Az utolsó, a 81-es olaszországi út sok szempontból szomorúan alakult. A szervezést még Júlia kezdte, de beteg lett, és közvetlenül az út előtt meghalt. Ekkor jött velünk Kuklay Tóni és még két másik pap, akik Orvietóban gyászmisét tartottak, amikor Júliát temették Budapesten. Én ekkor voltam utoljára ilyen úton. Akkorra Károllyal eléggé összezilálódtak a szálak, és nyilvánvaló vált, hogy együtt nem nagyon megy tovább.

Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el.

Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe.

Az eszperantóval kapcsolatos az is, hogy egy írásomat sikerült kijuttatni Párizsba, a Magyar Füzetekhez. Lőcsei Pál barátom és bajtársam ösztökélt – tudván, hogy naplót vezetek –, írjam ki magamból az átélt 56-os dolgokat. Valamikor 1985-ben állítottam össze a szöveget, úgy, hogy elővettem a naplómat, és ami közérdekű dolog volt benne, azt egy az egyben szépen legépeltem. Így állt össze a tizenegy oldalas, egyes sorközzel, vékony papírra írt anyag.

A vezetés részéről soha nem tapasztaltam határozott ellenintézkedéseket. Sőt, hat évvel ezelőtt, amikor még nem lehetett olyan könnyen külföldre menni, kimehettem Ausztriába. Ennek részben a nyelvtudás az oka, meg elektromos ügyben kellett valamit bonyolítani, és kétszer három-három napra kimehettem. Ez akkor óriási dolog volt.

Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki.

Megérkeztem. A jó Király Béla mindjárt elkövetett egy nemzetközileg büntetendő tényt ellenem, mert Midtown Tunnelen keresztül vitt be Manhattanbe. Ilyet nem szabad csinálni! Manhattanbe hídon keresztül kell menni, mert az egy pótolhatatlan élmény. Őrületes! Én mindig mindenkit úgy vittem be, három éven keresztül iszonyatos mennyiségű ember elé jártam a repülőtérre. Deák Pistánál, a történészprofesszornál laktam.

63-ban elmentem Londonba egy évre, hogy megtanuljak angolul. Nagy divat volt, hogy Svájcból fiatal lányok Angliába mennek dolgozni részmunkaidőben, rendszerint gyerekekhez, vagy segíteni a háztartásban fél napot. A másik fél nap szabad volt, akkor az ember mehetett nyelviskolába. Én is így csináltam, az iskolában ültem naponta három-négy órát, a többi időben pedig egy családnál segítettem. Elég jól megtanultam angolul.

Természetesen Hollandiában mentem látogatóba. Arra emlékszem, hogy a családom milyen lelkesen fogadott az amszterdami repülőtéren. Különleges élmény volt először repülni, nagy repülőteret látni. Sokféle összejövetel volt aztán. A szabadságom hat hétig tartott, megmutatták nekem fél Hollandiát. Kézről kézre adtak egymásnak. Ekkortájt már az enyhülés szellemében többen mehettek külföldre tanulni. Szüleim utánjárása révén lehetőséget kaptam egy külföldi ösztöndíjra.

1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát.

Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott.

Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul.

1963-ban a szüleim nógatására, hogy látogassam meg Romániában élő nagynénémet, beadtam az útlevélkérelmet – illetve akkor csak egy kis betétlapot adtak. Mondtam, hogy engem úgysem engednek ki, teljesen felesleges próbálkozni, de édesapám forszírozta. A kérőlapon volt egy rovat, hogy voltam-e büntetve, beírtam, hogy igen. Egy hónap múlva megkaptam az engedélyt.

A szocialista országokhoz a betétlapot már 64-ben megkaptam. Akkor voltam először motortúrán Szlovákiában és Lengyelországban egy kollégámmal. 65 nyarán itt volt édesanyám. 66-ban egy jó baráttal, Pauka Lászlóval voltam egy nagy lengyelországi motortúrán. Fölmentünk egész Gdańskig. Akkor született meg az a gondolat, hogy a szüleimmel ott találkozzunk, hiszen oda én is el tudok menni, és a szüleim sem féltek már Lengyelországba menni.