Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás.

Minden ilyen kérelemhez a munkaadónak a hozzájárulása kellett. Viszont ahhoz, hogy egy pap kikerülhessen az egyházmegye kötelékéből, és máshova mehessen, ahhoz nemcsak annak a püspöknek a hozzájárulása kellett, ahonnan elmegy, hanem annak is, ahova érkezik. Tehát gondoskodnom kellett arról, hogy legyen valaki, aki engem Hollandiában átvesz. Ment egy puhatolódzó megkeresés az esztergomi érsektől az utrechti érsekség felé, amire ők azt válaszolták, hogy nincs ellene kifogásuk.

Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára.

Hollandiai életem nagyon gyorsan kezdődött, mert a velem sokat törődő családom több mindent is előkészített. A legfiatalabb öcsém fölfedezte, hogy van egy intézmény, ahol a nősülni szándékozó papoknak adnak tanácsot, segítik őket – mert abban az időben az én esetem Hollandiában eléggé széles körben műsoron volt. Földerítette azt is, hogy van Dél-Hollandiában egy bázisközösség, ahol a tébolygó és utat vesztett emberek, akik szeretik a közösségi életet, együtt lakhatnak.

Tehát az első évek nagyon nehéz évek voltak. Valami megnevezhetetlen rémségtől féltem. A bizonytalanságtól. Itt vagyok a nagy semmiben, sem utódja, sem boldog őse nem vagyok senkinek. Barátaim nemigen voltak az első időben. És a légkör nagyon szokatlan volt. Nagyvárad után Párizs, egy kis különbség. Jól beszéltem franciául, de bizonyos kifejezéseket abszolút nem értettem. Hontalannak éreztem magam. És anyu még inkább, mert ő nem tudott franciául.

Ezt megelőzően a csoport nagy része (a Várfalvi–Oltványi-csapat) Olaszországba, Genova környékére települt át, ahol az angoloknak volt egy kiképzőközpontjuk, egy hírszerző bázis. Úgy tudom, hogy azért mentek oda, hogy őket katonailag és taktikailag arra készítsék fel, hogy ha mi létrehozzuk a hálózatot Magyarországon, akkor képzett vezetők legyenek. Azért is mentek, mert Bécs kezdett gyanús lenni, december közepére már hemzsegett a város az ügynököktől.

Anyám testvérei folyton mondták, hogy menjünk ki hozzájuk. Pali bátyja a húszas években jött ki Franciaországba. És egy idő után anyu azt mondta, hogy kijön látogatóba néhány hónapra, én pedig járjak itt egyetemre egy évet, két évet, aztán én is hazamegyek. A nagybátyám küldött egy meghívólevelet, mi meg kértünk útlevelet a román hatóságoktól. Nem úgy jöttünk ki, hogy itt maradunk, mi nem akartunk kivándorolni.

A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek.

Azok, akik valamilyen diplomát szereztek, sokkal könnyebben találtak maguknak fórumot, életformát, egzisztenciát. A kétkezi munkások vagy műszaki emberek esetében ez már nehezebben ment. Ők jellemzően nem tudtak tökéletesen megtanulni franciául, tehát nem is igazán fogadták el őket. A francia nagyon furcsa nép. Aki nem beszél tökéletesen – nem jól, hanem tökéletesen – franciául, azt kicsit lesajnálják. Persze, ha világhírű vagy, az más.

nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál.