcsán az erkölcstanprofesszor azt ajánlotta, hogy vegyem föl a kapcsolatot az egyetemi Fejlődő Országok Intézetével. Ott rögtön adtak nekem egy témát, bibliográfiát kellett összeállítani a születésszabályozás és a fejlődő országok problematikájáról. Ez olyan munka volt, ami az érdeklődési körömbe vágott, és nyelvileg sem volt nehéz. Aztán az egyetemen volt külön nyelvtanulási lehetőség, egy kéthetes, bentlakásos nyári kurzus. Így jött egyik lehetőség a másik után.

De az ajtót egészen más tette be. Nem sokkal ezután – itt is látszik, hogy ezek párhuzamosan mentek – volt egy esperesi konferencia a születésszabályozásról. A különböző plébániákon dolgozó papok összejöttek egy fejtágítóra. Én is hozzászóltam, és a helyszínen kifejtett álláspontomat felkérésre írásban benyújtottam az espereshez, aki csatolta a konferencia jegyzőkönyvéhez. Legnagyobb döbbenetemre a püspök leiratában rendreutasított, merthogy eltértem a tanítástól. És ezzel indult meg a robbanás. 1974 májusában így válaszoltam a püspöknek: „Én disszertációt írtam ebben a témában, és a teológiai kar engem elfogadott. Több írásom jelent meg egyházilag jóváhagyott folyóiratokban, ahol érvelésemet eddig mindenhol elfogadták. Hogy lehet az, hogy a püspök nem fogadja el?” Ekkor úgy éreztem, ez az a pont, amin föl tudom mérni, hogy van-e még kilátásom arra, hogy Magyarországon tudjak élni, és értelmes munkát találjak, vagy pedig befejeztem. A püspökkel folytatott levelezésből kiderül, hogy állandó tinglitanglival, kegyes mesékkel jobbra-balra tologattak. Személyesen nem fogadott, hanem érdemi válasz helyett 74. július végén újból áthelyeztek. És akkor jutottam arra a konklúzióra, hogy nem akarok tovább itt maradni, ki akarok menni Hollandiába. Mivel magyarázom ezt a püspöki reakciót? Egyrészt én nem dőltem be, nem álltam be a békevonalba, ügynöknek sem tudtak beszervezni, ugyanakkor progresszív hangú pap voltam. Másrészt 71-ben megindítottam egy templomi hitoktatási csoportot, hogy a vasárnapi diákmisékre tematikus anyagot állítsunk össze. Ezeknek köszönhetően bizonyos nevem lett, de mindez a félénk és betokosodott egyházi vezetőknek nem tetszett. A budapesti plébániákon vasárnaponként a kora délelőtti órákban kimondottan az iskolás gyerekek számára tartottak misét. Egypáran káplánok összeálltunk, és azt mondtuk, hogy ez így nagyon kevés. Nincs iskolai hittantanítás, próbáljunk egy olyan tematikát összeállítani, amit normális körülmények között a hittanórán adnánk le, de jelen körülmények között a vasárnapi mise keretébe építjük be. Mindig az volt a probléma, hogy olyan szigorúak az előírások, hogy nem lehet semmit se csinálni. Na, ekkor Rómából is jött egy kis nyitás, amely kimondta: „Azt a vasárnapi misét pedig, amelyen gyerekek jelentősebb számban vesznek részt, úgy végezzék, hogy az a gyermekek pszichológiai adottságainak és a pedagógiai követelményeknek megfeleljen.” Mi azt gondoltuk, hogy ezt kihasználjuk. Hollandiában látott példákból kiindulva létrehoztam egy munkacsoportot, minden héten összejöttünk. Mindig valaki más vállalta a téma kidolgozását, az előírásoknak megfelelően, de sokkal inkább a gyakorlati élethez közelítve. Nagyon jól ment a közös munka, és kidolgoztunk egy négyéves tematikát. Írtunk is róla egy tanulmányt a Teológiában. Gondolkoztunk azon, hogy ebben az enyhülési korszakban ezt könyv formájában ki is lehetne adni. De ez is arra a sorsra jutott, mint a születésszabályozás. 

Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék. Szóval én azt a klasszikus erkölcstani „mantrát” alkalmaztam, hogy: „Mi történik akkor, ha különböző értékek egymással ellentétbe kerülnek?” Erről írom a Vigíliában megjelent cikkemben, hogy „a megoldás útja tehát csak az lehet, hogy olyan esetekben, amikor különböző értékek egy időben ütköznek, a fontosabbak védelme miatt a kevésbé fontosakat kell mellőzni”. És itt jön a kulcsmondatom: „Nem vitás, hogy az értékek egyidejű ütközése esetében a fogamzásgátlás tilalmának biztosítása bír a legkisebb jelentőséggel. Sőt az lenne a hiba, felelőtlenség, ha házasságuk fontosabb értékeit a védekezés elmulasztása által veszélynek tennék ki.”  Én azt mondtam, hogy ezáltal az embereket neurotikussá tesszük. Érett, felnőtt emberek nem akarnak a szakadék szélén egyensúlyozni, attól reszketve, hogy mikor esnek megint bűnbe, hanem világos útmutatást igényelnek arra, hogy hogyan lehet „bűn elkövetése nélkül”, egészségesen katolikus keresztényként élni. De a fogamzásgátlás engedélyezését az egyházon belül kimondani akkor nem lehetett. És ha én azt mondom, hogy „engedem”, akkor nem vagyok katolikus. Mindazok, akik még ma is hivatásból foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ha szó kerül erről, akkor tinglitangliznak. Nem akarják a pápát elítélni, aki mind a mai napig nem engedélyezte a fogamzásgátlást, viszont érzik azt, hogy amit mond, az lehetetlen. Aztán a Teológia főszerkesztője, Szennay András – akit szintén a Hittudományi Akadémiáról ismerek – keresett meg. Így a Teológiában is írtam egy tanulmányt 1972-ben: A születésszabályozás az egyházi tanítás fejlődésében, és egy másikat 1974-ben A családtervezés a gyóntatási gyakorlatban címmel. Ez utóbbiban nyíltan kimondtam, hogy a gyóntató adott esetben a házassági szeretet és szerelem érdekében a fogamzásgátló eszköz alkalmazását is elfogathatónak nyilváníthatja, holmi téves bűntudat elkerülése érdekében. Amikor ezek megjelentek, akkor úgy éreztem, hogy van értelme, hogy itt vagyok, tudok olyan dolgokat előhozni, amiket elképzeltem, hogy szeretnék csinálni.

Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam. Nem kaptam nagyon lelkes támogatást a plébánosoktól, így eleinte eléggé döcögött, de amikor jött a Humanae vitae – ez egy pápai körlevél volt a helyes születésszabályozásról – híre, fölgyorsultam. Biztatást kaptam Kecskés Pál filozófiatanártól, és az erkölcstan tanszék professzorától, Zemplén Györgytől is, nála doktoráltam. Én teológus voltam, tehát meg kellett maradnom a teológián belül. Kecskés professzor adta nekem azt a gondolatot, hogy a történetiség oldaláról közelítsek a témához, vagyis hogy hogyan változtak és alakultak át az egyházi előírások és törvények ebben a témakörben.

65-ben végül is Pestre kerültem, a Szent Mihály-templomba, a Váci utcába, ahol Balogh páter – annak idején a kisgazdapártban is politizáló Balogh István – volt a templomigazgató. Kértem, hogy a nagyszüleim halála után a saját lakásomban lakhassak. Ezt is nagyon nehezen hagyták jóvá – egyházi és állami részről egyaránt. Ezzel ugyanis lehet zsarolni, hogy „a saját lakásában akar lakni, tehát csak akkor engedjük meg, ha Balogh páterhez kerül, ő megnevel. Ez volt a kompromisszum. De nem sikerült neki sem, így egy év után túladott rajtam.

Táton és környékén volt egy nagyon jól összetartó papi csoport, akik nem voltak békepapok. Mi rendszeresen összejártunk, mindig beszéltünk valamilyen témáról. Összetartottunk, egymást megkerestük, hogyha problémák voltak, és támogattuk egymást az egyházpolitikai útvesztőben. Ott is volt egy néhány vezető egyéniség, akik félreállítottak voltak. Erdős Mátyás volt spirituális és dogmatikatanár Esztergomból, nagyon lelkes, vezető egyéniség, aztán Nagy Miklós bácsi, ő is a Mindszenty-pernek volt valamilyen résztvevője, és egy eldugott faluban volt plébános. Rédey Jóska volt Sárisápon. Ő is nagyon lelkes kolléga volt. Volt egy közvetlen osztálytársam is Dorogon. Ő most a Béke téren plébános, Hajnal Robi. Leginkább velük jártam össze. Aztán két év után, 63-ban megint áthelyeztek. Akkor a szomszédos plébániára, Tokodra kerültem. De ott már a plébános azzal fogadott, hogy neki vigyáznia kell rám, és a jobb útra kell engem terelnie. Értettem, hogy ez mit jelent. „Hallgatni arany.” Az ember tudomásul veszi, hogy itt ez várható. A tokodi plébános hírhedten impulzív ember volt, valami összecsapása volt Pesten, és azért került vidékre egy kis plébániára. Ott is mentek a megszokott hittanórák és a vasárnapi istentisztelet meg a búcsújárás. Én nem voltam olyan nagy ifjúsági vezető, mint azok a kollégáim, akik nagyon jól meg tudták a fiatalságot kapni és lelkesíteni, de a következetes, rendszeres oktatásba az endrefalvai tapasztalat alapján aztán a szexuális nevelést is másképpen építettem be. Az volt a fő elképzelésem, hogy nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. A többi, a társadalomban gyakorolt normák szintjére kell tenni a szexuális normákat is, nem kell annyira kinagyítani, ezt is természetesen kell elmondani. Így próbáltam korszerű lenni, de ugyanakkor megmaradni azok között a keretek között, hogy ne háborodjanak föl se a hívek, se a plébános. A katolikusok abban az időben azt mondták a szexualitásról, hogy három célja van: a gyermeknemzés, az egymás közötti szeretet és az érzéki vágy csillapítása. Ez a klasszikus tanítás. Mi még ebben nőttünk föl, ezt tanultuk, és erről sokat vitatkoztunk a teológián. De hogy mit jelent ez a gyakorlatban, akkor értettem meg, amikor egy jó barátunk beteg felesége, akinél fölmerült a születésszabályozás problémája, föltette a kérdést, hogy mit lehet itt csinálni. Ha valaki komolyan veszi az egyház tanítását, akkor nem akar bűnt elkövetni, a jó utat akarja folytatni. Ez volt számomra nagyon erős indíték arra, hogy jobban utána kéne nézni, hogy mit is lehet ilyenkor mondani. Próbáltam olyan brosúrát készíteni, amelyben igyekeztem mindent leírni, hogy mit lehet tenni a születésszabályozás érdekében figyelembe véve az egyház által egyedül elfogadott időszakos megtartóztatás módszerét. Az a cél vezetett, hogy aki tanácsot kér, tehát egy átlag hívő ember is megértse.