Anyám testvérei folyton mondták, hogy menjünk ki hozzájuk. Pali bátyja a húszas években jött ki Franciaországba. És egy idő után anyu azt mondta, hogy kijön látogatóba néhány hónapra, én pedig járjak itt egyetemre egy évet, két évet, aztán én is hazamegyek. A nagybátyám küldött egy meghívólevelet, mi meg kértünk útlevelet a román hatóságoktól. Nem úgy jöttünk ki, hogy itt maradunk, mi nem akartunk kivándorolni.

Tehát az első évek nagyon nehéz évek voltak. Valami megnevezhetetlen rémségtől féltem. A bizonytalanságtól. Itt vagyok a nagy semmiben, sem utódja, sem boldog őse nem vagyok senkinek. Barátaim nemigen voltak az első időben. És a légkör nagyon szokatlan volt. Nagyvárad után Párizs, egy kis különbség. Jól beszéltem franciául, de bizonyos kifejezéseket abszolút nem értettem. Hontalannak éreztem magam. És anyu még inkább, mert ő nem tudott franciául.

A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték.

Volt egy váradi haver, Majtényi András névre hallgatott, aki az apjával együtt illegális kommunista volt, amit akkor mi nem tudtunk. A háború alatt a család felment Budapestre, és így megmenekültek. Ez a fiú a háború után nagy állami pozíciót kapott. És valaki küldött vele nekünk csomagot Magyarországról. Egy kávéházban volt a randevúnk, a Champs-Élysées-n. Megkérdezte tőlem, hogy mik a terveink Párizsban?

Hollandiában is fölteszik azt a kérdést, hogy minek érzem magam. Persze, hogy magyar vagyok, mert magyarul beszélek, magyar újságot olvasok, a magyar témákban otthon vagyok. De én már Hollandiában vagyok otthon, és itt látogatóban vagyok. Nem vonom kétségbe, hogy a nyelv és a könnyebb kapcsolatteremtés és a régi ismerősök hiányoznak. De hát mindent nem lehet, dönteni kell. Belsőleg, a rugóiban a holland társadalom sokkal szimpatikusabb, mint a magyar.

Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott.

Ebben az dőszakban kerültem kapcsolatba a párizsi magyar diaszpóra különböző intellektuális fórumaival. Először a Magyar Műhely avantgárd folyóirattal és kiadóval, Nagy Palival és Papp Tiborral. Ez nagyon egyszerűen működött. Volt egy kis nyomdaipari vállalkozásuk, és ennek köszönhetően volt lehetőségük kiadni a folyóiratukat és saját kis füzeteiket, amelyeket aztán ők terjesztettek. Nem is tudom, hogy pénzért-e? A lényeg a megjelenési fórum.

Dani egy új horizontot jelentett nekünk. Rajta keresztül ismertük meg az egész francia iskolarendszert, időnként némi borzalommal. És mondhatjuk azt is, hogy Anna Danin keresztül integrálódott a francia társadalomba. Dani óvodai és iskolai társain, a barátain, azok szülein keresztül. Mindvégig igyekeztünk jelen lenni Dani életében.

A menekülttáborban elsősorban katonák dolgoztak, de nagyon sok önkéntes is foglalkozott velünk. Ők főleg nők voltak, akik elláták a konyhát és törődtek is velünk. Készségesen és szeretetreméltóan fogadtak minket, mélyen együtt éreztek a magyar menekültekkel. De azért más volt az osztrákok hozzáállása és más a svájciaké. Az osztrákoknál lehetett érezni, hogy tudják, mi az a szovjet rémuralom, a svájciak viszont nem tudták.

Hollandiai életem nagyon gyorsan kezdődött, mert a velem sokat törődő családom több mindent is előkészített. A legfiatalabb öcsém fölfedezte, hogy van egy intézmény, ahol a nősülni szándékozó papoknak adnak tanácsot, segítik őket – mert abban az időben az én esetem Hollandiában eléggé széles körben műsoron volt. Földerítette azt is, hogy van Dél-Hollandiában egy bázisközösség, ahol a tébolygó és utat vesztett emberek, akik szeretik a közösségi életet, együtt lakhatnak.

Az hírlik, a svájciak különleges jellemvonása, hogy nehezen barátkoznak, nagy távolságot tartanak, és túl nagy fontosságot tulajdonítanak bizonyos anyagi vagy praktikus dolgoknak, amelyeket mi nem tartunk annyira lényegesnek. Édesanyámnak volt egy mondása, hogy szegény svájciak nem tudják, mi a háború. Ez furcsán hangzik, de van benne igazság.

nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál.