Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk. Az egész természetesen fontoskodásnál sokkal többet nem jelentett. Magyar szakos középiskolai tanárként végeztem, erről kaptam diplomát. Lehet, hogy most se szép bevallani, de nem nagyon ambicionáltam, hogy tanár lehessek, mert úgy éreztem, tanítani olyan készenléti állapotot követel, amit én nem biztos, hogy jól fogok teljesíteni, tehát örültem, hogy egy minisztériumi előadói állást kaptam. Elsősorban magyar irodalmat tanítottam, 1016 forint volt az első fizetésem.

Tulajdonképpen egészen addig, amíg Hervé munkájában nem tudtam közreműködni, semmihez sem volt igazi motivációm. Amihez lett volna, valami művészeti ág, ahhoz nem értettem. De nagyon jó volt résztvenni Hervé munkájában. Mellette meg tudtam valahogy tanulni a dolgokat, nagyon is beleéltem magam, sokszor az volt az érzésem, hogy ezt közösen fényképeztük, többes számban. Annyira azonosítottam magam az ő munkájával, hogy ez aztán komoly élvezetet okozott. Kezdetben a mechanikus munkában segítettem, mint például számozni a negatívokat és a kontaktokat. Akkor még dolgoztam házon kívül, hazajöttem, és leültem vacsora után ezeket csinálni. Hál’ Istennek még nem volt televízió. Miután volt a műtétem, és anyám meghalt (neki is rákja volt), végleg abbahagytam a házon kívűli munkát, egyre intenzívebben kezdtem foglalkozni Hervé munkájával. Tárgyalni a kliensekkel, telefonálni a kiadóknak, randevút kérni, megmutatni ezt vagy azt a képet vagy témát, szervezni a kiállítást. Ez nagyon tetszett nekem, és Hervének is jól jött.

Az Unité d’Habitation még épülőben volt. Hervé hat-hétszáz képet készített egy nap alatt. Ugye engedély kellett, hogy az építési területre bemehessen. El is ment Le Corbusier műteremébe, és ott kapott egy papírt. A műteremben ki volt írva: „A fényképész urak legyenek olyan szívesek, és adjanak le egy képet!” Azt hiszem, ezt sokan nem vették komolyan, de Hervé igen. Ő elküldte a kontaktképeket. És erre jött a válasz rögtön, hogy „Negyven éve keresek egy jó építészeti fényképészt! És magának építész lelke van! Jöjjön el hozzám minél hamarább!” Ez volt Hervé pályájának a megalapozása. Hervé ettől kezdve Le Corbusier minden munkáját fényképezte – az épületeket, a lakásban a rajzait, a festményeit, a szobrait. Le Corbusier mondta, hogy Hervé képei nyomán azt is meglátta a saját épületein, amire eredetileg nem is gondolt.

És Père Couturier ajánlotta be Hervét Matisse-hoz. Hervé elment Matisse-hoz, aki akkor Vence-ben élt és fotózta vence-i kápolnáját, ami dominikánus apácák részére készült. És készített róla portréfotókat is. Ez nagy élmény volt Hervének, mert ő nagyra tartotta, nagyon szerette Matisse munkáját. És nagyon boldog volt! És megjelent Matisse-ról egy nagy riport. Père Couturier hívta fel Hervé figyelmét, hogy épül Marseille-ben Le Corbusier-nek egy nagyobb épülete, és azt érdekes lenne fényképezni. Hervé elment Marseille-be. Az újság, ahol jelentkezett, hogy Courbiser-vel csinálna interjút, adott neki némi pénzt útiköltséghez. De az nagyon kevés volt, úgyhogy csak két napig maradhatott ott. Ez 1949-ben történt.

Ebben az időben különböző munkákat vállaltam. Először egy mozgássérült gyermekek otthonában dolgoztam kisegítőként. Ott is laktam. Tulajdonképpen önkéntes munka volt, teljes ellátást kaptam, fizetést nem. Ki akartam próbálni, hogy milyen egy másik feladat, gyakorlati munka, emberek között lenni, emberekkel dolgozni és együtt lenni. Én voltam az egyetlen önkéntes, a többiek fizetésért dolgoztak. Annyi támogatást kaptam, hogy az a család, amelyiknél az első pár hónapban laktam, minden hónapban adott nekem száz frankot, ami a villamosköltségemet meg az apró költségeket fedezte. Az otthonban nem éreztem jól magam, mert az igazgatónő nagyon szigorú volt és nagyon aszketikus beállítottságú, és úgy találta, hogy túl elpuhítom, elkényeztetem a gyerekeket. Én viszont úgy éreztem, hogy a gyerekeknek, akik a családjuktól elszakadva éltek ott évekig, szükségük van törődésre, gyöngédségre, egy kis anyáskodásra, és nem értettem egyet azzal a spártai szigorral, amit az igazgatónő elvárt és maga is gyakorolt. Egy évre szólt a szerződésem, nem is akartam tovább maradni, mert megviseltek a feszültségek. Utána elmentem az adóhivatalba, ahol már korábban, a szünidőkben dolgoztam. Ott voltam körülbelül másfél évig. A jövedelmem megfelelő volt. Nekem minden jövedelem soknak számított az ösztöndíjamhoz képest, mert annak többszöröse volt. Úgy éreztem, hogy rengeteg a pénzem, és nem voltak nagy igényeim. A munka nem volt valami érdekes, de reméltem, hogy azért majd csak továbbjutok valamikor. Úgy éreztem, hogy először erőre kell kapnom, és csak azután kereshetek magamnak valami érdekesebb munkát, illetve majd akkor folytathatom az egyetemet.

A karitatív munkának van egy belső logikája. Elkezd az ember valamit úgy, ahogy lehet, talál egy fületlen gombot, aztán hozzávarrja a kabátot. Talán a személyes kapcsolat a legfontosabb. Kis ország vagyunk, szinte mindenki ismeri egymást azok közül, akik ilyen tevékenységet végeznek. A legfontosabb tényező természetesen az ember, akihez eltalálnak a hasonlóan gondolkodók. Amikor Hofher Józsi atya kispap volt, és egy iskolatársa elhozta ide, akkor se neki, se nekem nem jutott eszembe, hogy valamikor együtt fogjuk gondozni a körömi cigányokat. Kacskaringós úton ment az ő életpályája, látszólag monoton módon az én életem, és a kettő egyszer csak összetalálkozott. És ez így van minden vonatkozásban. Úgy gondolom, hogy az embernek mindig van lehetősége tenni valamit. Én többféle ösvényt járok egyszerre, aminek a belső egysége a papi hivatásom. Megyek addig, amíg az erőm bírja. Most már a fő gondom az, hogy kinek tudom átadni a stafétabotot. Ha az ember következetesen megy egy úton, akkor előbb utóbb társakat talál, ha szükséges a társ. Így jöttek ide a fiatalok, így jött Józsi atya. Így jött a pataki gyűjteményhez Csalog Judit, Kovács Zsuzsa és Szabó Irén, Telenkó Miklós görögkatolikus paptársam felesége. A sárospataki egyház visszakapta az államosított katolikus elemi fiúiskolát, és az épületet a gyűjtemény rendelkezésére bocsátotta. Már folyik a helyreállítása. Amikor elkezdtem gyűjtögetni a régi könyveket, a sérült műtárgyakat, miseruhákat, álmodni se mertem, hogy egyszer majd egy nyolctantermes iskolaépületben tudom elhelyezni a gyűjteményt.

Sok újfajta feladat is adódott. Konkrét igényekkel jöttek ide emberek, illetve kaptam olyan objektumokat – például a Girincsen üresen álló, százéves, lepusztult plébániaépületet –, amelyeket helyreállítani és hasznosítani kell. Az első évben a gyógypedagógia kérte el a girincsi épületet tanteremnek, mert tatarozták az épületüket, a következő évben a tanács pedagógus-szükséglakásnak. A harmadik évben pedig a budapesti Pető András Mozgássérült Intézet munkatársai jelentkeztek nálam, hogy társadalmi munkában nyaraltatni szeretnék az intézetben kezelt mozgássérült állami gondozott gyerekeket. Nem tudták volna elviselni, hogy amíg nyáron bezár az intézet, a gyerekeket visszavigyék azokba a kórházakba, ahonnan kiemelték őket. A kórházban szellemileg és fizikailag is visszafejlődtek volna, hiszen ott ketrecágyakban tartják őket. Felajánlottam nekik a girincsi épületet, és két éven keresztül ott nyaraltak. Aztán szintén társadalmi szervezésben helyet kerestek az értelmi fogyatékos gyerekek nyaraltatásához. Erre a célra ajánlottam fel a girincsi és a szintén üresen álló bodrogolaszi, később pedig a tápióbicskei plébániát is. Egy budapesti gyógypedagógusnő, Siményi Kamillóné szervezi a nyaraltatást – már nyolc éve – családban élő középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek számára, így a szülők erre az idõre mentesülnek a gyereknevelés mindennapos vagy mindenperces gondjától. Mintegy hetven gyereket nyaraltatnak – javarészt egyházi iskolában nevelkedett főiskolások és középiskolások – minden évben július elsõ három hetében. Ez már mozgalommá vált, és a fiataloknak nagyon nagy élmény a felelősségteljes közös munka. Ezeknek a nyári táboroknak a megszervezésére és fenntartására létrehoztuk a Conditio Humana nevű alapítványt. Rendkívül sok feladatot ad és, sok problémával jár ennek a műemléképületnek, a két templomnak és az elavult plébániaházaknak a helyreállítása is. Sok technikai nehézséggel jár a műtárgyak begyűjtése, konzerválása, restaurálása. Ezek egyben rengeteg lehetőséget és kötelezettséget adnak arra, hogy szolgálni tudjam az embereket. Ebben a vonatkozásban mindegy, hogy éppen misézek, kiállítás rendezek, vagy könyveket adok valakinek. A fiatalok felfedezték ezt az épületet, mint egy őrhelyet, egy találkozóhelyet. Berendezkedtem harminc–negyven ember fogadására, matracos formában. Az épület egyszerre plébánia, múzeum, ifjúsági tranzitszálló vagy lelkigyakorlatos ház. Sokoldalú tevékenységre ad lehetõséget ez a műemléki és falusi környezet, a csend, a nagy kert. Azzal, hogy egy időre kiszakadtam a megszokott papi életformából, és egészen más, heterogén környezetbe kerültem, rengeteg hatás ért, amit most hasznosítani tudok. Tulajdonképpen ezt kaptam ajándékba a börtöntõl. Meglátom a lehetőséget, válaszolok a kihívásokra olyan esetekben is, amikor mások nemet mondanak, mert nem látnak benne lehetőséget. Számomra nincs különbség aközött, hogy cigánygyerekeket tanítok Miatyánkra vagy keresztvetésre, a következő órában egy messze kiemelkedő műtárgyat gondozok, vagy valamelyik tudományos embernek adok tájékoztatást, a saját irodalmi munkámon dolgozom, vagy tanulok, olvasok. Ebben a specializált világban ez nem hálás dolog, de nekem erre van lehetőségem. Azt csinálom, amivel születtem, amit örökségül kaptam, és meg vagyok vele elégedve. Nem vágyom el a falusi környezetből, mert van elég tennivalóm. Ha ezt a gyűjteményt most elvennék tőlem, nem sajnálnám, egy ilyen mennyiségű anyag már gondoskodik magáról, ez már van. Másrészt a munkám igazi eredménye, hogy találkozom emberekkel, akiket valamiképpen én gazdagítok élményekkel. Patakon tömegeknek tartottam idegenvezetést, és a Pilinszky-könyvön keresztül is sok emberhez eljutottam. A visszajelentkező levelek, reflexiók azt mutatják, hogy ez a könyv olyan ajándék volt számukra, amin keresztül új világ tárult fel elűttük, új utakat kaptak szeretett költűjükhöz. Ez számomra is öröm, és jutalom a munkával járó fáradtságért. Ugyanígy van a személyes kapcsolatokkal is. Bevetűdik ide egy-egy ember véletlenül, vagy a barátaim barátai, és jól érzik itt magukat, kapcsolatok alakulnak ki. A papok számára az egész világon alapvetű probléma a magány. Én nem érzem azt, hogy egyedül vagyok, kivetve egy prérin. Éppen ellenkezűleg, rengeteg barátom van, és sok örömöt jelent a velük való találkozás. Most már az elöljáróim is látják, hogy az a munka, amit végzek, harmonikusan illeszkedik a lelkipásztori tevékenységbe, és ha nem is intenzíven, de segítik, egyetértenek vele.

Amikor idejöttem, a kis műemlék templom teli volt mindenféle tárggyal, amik az évezredek folyamán felhalmozódtak békés egymás mellett élésben. Az értékes népművészet együtt a silány giccsel: PVC fonál szőttesek és egyebek. Az asszonyok mondták, hogy szeretnének oltárterítőt csináltatni. Azt kértem, hogy készítsék el maguk, hiszen itt mindenki hímez. Egyszer pedig beállított hozzám három asszony: Plébános úr, mi, a hidvégi téesz növénytermesztési brigádja úgy határoztunk, hogy csináltatnának a templomnak egy miseruhát meg egy teljes garnitúrát, olyat, amilyet az esperes úron láttunk a búcsúban. Végül én megcsináltattam a miseruhát gyapjúszövetből, ők pedig kihímezték a stólát. A téeszirodán dolgozó körömi asszonyok is betársultak, és megegyeztünk, hogy az oltárterítőt nem hímezik, hanem szövik. Azóta falvédőket is szőttek rongyszövéssel. Több garnitúra készült, már más egyházközségeknek is ajándékoztunk. Aztán egy könyvtáros barátom felesége, Kecskés Ágnes gobelinművész meglátta az itteni szövési kultúrát, és felmerült benne, hogy meg lehetne tanítani az asszonyokat a gobelinszövésre. Én a következő karácsonyi vakációra meghirdettem egy tanfolyamot, amire nyolcan jöttek össze – asszonyok, lányok –, és a művésznő foglalkozott velük. A tanulódarabot közösen készítették el a len és a kender természetes színeiből, aztán önállóan dolgoztak. Ágnest az is érdekelte, hogy mi történik, ha az ő terveit nem az iparművészeti főiskolán tanult pesti művészek kivitelezik, hanem az itteni asszonyok. Keservesen dolgoztak rajta, látszott a kínlódás az anyaggal. Aztán javult a technika, és a harmadik darab – közepében a czenstohowai madonnával – már teljesen profi módon készült el. Az egész együtt pompás dolog lett. Most éppen kiállításon van a Lengyel Intézetben. Hát így lehet az ősi népi hagyományt átvinni a modern művészetbe, egy budapesti művész egy eldugott kis faluban egyszerű parasztasszonyokkal dolgozik együtt, és ki is meri állítani.

1973-ban Körömbe kerültem. A püspökség támogatott engem. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Amikor Körömbe kerültem, volt szemem ahhoz, hogy meglássam az itteni lehetőségeket. Például azt, hogy ez a hatszobás, emeletes kiskastély – a pálosok egykori fogadója – számomra egy ajándék, ahol berendezhetek egy múzeumot az addig csak nyilvántartásba vett muzeális anyagból. Azóta is folyik a gyűjtőmunka és a restaurálás. Ami először csak álmodozás volt, hogy köbméter számra lehetne könyveket begyűjteni, mára mindennapi gyakorlattá vált. Akár többszázezer kötetes könyvtárat is létre lehetne hozni, ha meglennének az anyagi feltételei. Nem a könyvek hiányoznak, hanem a hozzávalók, elsõsorban az ember. Itt már arra is volt lehetõség, hogy a barátaim meglátogassanak, nyaranta itt táborozzanak a kertben a családjukkal együtt. Egyre több vendégem lett, akik igényelték a könyveket is, ezért Patakról áthoztam ide a könyvek egy részét. Különféle helytörténeti kutatóknak is tudok adni hasznos tanácsot vagy forrásmunkát akár élvonalbeli kutatásokhoz is. Most már az igazi problémát az jelenti, hogy fizikailag és szellemileg elértem a teljesítőképességem határaihoz. Nem rajtam múlik, hogy nem tudok nagyobb eredményt elérni. Például a gyűjtemény anyagát nem tudom megfelelõ szinten publikálni, nincs elég időm belemélyedni a munkába, mert akkor a többi tennivalót kellene elhagyni. Folytathatnám tovább a Piliszky-kutatást, írhatnék még egy könyvet, vagy folytathatnám a művészettörténeti kutatásokat, megszerezhetném a doktorátust, de nincs hozzá elég időm. Mint plébánosnak öt falum van, ebből négy helyen misézek. Mind kis egyházközségek, Köröm a legnagyobb, amely színkatolikus falu, Girincs is, de az már erősen laicizálódott. Kesznyétén több a református, mint a katolikus, Kiscsécs pedig leépült, átalakult cigányfaluvá. Körömben is nőtt a cigány lakosok száma, két évvel ezelőtt ezerötvenből háromszázhatvan volt cigány. Ők most kezdenek bekapcsolódni az egyházi életbe. Az itteniek érezték, ha engem is elűznek, talán nem is lesz itt többé pap. Azzal kezdtem, hogy nem engedtem meg az öregasszonyoknak, hogy kezet csókoljanak nekem. Ma már tudom, hogy nem volt semmi megalázkodás abban a kézcsókban, az csak egy hagyományos forma volt. Ma, ha meglátogatok egy családot, a nagypapa és a fia is kezet fog velem, a feleség, ha járt középiskolába, vagy ha nem körömi, szintén. A körömi tudja, hogy itt nem illik egy nőnek kezet nyújtania, az frivol dolog. A többszáz-éves érintkezési formák mára bizonytalanná váltak.

Ez vezetett el tulajdonképpen ahhoz, hogy hobbiként bele tudtam fogni egy olyan munkába, amelyből végül is megszületett egy könyv, a Pilinszky-tanulmányok. Szerettem Pilinszky írásait az Új Emberben, és a pataki nagykönyvtárban, ahová rendszeresen bejártam, mindenhez hozzájutottam. Szabadidőmben olvastam, és azt a verset, amelyik megtetszett, megtanultam. Személyes találkozásom is volt Pilinszkyvel, az első a hatvanas évek végén. Patakon tartottak egy író-olvasó találkozót, és másnap én mutattam meg neki a templomot, azután együtt ebédeltünk. Akkor már ismertem a verseit. Ebéd után bort rendelt, beszélgettünk, és akkor megkérdeztem, hogy éppen mit ír. Rejtelmesen és sejtelmesen válaszolt, de olyan öntudattal, ami a nagy felfedezőkre emlékeztetett, Bolyai vagy Kolumbusz jutott eszembe. Azt mondta: Egészen új területre jutottam, ahová valószínűleg kevesen fognak tudni követni, egészen új formák ezek. De nem mondta meg, miről beszél. Akkor elültette a bogarat a fülembe, hogy mi lehet az a plusz nehézség és az az új terület, hiszen a korábbi versei is éppen elég nehezen megközelíthetők voltak. Amikor aztán a kezembe került a Kráter kötetének a kézirata, azt gondoltam, hogy biztosan erről beszélt Patakon. Pilinszkynek a sajátossága az óriási intenzitás és a formai csiszoltság, ezek a versek viszont lazák voltak, prózaversek. És pontosan ez volt az az új: a látszólagos oldottság mögé még annál is szorosabb szerkezetet épített, mint ami a korábbi verseit jellemezte. Ezek a versek ugyanis le vannak redukálva egyetlen egy központi motívumra, egy képre, egy hasonlatra vagy egy gondolatra, egy fogalomra, és a köré épülnek föl. Azonban azt a költői képet, ami a vers magját képezi, eltünteti egy első olvasásra érthetetlen vagy a lényeget nem föltáró, lecsupaszított nyelvi szerkezet mögé. Úgyhogy az embernek először magát a szöveget kell helyreállítani – szinte filológiai munkával –, hogy föltáruljon az elrejtett kép. Tehát az elliptikus, kihagyásos szerkesztés az, ami ezeket a verseket első olvasásra élvezhetetlenné teszi, viszont annak, aki megfejti, annál nagyobb szellemi örömöt, esztétikai szépséget tár fel. Rengeteg képzettársításra, gondolatra ad lehetőséget, tehát aktív együttműködésre serkenti az olvasót. Ahogy erre lassacskán rájöttem, elkezdtem sorra venni ezeket a verseket, és ahol első olvasásra érthetetlen dolgot találtam, azt a verset megtanultam fejből, és aztán – esetleg évek múlva – jöttem rá az elrejtett összefüggésre. Ezek lehetnek irodalmi összefüggések, célzások valamilyen írásra vagy egy világirodalmi műre. Tudatosan kezdtem végezni ezt a munkát a saját örömömre, illetve egy barátom biztatására, hogy ebből esetleg majd megszülethet egy-egy cikk. A barátom, aki korábban foglalkozott Pilinszky költészetével, de abbahagyta, azt mondta, hogy írjam le, mert már kevesen rendelkeznek azzal a teológiai, filozófiai háttérrel, ami ezeknek a verseknek a megértéséhez szükséges. Gondoltam, hogy majd egy-két cikk megszületik belőle, végül is egy kötetre való anyag gyűlt össze. Elkezdtem gondolkodni, hogy kiadjam. Kiderült, hogy a kiadás megoldhatatlan akadályokba ütközik, mert sem állami, sem egyházi kiadó nem vállalta, sőt magánkiadásra sem volt lehetőség. A Kiadói Főigazgatóság kétszer is elutasította a kérelmemet, végül a sárospataki gyűjtemény égisze alatt adtam ki. Nehéz volt mindenféle tapasztalat nélkül, de a barátaim segítettek a technikai szerkesztésben, a nyomdai dolgokban, így jelent meg a könyv. Az Ecclesia elvállalta a terjesztést, és más könyvterjesztő vállalatok is átvettek belõle. Végül még második kiadásra is sor került, és amint hallottam az ELTÉ-n, a bölcsészkaron tananyag lett.