Jelenlegi hely
Minden ilyen kérelemhez a munkaadónak a hozzájárulása kellett. Viszont ahhoz, hogy egy pap kikerülhessen az egyházmegye kötelékéből, és máshova mehessen, ahhoz nemcsak annak a püspöknek a hozzájárulása kellett, ahonnan elmegy, hanem annak is, ahova érkezik. Tehát gondoskodnom kellett arról, hogy legyen valaki, aki engem Hollandiában átvesz. Ment egy puhatolódzó megkeresés az esztergomi érsektől az utrechti érsekség felé, amire ők azt válaszolták, hogy nincs ellene kifogásuk. |
|
Tehát az első évek nagyon nehéz évek voltak. Valami megnevezhetetlen rémségtől féltem. A bizonytalanságtól. Itt vagyok a nagy semmiben, sem utódja, sem boldog őse nem vagyok senkinek. Barátaim nemigen voltak az első időben. És a légkör nagyon szokatlan volt. Nagyvárad után Párizs, egy kis különbség. Jól beszéltem franciául, de bizonyos kifejezéseket abszolút nem értettem. Hontalannak éreztem magam. És anyu még inkább, mert ő nem tudott franciául. |
A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek. |
A magyar emigrációból sok megnyerő, nagyszerű, érdekes emberrel találkoztam, elsősorban értelmiségiekkel, akiket nagyon érdekelt a Kádár-korszak utolsó éveinek itthoni világa, a szellemi tendenciák alakulása. Lényegre tapintó kérdéseket tettek fel a sokszor éjszakai beszélgetésekbe áthajló előadások után. Persze mindegyik klubnak, körnek, ahol felléptem, sajátos emberi és politikai színezete volt, de mondhatom, mindenütt vonzó érdeklődéssel találkoztam. |
|
|
nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál. |
A menekülttáborban elsősorban katonák dolgoztak, de nagyon sok önkéntes is foglalkozott velünk. Ők főleg nők voltak, akik elláták a konyhát és törődtek is velünk. Készségesen és szeretetreméltóan fogadtak minket, mélyen együtt éreztek a magyar menekültekkel. De azért más volt az osztrákok hozzáállása és más a svájciaké. Az osztrákoknál lehetett érezni, hogy tudják, mi az a szovjet rémuralom, a svájciak viszont nem tudták. |
Anyám testvérei folyton mondták, hogy menjünk ki hozzájuk. Pali bátyja a húszas években jött ki Franciaországba. És egy idő után anyu azt mondta, hogy kijön látogatóba néhány hónapra, én pedig járjak itt egyetemre egy évet, két évet, aztán én is hazamegyek. A nagybátyám küldött egy meghívólevelet, mi meg kértünk útlevelet a román hatóságoktól. Nem úgy jöttünk ki, hogy itt maradunk, mi nem akartunk kivándorolni. |
|
Az hírlik, a svájciak különleges jellemvonása, hogy nehezen barátkoznak, nagy távolságot tartanak, és túl nagy fontosságot tulajdonítanak bizonyos anyagi vagy praktikus dolgoknak, amelyeket mi nem tartunk annyira lényegesnek. Édesanyámnak volt egy mondása, hogy szegény svájciak nem tudják, mi a háború. Ez furcsán hangzik, de van benne igazság. |
|
Azok, akik valamilyen diplomát szereztek, sokkal könnyebben találtak maguknak fórumot, életformát, egzisztenciát. A kétkezi munkások vagy műszaki emberek esetében ez már nehezebben ment. Ők jellemzően nem tudtak tökéletesen megtanulni franciául, tehát nem is igazán fogadták el őket. A francia nagyon furcsa nép. Aki nem beszél tökéletesen – nem jól, hanem tökéletesen – franciául, azt kicsit lesajnálják. Persze, ha világhírű vagy, az más. |
Hollandiai életem nagyon gyorsan kezdődött, mert a velem sokat törődő családom több mindent is előkészített. A legfiatalabb öcsém fölfedezte, hogy van egy intézmény, ahol a nősülni szándékozó papoknak adnak tanácsot, segítik őket – mert abban az időben az én esetem Hollandiában eléggé széles körben műsoron volt. Földerítette azt is, hogy van Dél-Hollandiában egy bázisközösség, ahol a tébolygó és utat vesztett emberek, akik szeretik a közösségi életet, együtt lakhatnak. |
|
|
|
|
|
Azt hiszem, Hervé főleg azért ment külföldre, mert szabadulni akart a nagypolgári, jól nevelt családi környezetből. Tizennyolc éves volt. Ahogy leérettségizett, kiment Bécsbe. Azt akarták, hogy közgazdaságtant tanuljon, a bankszakmába szánták. Ő ugyan beiratkozott, de oda ritkán járt, hanem inkább a Műszaki Főiskolára, a Technische Hochschuléba, és rajzolni tanult. A bátyja már Párizsban volt akkor, egy évvel előtte ment el, és ő valóban a bankszakmában dolgozott. |
|
|
|
|
|
Honvágyam nem volt soha. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy visszajöjjek ide. Nosztalgia az volt, persze |
Közbevetőleg el kell itt mondanom, hogy amikor kivándoroltam, lemondtam a magyar állampolgárságról. Úgy döntöttem, hogy ha elmegyek, akkor száz százalékig megyek el. Pontot tettem az itteni életem végére, nem akartam kétfelé lavírozni. Teljesen be akartam illeszkedni a holland társadalomba. A mi családunkban van egy kifejezés, hogy „sőberli” – ez fotel és ágy egyszerre, azt hiszem, a háború előtti időből. Ha valaki ezt is akarja, meg azt is akarja, az olyan „sőberli”. |
Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott. |
nagy jelentőséggel bírt a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre. Ez egy fórum volt, különböző írókat, költőket, művészeket hívtunk meg, illetve szerepeltettünk havonta egyszer, pontosan azért, hogy ápoljuk a magyar nyelvet és kultúrát a magyar diaszpórában. Hiszen Párizsban és környékén több ezer magyar élt. Ezt egy háború előtti emigráns, Kemény Mihály szervezte. |
|
Ezt megelőzően a csoport nagy része (a Várfalvi–Oltványi-csapat) Olaszországba, Genova környékére települt át, ahol az angoloknak volt egy kiképzőközpontjuk, egy hírszerző bázis. Úgy tudom, hogy azért mentek oda, hogy őket katonailag és taktikailag arra készítsék fel, hogy ha mi létrehozzuk a hálózatot Magyarországon, akkor képzett vezetők legyenek. Azért is mentek, mert Bécs kezdett gyanús lenni, december közepére már hemzsegett a város az ügynököktől. |
Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára. |
A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. |
Honvágyam soha sem volt. Arra nem gondoltam, hogy könnyebb lenne otthon. Úgy gondoltam, hogy a személyes problémáim ugyanúgy meglennének itt is. De nem egészen így volt. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem láttam annyira, mint most. Szóval azt én akkor leértékeltem. A nehézségeimhez biztosan hozzájárult az emigráció is, meg hogy édesapám nem jött velünk, és mivel a két fivérem hamar elment, én ottmaradtam édesanyámmal. |
|
|
Volt egy váradi haver, Majtényi András névre hallgatott, aki az apjával együtt illegális kommunista volt, amit akkor mi nem tudtunk. A háború alatt a család felment Budapestre, és így megmenekültek. Ez a fiú a háború után nagy állami pozíciót kapott. És valaki küldött vele nekünk csomagot Magyarországról. Egy kávéházban volt a randevúnk, a Champs-Élysées-n. Megkérdezte tőlem, hogy mik a terveink Párizsban? |
Hollandiában is fölteszik azt a kérdést, hogy minek érzem magam. Persze, hogy magyar vagyok, mert magyarul beszélek, magyar újságot olvasok, a magyar témákban otthon vagyok. De én már Hollandiában vagyok otthon, és itt látogatóban vagyok. Nem vonom kétségbe, hogy a nyelv és a könnyebb kapcsolatteremtés és a régi ismerősök hiányoznak. De hát mindent nem lehet, dönteni kell. Belsőleg, a rugóiban a holland társadalom sokkal szimpatikusabb, mint a magyar. |
Ville-d’Avray-ben, Párizs egyik peremvárosában vettünk ki két albérleti szobát. Én hétvégenként jártam fel Saarbrückenből. Anna beiratkozott az Alliance Française-ba, hogy megtanuljon franciául. Anna egyik unokatestvére, Balkányi Zsuzsi, aki rézmetsző volt, a XIX. kerületben, Párizs északi határán élt egy házban, ahol több lakás is volt. Zsuzsi megkérte a tulajdonosnőt, ha valamelyik kiürül, akkor azt adja nekünk. |
Tökéletesen ködös fogalmaink voltak a Nyugatról. Az ember úgy képzelte el, mint egy ideális Magyarországot. Minden úgy van, mint Magyarországon, csak éppen minden rossz jóra van fordítva. Nemcsak kolbászból van fonva a kerítés, hanem amit mondanak, az mind igaz. Mivel otthon minden hamis volt, itt ennek is az ellentettje van. Volt a reklám, hogy „OMO lave plus blanc”, tehát az OMO fehérebbre mos, akkor ez igaz, és akkor Anna OMO-t vett, és azzal mosott. |
|
Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás. |
|
|
Dani egy új horizontot jelentett nekünk. Rajta keresztül ismertük meg az egész francia iskolarendszert, időnként némi borzalommal. És mondhatjuk azt is, hogy Anna Danin keresztül integrálódott a francia társadalomba. Dani óvodai és iskolai társain, a barátain, azok szülein keresztül. Mindvégig igyekeztünk jelen lenni Dani életében. |
|
|
|
Ebben az dőszakban kerültem kapcsolatba a párizsi magyar diaszpóra különböző intellektuális fórumaival. Először a Magyar Műhely avantgárd folyóirattal és kiadóval, Nagy Palival és Papp Tiborral. Ez nagyon egyszerűen működött. Volt egy kis nyomdaipari vállalkozásuk, és ennek köszönhetően volt lehetőségük kiadni a folyóiratukat és saját kis füzeteiket, amelyeket aztán ők terjesztettek. Nem is tudom, hogy pénzért-e? A lényeg a megjelenési fórum. |