Rendszeresen hallgattam külföldi rádiókat. Szabad Európát, a Vatikánt, Amerika Hangját, BBC-t, persze nem a plébános rádióján, hanem a saját rádiómon. És kicsit halkabbra tettem, hogy ne lehessen hallani. Én úgy nőttem föl, hogy úgy kell rádiót hallgatni, hogy ne hallja más. Ezt már nagyon jól tudtam kisgyerek koromban is. Azt tudom, hogy nem járattam újságot. A plébániára a Magyar Nemzet járt. De 65-től Pesten mindig volt előfizetésem napilapra. Az Élet és Tudományt nagyon szerettem olvasni. Engem akkor is inkább az foglalkoztatott, hogy a dolgokat jó alaposan világítsuk meg. Ha hittanórát tartottam, akkor próbáltam a szentírásból nemcsak éppen a szöveget elmondani, hanem elővenni más könyveket, különböző megvilágításokat keresni. Mégis mit jelent az, hogy teremtés, a világ keletkezése stb. De ugyanezt tettem, ha szóba került egy szent. Milyen történelmi közegben zajlott le az élete? Tehát szerettem mindig alaposan utánanézni a háttérnek, és annak alapján beszélni. Mindez annyi időt vett igénybe az egyéb fizikai elfoglaltságokkal együtt, hogy én nem emlékszem arra, hogy túl sok egyébre időm lett volna.

Ezután áthelyeztek Tátra. Esztergomtól nyolc kilométerre, a Kis-Duna mellé. Én olyan vagyok, hogy ahol megszoktam, ott szeretek maradni. Endrefalván a három év alatt kialakult egy bizonyos menet. Akkor éreztem igazából, hogy nagyon szeretnek. Már tudtam, hogy kitől mit várhatok, és ők is látták azt, hogy tudok valamit adni – és ezért jól éreztem magam ott. De nem bántam azt se, hogy más helyre kerülök. Igaz, Endrefalván barátságos, jószívű főnököm volt, Táton pedig inkább olyan lagymatag valaki. Tát se volt sokkal nagyobb település, mondjuk, három-négy ezer ember lakta. Ott az volt az érdekes, hogy magyar, sváb és tót nemzetiség lakott együtt. A plébánián volt káplánszoba, én ott laktam. Volt házvezetőnő. Endrefalván a plébánosnak a nagynénje, Táton pedig egy feloszlatott szerzetesrendi apácanővér, aki nem rendházban lakott, hanem a plébánián kapott állást, és ugyanakkor orgonált, tehát kántor is volt. Ő főzött, takarított, mosott. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát. Teljesen ki voltunk szolgálva. Nekem annyi munkám volt, hogy örültem, ha azt el tudtam végezni. Endrefalván biciklivel jártam a másik két faluba hitoktatni, sárban, hóban, melegben. Táton is volt egy filiánk, és ott már volt kismotorom, amit a szüleim küldtek. Hogy mennyi volt a fizetésem, már nem tudom, de azt hiszem, arra nem volt elég, hogy az ember a fizetéséből egy motort tudjon venni. Végül is mindenre nekünk kellett költeni. Ha reverendát akartam venni, akkor is nekem kellett megfizetnem. De már nem jártunk olyan gyakran reverendában. Hittanórára meg misére igen, de egyébként civilben jártunk. Lakást, teljes ellátást és szerény fizetést kaptunk. Volt egy nagy, általános megegyezés az állam és az egyház között, hogy az államosított egyházi javak fejében a papok fizetést kapnak, illetve úgynevezett fizetés-kiegészítést. Az is kegy volt, hogy ki kap, ki nem kap. És kitől vonják meg mint büntetést, és kitől nem. Hogy én mikor kaptam és mikor nem kaptam, arra már egyáltalán nem emlékszem. Ezek piszlicsáré huzavonák voltak, abban az összefüggésben, hogy jó fiú vagy-e vagy sem, jársz-e békegyűlésre vagy nem.

Endrefalvára, egy Nógrád megyei faluba mentem mint fiatal és lelkes káplán dolgozni, de túl sok falrengető dolgot nem tudok mondani. Próbáltam a lehető legjobban csinálni, és komolyan venni. Abban az időben is voltak problémák. Például a szülőket megpróbálták távol tartani attól, hogy beírassák gyermeküket hittanra. Én úgy gondoltam, hogy nem csinálok semmi olyat, amit „nem szabad”, de mindig próbáltam kiskapukat keresni. Elmentem a családokat meglátogatni, egy-két beszélgetésre, hogy mégis írassák be a gyerekeiket hittanra. Egy ilyen faluban, ahol van egy elfogadott hagyomány és rend, a fiatal káplánnak sok dolga van. Biciklivel télen, hóban hittanórára menni, vasárnap három helyen misét tartani. A hitoktatást komolyan vettem, a vasárnapi istentiszteletekre jól fölkészültem, utánamentem a gyerekeknek, hogy járjanak a hittanórára. Volt cigány része a falunak – őket is meglátogattam, éppen úgy, mint a parasztcsaládokat. Nem tettem különbséget. Még akkor sem, ha sárpadlós volt a szoba belül. Ott is jó beszélgetéseket folytattam. Ha akadékoskodtak a hitoktatásban, akkor a magam diplomatikus módján szóltam emiatt. Ha az iskolaigazgató akadályozott, vagy az egyházügyi megbízott Salgótarjánból behívatott, akkor megmondtam, hogy „ehhez jogunk van, ez biztosítva van az állam és az egyház közötti megegyezésben”. Próbáltam olyan módon kiállni azért az ügyért, amiért úgy éreztem, hogy ott vagyok, hogy az ne váltson ki eleve ellenszenvet. Általában a falu fele járt hittanra. Elég jó volt az arány. Aztán a fölsőbb osztályokban csökkent. Próbáltunk úgy nyomást gyakorolni – főleg a cigányszármazású gyerekekre, mert ők az első áldozásért nagyon lelkesedtek –, hogy csak az jöhet első áldozónak, aki hittanra is jár. Ezt aztán az állam nem vette jó néven, úgyhogy az első áldozást biztosítani kellett a hittanóráktól függetlenül is. De abban az időben egy kis faluban még elment ez az árukapcsolás. Szorosabb kapcsolat nem alakult ki a falusiakkal. De voltak, akikkel jól el tudtam beszélgetni, és becsültek. Jó pár tanítóval tudtam beszélgetni. De mindig nehéz, rázós helyzet volt, ha a hittanóra került szóba, a tanító még akkor is, ha szimpatizált velünk, nem akarta mutatni, hogy közel áll hozzám. Inkább mi, a környező települések káplánjai tartottunk össze. A szexuális nevelés nem volt valami sikeres abban a formában, ahogy én kaptam, ahogy az akkori vallásos ifjúsági könyvekben le volt írva. Jöttek külföldről is, már modernebb könyvek, és azokat olvasva láttam, hogy ezen változtatni kell. Voltak elképzeléseink is, hogy a hittanórán hogyan lehetne, de éreztük azt is, hogy mindent nem lehet. Főleg azért, mert mi kényes helyzetben vagyunk, hogy erről beszéljünk. Aztán külföldről jött egy ismertető füzet, azt hiszem, felsős általános iskolásoknak. Nem biológiaórai füzet volt, hanem hittanórai füzet, hogy a szexuális erkölcsről és az azzal kapcsolatos ismeretekről hogyan világosítsák fel a szülők vagy a hitoktatók a gyerekeket. Ezt lefordítottuk, majd legépeltük, és odaadtuk a fiúknak és lányoknak a fölső tagozatban. Ez, úgy látszik, elég korai és naiv cselekedet volt, mert a szülők csodálkozva nézegették. Ennek híre eljutott a plébánosokhoz is, azok pedig rendreutasítottak minket, hogy hogy csinálhatunk ilyen hülyeséget. Az ötvenes évek konzervatív világa egyáltalán nem engedte azt, hogy egy pap bármit is mondjon egy gyereknek a szexről. Akármit mondott is, attól már fölháborodtak. Azt hiszem, nem értették, tehát fölháborodtak. Akkor már nem voltam tinédzser, és a teológián is volt lelkipásztori orvostan. Voltak könyveink is. Itthon is jelentek meg könyvek, például Hirschler Imrétől. Volt róla tudomásom, hogy mi ez, és volt elképzelésem, hogy gyerekeknek mit hogyan lehet magyarázni. De azt hiszem, hogy más egy kis, eldugott nógrádi faluban erről a kérdésről beszélni, mint Budapesten. Lelkesek voltunk, idealisták voltunk, azt mondtuk, hogy „itt valamit csinálni kell…” Volt még egy nagy kalandom itt 1961 tavaszán. Új plébániát építettek. A bontáskor találtak egy rozsdás davajgitárt. Mindjárt rendőrség és ÁEH, és óriási fölhajtás volt. Kihallgatás, rendőrnyomozók. Meg voltunk ijedve, hiszen ez párhuzamosan futott a nagy letartóztatási hullámmal: abban az időben göngyölték fel az összes illegális csoportot. Féltem, hogy ez a géppisztoly jó ürügy, hogy engem is elvigyenek. De aztán megúsztam.

Már diákkoromban volt egy jelmondatom, hogy „Instaurare omnia in Christo”, azaz „Megújítani mindent Krisztusban”. Abból kiindulva, hogy az evangélium és az abban lévő üzenet a legjobb az emberiségnek, és tudva, hogy ez többé vagy kevésbé, itt vagy ott botladozik, nem voltak olyan nagyravágyó elképzeléseim, hogy én majd mindent jobban csinálok. Azt viszont fontosnak és megvalósíthatónak tartottam, hogy az elporosodott, ódivatú egyházat maivá tegyük, az egyházi életet belülről újítsuk meg, főleg a gyakorlatban.

A pap egyik legfontosabb feladata, hogy pasztorális munkát végezzen. Amikor kijöttem a börtönből, elmentem négy-öt börtöntársam hozzátartozóihoz. Többek között beszéltem Bali Sándornéval is. Bali Sándor ugyan nem volt cellatársam, de valahogy megkerestem a családját a Podmaniczky utcában. Meglátogattam azokat a katonatiszteket, illetve a családjukat is, akik minket kísértek. Kettőnek a nevére emlékszem. Galajda Béla és Tóth József. Őket is lecsukták, és nekik külön perük volt a katonai bíróságon, de a címük rajta volt a vádiraton. Tóth József, azoknak a katonatiszteknek az egyike, akik Mindszentyt kiszabadították, Piliscsabán élt. Beszélgettünk, és emlékszem, azt kérdezte: „Hogy lehet az, hogy most a püspöki kar körlevélben a téeszcsékbe való belépésre szólít fel, ugyanakkor az egyház pedig elfogadja a magántulajdont? Ez a kettő ellentétben van. A püspöki kar kiszolgálója lett ennek a rendszernek, mi pedig az egyházért vállaltunk rizikót. Hát ez nem fér a fejembe.” Én ezzel a kritikával teljesen egyetértettem, és a jövőben sem akartam kétkulacsos magatartást tanúsítani, mint pap, hanem egyértelműen cselekedni, viselkedni, vagy legalábbis hallgatni. Ha már úgy éreztem, hogy ezzel a rendszerrel szemben nem lehet beszélni, akkor legalább nem vagyok hajlandó olyan dolgokat fölolvasni vagy kimondani, amelyek alapvető emberi érdekeket sértenek. 

A Fuga úgy jött, hogy nem volt mit enni. És én már hónapok óta láttam ezt a pályázatkiírást, és mindig megállapítottam, hogy ez nem nekem való. Nem azért, mert nem tudok megcsinálni egy ilyen intézményt – bár sose csináltam ekkora intézményt –, hanem azért, mert teljesen alkalmatlan vagyok a bármiféle hivatalossággal való kommunikációra. És be is bizonyosodott azóta, hogy ez így van. De annyira rossz volt a helyzet, hogy egy héttel a pályázatbeadás előtt azt mondtam, hogy nem tehetem meg, hogy nem próbálom meg. Az utolsó pillanatban Rév Andrással beadtuk a pályázatot, és csont nélkül megnyertük. Rév írta a pénzügyi részét, én pedig a szakmai részét. Hét pályázó volt, abból négyet behívtak személyes prezentációra, de igazából már ott lehetett látni, hogy ez tiszta sor. Mi a Fuga? Egy építészeti központ. És innentől kezdve érdekesek a dolgok. Ugye, nem az a hír, hogy a kutya megharapta a postást, hanem fordítva. Ha az építészeti központban koncert van, akkor az hír. Ha az építészeti központban színház van, az igen. Vagy, ha mi átmegyünk a Katonába kiállítást, építész-kiállítást csinálni, akkor az is hír. Hogy képzőművészet kell, az egyértelmű volt. Hogy dzsessz legyen ebben az épületben, ahol az ország első dzsesszklubja volt, adta magát. Hogy színház legyen, amikor szemben van a színház, ez is adta magát. Tehát egyik jött a másik után. És aztán még jöttek a személyek, akik meg hozzátették még a pluszokat. Tehát nem az volt, hogy én leültem, és kitaláltam ezt a fantasztikus, nagy ívű koncepciót, hanem ez így elkezdett épülni. Meg sikerült szerezni egy fantasztikus zongorát. És ha ilyen jó hangszer van, akkor meg lehet hívni Kurtágot… Kilenc szakág van a házban: építészet, képzőművészet, gyerekprogram, komolyzene, dzsessz, könyvesbolt, színház, film és a tudomány. Fábri György barátomnak, aki a Mindentudás Egyetemének volt az igazgatója, egy csomó kapcsolata, terve van, úgyhogy havi négy rendezvényt hozott ide. És ez megint egy teljesen más közönséget fog megmozdítani. A hagyományos kultúrafogyasztó számára az építészet nem mond semmit. Az fogyaszt zenét, színházat, esetleg képzőművészetet. De ha bejár ide, és másodlagos fogyasztásként megkapja az építészetet, mert ott van a térben, ahol ő egyébként dzsesszt hallgat, akkor elképzelhető, hogy lesz belőle építészkultúra-fogyasztó. Ez az N&n Galériában iszonyúan működik. Például a Petri-terem közönsége nagyon alaposan megnézi az építészeti kiállításokat, amik a külső térben vannak. Fordítva nem mondható el… Nagyon fontos dolog, hogy itt nem olyan értelemben vett építészeti kiállítások lesznek, mint az N&n-ben, hanem – gyűlölöm a szót, de nincs rá jobb – itt nagy projektek lesznek kiállítva. Méghozzá olyanok, amelyek már előrehaladott állapotban vannak. Tehát nem tervek, mert a terv a nagyközönség számára nem olvasható. És olyanok, amelyek a város nagy részét vagy egészét érintik. Úgy fogom föl a FUGÁT, hogy az N&n Galériának lesz még négy helyisége. A Fuga építészeti programja onnan jött át. Tehát most kerültek ezek a dolgok a helyükre.

A 99–2000 körüli fellendülésből nőtt ki az N&n Galéria. Azt gondoltam, hogy ezt megengedhetem magamnak. Sose engedhettem volna meg magamnak. Az első egy-két évtől eltekintve, amikor volt olyan, hogy tizennyolcan voltunk az irodában, tehát akkor termeltünk annyi pénzt. De aztán később sose volt annyi pénz, amiből ezt meg lehetett csinálni. Ez mindig a saját életem rovására történt. Úgyhogy ez egy nagy-nagy luxus volt. De azért nem bántam meg, hogy megcsináltam. A galéria ötlete New York óta megvolt. Abszurd, hogy egy majdnem negyvenéves építész életében először találkozik építészgalériával, mert Magyarországon nem volt, Európában nagyon kevés helyen jártam, és mindig futtában, tehát meg se találtam őket. New Yorkban láttam először, és teljesen lenyűgözött. Azt gondoltam, hogy ha egyszer nagy leszek, akkor csinálok egy ilyen építészgalériát. És meg is csináltam, és iszonyúan jól sikerült! Kikkel kezdtem? Gyarmathy Kati, ő meghalt az óta, Halas, akkor egy Sulyok Miklós nevű művészettörténész, egy Sz. Szilágyi Gábor nevű fiatal művészettörténész. Nagyon sok jó kiállítás, sok jó esemény volt. Nagyon jó a visszhangja. Komoly a pozíciója a galériák között. És nagyon szerettem is csinálni. És igazából lehet, hogy így szeretem csinálni, hogy egyedül, hogy ülök a barlangomban és brummogok, és egyedül csinálom, és olyan, amilyennek én gondolom. Nincsenek benne kompromisszumok. Lehet, hogy még jobb lenne, ha egy kicsivel több pénzből tudnám csinálni, de annyiból csinálom, amennyi van. Ha ezt előre tudom, lehet, hogy mindjárt ezzel kellett volna foglalkoznom. Például a galéristák tökéletesen elfogadták a messziről jött ember jelentkezését a piacon. Egy bő évvel előttünk nyitott a Kévés Galéria, de nem tudta áttörni a média ingerküszöbét. Amikor én megnyitottam, mindenütt az jelent meg, hogy „megnyílt az első építészgaléria”. Hiába mondtam el, hogy nem az első építészgaléria nyílt meg, mégis mindenhol ez jött le. Szerintem azért szólt nagyot az N&n, mert a közönsége két helyről jött: az én kvázi értelmiségi környezetemből, meg a szakmai környezetből. És azért, mert tudatosan nagyon széles volt a repertoár. Azt mondtuk, hogy kortárs, de kortársnak tekintettük az első éves egyetemistát is, meg kortársnak tekintettük azt a meghalt építészt, aki egyébként lehetne a kortársunk, mert összeért volna az életünk. Aztán azt is nagyon szélesen értelmeztük, hogy mi az építészet. Merthogy azt mondtuk, hogy az építészet a kert is, meg a bútor is, meg a díszlet is, meg a minden. Tehát hogy nagyon nagy merítésből dolgoztunk. És hát egy-két eltévedéstől eltekintve nagyon minőségi holmit állítottunk ki. Azt írtam a bemutatkozó szövegben, hogy nincs stíluspreferencia, csak minőségi. Persze mi a minőség? Ez a magyar építészet minősége, amelyik olyan, amilyen. De annak a legjava. Meg ez lényegesen több lett, mint egy galéria, ez egy „hely”, ahova lehet járni, amelyiknek kialakultak a szokásai, satöbbi. De csináltunk képzőművészetet is. És az meg azért lett nagyon sikeres, mert egy építészgalériára – vagy rám – nem kötelezőek a képzőművészeti galériák sztenderdjei, szabályai. Másrészt meg én vagyok a Nagy Bálint, akire semmi nem kötelező, vagy legalábbis sajnos nem tart be semmit, amit be kéne. És ebből olyan kiállítások lettek, amelyek sehol másutt nem születhettek volna meg, csak az N&n-ben. Például a Szenes Zsuzsa-kiállítás is borzasztó érdekes volt. Erdély Dani talált – miután már leltárba vették a hagyatékot – összecsomagolt, különböző korokból származó dossziékat, valamelyik fiókban vagy szekrény tetején, vagy nem tudom én, hol. Ugye már az is fontos, hogy ezt akkor nem vitte el egy képzőművészeti galériába, hanem hozzám hozta. A személyes kapcsolat miatt, a Zsuzsával is barátságban voltunk. De van olyan képzőművészeti galéria, amelyiknél ugyanezek a személyes kapcsolatok fönnállnak. Hát szóval, itt bejön, hogy én vagyok a Nagy Bálint, na! Nincs ezen mit izélni. Vagy most a Halász Andrásnak a kiállítása, ahol egy tárgy volt, meg egy kép. Kicsit olyan volt, mint a késői hatvanas vagy korai hetvenes években egy protest-kiállítás. Tehát ezt megint nem lehet másutt megcsinálni. Vagy csináltam egy Schaár Erzsébet-kiállítást. Egyrészt nonszensz, hogy a mi kiállításunkat megelőző húsz évben Budapesten nem volt Schaár Erzsébet-kiállítás. Ez egy bűn! Hát iszonyatosan jó! De a nem olyan iszonyatosan jókat is meg kell ismételni, mert fölnőnek új generációk úgy, hogy nem ismerik. És azt nem lehet mondani, hogy „de van Székesfehérvárott, meg Pécsett”! Hát az más. És tényleg, ott olyan rácsodálkozás volt… Pedig a székesfehérvári anyagot hoztuk föl, tehát bárki láthatta volna, ha lemegy.  Hogy ezekre én hogy jöttem rá magamtól, amikor én ezzel sose foglalkoztam, azt nem tudom. Mázlim volt. Vagy érzékem van hozzá. Nagyon sokat jártunk pénz után. De már azt az embert se lehetett megtalálni, aki elvállalta volna a pénzszerzést. Mert aki ért hozzá, az tudta, hogy alatta vagyunk a szponzor ingerküszöbének: egy kicsi pincegaléria a Hajós utcában, nem számít. És át is alakult az egész. Iszonyú nagyvonalúan kezdtünk, mi finanszíroztuk a keretezést, az üveget, a nyomtatást, mindent. Ma már inkább befogadjuk a kiállítást, a meglévő segédanyagainkat adjuk hozzá, de már a kiállító is hozzájárul a galéria működéséhez valami jelképes összeggel. 2010 lesz Petri halálának a tizedik évfordulója, tehát az egy Petri-év lesz. És 2011 meg a galéria tízéves szülinapja.

A kilencvenes évek végén megnyertük a Bárka Színház pályázatát.

Akkor már eljutottunk 96-ig. És akkor jöttek munkák, és az ezredfordulóhoz közeledve egyre több. És volt egy-két jó dolog is. Olyannyira, hogy 2000. január elsejével az iroda leköltözött a lakásból, ugyanannak az épületnek a földszintjére. És akkor volt egy pörgős időszak. Kitaláltuk az ortofotót, amiből sok műemléképületnek a homlokzat-felújítását megcsináltuk. A leglátványosabb ugye a köröndi négy épület homlokzat-felújítása, meg a Hunyadi tér összes épületének a homlokzat-felújítása. Annak egy része egyébként el is készült. Az ortofotó azt jelenti, hogy készítettünk az épület homlokzatáról egy geodéziai vázat, ami az összes fontos tagozatot, nyílást tartalmazza, és lefotóztuk az épületet egy darus kocsiról, ortogonálisan, részletekben. És azt ráfeszítettük erre a geodéziai vázra. És ennek az eredménye egy olyan fénykép – amilyen fénykép ugye nincsen –, aminek viszont minden pixele valódi, minden olyan, mint a valóságban, csak nagyon sok fókuszpontja van. Tehát teljesen valósághű rajzot lehet készíteni mindenről. Léptékhelyes, valósághű, pontos rajzot. És hát olyan módon dokumentálja az épület jelenlegi állapotát, mint semmi más. Ez az én találmányom, és Halas István megvalósította, tehát hogy ezt hogyan lehet csinálni. Úgy jött az ötlet, hogy kaptunk egy föladatot, az Andrássy út 23-nak a homlokzat-fölújítását, és messziről nem lehetett lefotózni, mert a fasor betakarta, éppen nyár volt. Fölállványozni iszonyatos dolog lett volna, és akkor kitaláltuk ezt. Ebből lett néhány munka, de nem lett belőle olyan nagy üzlet, mint ahogy az elején sejteni lehetett. Két különböző oka van. Az egyik ok az, hogy nincsen igény minőségi tervdokumentáció készítésére. Például amikor megjelentek az első ilyen terveim, akkor fölmerült, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal ezentúl csak így fogad el terveket. De aztán ez nem ment át, és hát akármilyen rissz-rossz rajzot elfogadnak. A másik oka pedig, hogy diákmunkával, egyebekkel, olcsóbban meg tudták úszni azt a minőséget, amit a szakma megszokott. Vannak ehhez hasonló technológiák, sőt sokkal precízebbek is, de iszonyatos áron. És azóta már megjelentek új technológiák is, például a „homlokzatszkenner”. Tehát amit mi kitaláltunk, az egy kisipari, kelet-európai technológia, de nagyon szép dolgokat lehetett vele csinálni.

Csináltam a 92-es kiállítást a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén, az összes helyiségben, nagy, épített szék a múzeum előtt, meg minden. Óriási nagyot szólt a dolog, de szinte teljesen visszhang nélkül maradt. Hír rengeteg volt róla, de érdemi dolog semmi. Ennyire kilógtam, kilógok a szakmai sorból. Amikor elindult az építésziroda, gyakorlatilag egyszerre a Budapest galériás kiállítással, akkor volt a fölfutás. Béreltünk egy budai villát, egy, kettő, három, négy szoba. Ott nagy élet volt, Maya vezette a háztartást. Gyönyörű volt az egész. És akkor föl kellett adni, mert már nem lehetett tartani. Nem volt kifizetve fél éve a lakbér, meg satöbbi, satöbbi. És akkor költöztünk ide a Hajós utcába 94 őszén.