Jelenlegi hely

Május 1-jei felvonulás a Sztálin szobornál

Ebben az egész konszolidációs színházban 58-ban jött az egyház konszolidációja, hogy mi is kapcsolódjunk be a békemozgalomba. Az volt a menetrend, hogy májusra összehívtak egy békegyűlést, amire el kellett volna mennünk. Itt a növendékektől nemcsak passzív részvételt kívántak, hanem énekkari szereplést és versszavalást. Hárman ezt megtagadták, nem hajlandók többet tenni, csak passzívan részt venni. Erre azon nyomban eltávolították őket a szemináriumból.

Mindenütt azok a jelszavak voltak láthatók, hogy „vörös Csepel”, úgyhogy eléggé nagy viszolygásokkal mentem én oda. Bár ez nem a csepeli nagyüzem volt, hanem a nagy Csepeltől befelé a szigeten. De a „vörös”, a vörös szín látható volt mindenütt, sok fölösleges drapéria, zászló volt kiakasztva. Meg az oroszoktól átvettek olyasmit mint dicsőségtábla, meg ilyen zagyvaságokat, mint a Sztahanov-mozgalom. De a csepeli munkások nem voltak kommunisták, eszük ágában sem volt.

Amikor 53-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, bevallom, nincs olyan emlékem, hogy lényeges változást vártam volna tőle. Számomra teljesen idegen és közömbös volt, ami a magas pártkörökben zajlott, amit az elvtársak egymás között csináltak. Ebbe beleesik még a szerencsétlen Rajk-per is. Úgy emlékszem, nem hittem el azokat a primitív baromságokat, amelyeket a Szabad Nép és a rádió sulykolt. A belső ügyüknek tartottam, és talán nem éreztem át eléggé a mögötte rejlő rettenetes tragikumot.

A Mindszenty-per idején történt az, amiért nagyon nagyra becsülöm az akkori osztálytársaimat. Egyszer csak néhányan bejöttek az osztályba, és mondták, hogy a kerülettől, a párttól és a DISZ-től jöttek. Valami bevezető után kiderült, a Mindszenty-perrel kapcsolatban, hogy mi is mélységesen elítéljük Mindszenty tevékenységét, és azt az aláírásunkkal is bizonyítjuk. Letettek az első padba egy lapot azzal a szöveggel, hogy elítéljük Mindszentyt.

Egy sportklub irodája 1949-ben
Vigh Szabolcs jogi kari határozata

A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés.

Váratlan és meglepő dolog történt azonban velem. Volt egy falitábla az egyetemen, ahova kiírták mindig a professzorok, hogy melyik nap mikor kollokváltatnak, és név szerint föl voltak sorolva azok a hallgatók, akik X. Y. professzorhoz délelőtt tíz órára mentek. Ezért ezeket a híreket úgy időről időre megnéztük. Egyszerre csak láttam, hogy Felhívás, vagy Közlemény, vagy nem tudom én mi, és ki az aláíró? Még a szöveget nem is tanulmányoztam, de láttam, hogy Szeged Városi Pártbizottság.

Május 1-jei felvonulás a Hősök terénél. Felirat: Köszönjük a pártnak, Rákosi elvtársnak, vidám, boldog gyermekkorunkat

Közben Miskolcon az édesapámnak állandó meghurcoltatásban volt része. Már harmadéves egyetemista voltam, amikor B-listázták. Megzsarolták, hogy ha nem lép be a kommunista pártba, akkor elbocsátják. Akkor, 1951-ben volt a bolsevizmusnak a módszere a legkeményebb. Édesanyám megözvegyült máról holnapra. Mi az öcsémmel segítettünk édesanyámon, hogy atyánkat eltemessük. Miskolcon, a Mindszenty-temetőben nyugszik. Nehéz dolog volt nekem az! Akkor voltam huszonegy éves.

Édesapám, aki a katolikus iskola tanítója volt, fegyelmit kapott, és áthelyezték Végardóra, mert Béla napon elment felköszönteni a plébánost. Ezután is járt templomba, ezért megbélyegezték. Az igazgatója, korábban szintén katolikus iskolai tanító, vonalas ember lett, aki könyörtelenül végrehajtotta a rendelkezéseket. Úgy él az emlékezetemben, hogy ő volt a mumus, aki a diktatúrát testesítette meg a mi szemünkben, és aki elől bujkálni kellett.

Én valamikor 1948 őszének az elején érkeztem Magyarországra a máramarosszigeti elbocsátó lágerbe. Ez volt az a láger, ahonnan kivittek bennünket, és ide hoztak vissza. Itt volt már egy magyar bizottság, amelyik fogadott minket. Valami államtitkár beosztású férfiú volt, aki elég ostoba módon fogadott bennünket.

Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt
A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből
László atya (Dr. Lipp László) elsőáldozókkal
Sztálinváros

Nagy segítség volt az édesapánk, aki, amikor magához tért, ment a munkahelyére jelentkezni. Akkor ugyan közölték, hogy a korábbi beosztásban nem maradhat meg, de állományban marad, áthelyezték pénzügyi igazgatóhelyettesnek, tehát fix fizetése volt. Az uramnak is lett, amikor hazajött, és a sógoromat is visszavették a hadsereghez, áthelyezték a Tisza mellé, hídépítéshez.

Nem sokkal az áthelyezésem után hívatnak, a Minisztertanácstól volt ott egy káderező. Én megszoktam a káderezést, most is elmondtam szépen, ki vagyok. Elmondtam az apám negyven disznóját is. Firtatták, hogy egy egyszerű apának hogyan kerül annyi pénze, hogy negyven disznót hizlal. Elmondtam azt is, hogy a feleségem apja a vagongyárban főmérnök, Szlovákiából vannak, egy elszegényedett dzsentri család. Aztán még azt is megkérdezte tőlem, járok-e templomba.

Marosán György a Szikra kiadó pultjánál Csepelen

Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában.

Mi már kisgyerekként fölfogtuk, hogy Magyarországon terrorrendszer uralkodik, és tisztában voltunk azzal, mit szabad nyilvánosan mondani, és mit nem. Ma is érdekesnek tartom, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek megérti, hogy egy szovjetellenes vagy kommunistaellenes megjegyzés börtönnel járhat, és be kell fognia a száját. A szüleim otthon hallgatták a Szabad Európa Rádiót, nyíltan beszéltek előttünk a rendszerről, nem titkoltak semmit.

Domokos Pál Péter a Viola utcai általános iskolai tanítványaival
Május 1-jei felvonulás Győrben, 1947
Hallgatók az Egyetemvárosban

Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot.

Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején

Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek.

Andorka Rudolf doktori avatása az ELTE Jogi Karán

Ebben a munkában, ebben a sokféle tapasztalatban arra jöttem rá, hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, és mit csinál, pontosabban, akárhonnan akárhová el lehet jutni, ha következetesen csinálja valaki. Amikor arról volt szó, hogy a gyűjteményt megszüntetik, akkor az nagyon keserű érzéssel töltött el, hiszen nagyon sok fantáziát láttam benne, sok reményt fűztem hozzá.

Az óbudai Szent Péter és Pál főplébánia-templom

Gyulán még nem vettem észre semmit. Egy rakomány dicsérő irománnyal érkeztem Zalába. A változás a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával kezdődött, de akkor aztán nagy iramban. Beidéztek egy bizottság elé, amelyikben benne volt Németh Károly, Horváth László, a közigazgatási felelős, aki rosszul viszonyult hozzám és Lakatos Dezső, a megyei párttitkár. Ezzel tulajdonképpen meg is lett pecsételve a sorsom. Annál is inkább, mert nem hazudoztam. Akkoriban kezdődött a kulákozási kampány.

Elárasztott rizsföld Kunszentmiklóson

Ellenséget mindig keresett az egyetem pártszervezete, a tanulmányi osztály, elsősorban a nyugati idegen nyelv szakokon. Ily módon került állandó gyanúba például a magyar–angol szakos Abody Béla, aki évfolyamtársam volt. Déry Felelet-vitája idején is belekeveredett a bajba.

Egy dolgot csináltam Pécsen, vagy kettőt. A kísérleti üzemet vezető főmérnök csak időnként jött le. Ha Pestre ment fel, a központba, én szabadon végezhettem a dolgomat, sőt felvételre vagy elbocsátásra is tehettem javaslatot. Egy nap meg is jelent egy leányka, hogy tudnék-e rajta segíteni. Bemutatkoztunk egymásnak, tizennyolc éves múlt, érettségizett. Azt mondta: „Hajnalban az Államvédelmi Hatóság édesapámat letartóztatta, és az ágyból elvitte.

Utasellátó 200 sz. Ifjúsági boltja a Keleti pályaudvarnál

Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját.

Az a szerencse, hogy a mi évfolyamunk hangulata más volt, nálunk a DISZ-vezetők igyekezték lefékezni az ilyenfajta ellenségeskedéseket. Évfolyamtársam és nagyon jó barátom volt Nagy Miklós – később oktatási miniszter –, az évfolyam első számú DISZ-vezetője. Tehetséges fiú volt, szorgalmas, kitűnő tanuló és emberséges, ami az évfolyamunkon eleve megszabta, hogy nem lehettek szélsőséges kilengések, nálunk a DISZ-bizottság elítélte a túlkapásokat.

Héja Lukács bácsi, a kubikos bandagazda Besenyszögön
Imperializmusellenes naggyűlés egy gyárban
Május 1-jei felvonulás Győrben, 1947

A másik oldalon pedig ott volt a NÉKOSZ. Néhány tanárunk párttag volt. Az államosítás után az ellentétek felerősödtek. Az angol internátus igazgatója, Szabó Gyula lett a gimnázium igazgatója. Ő hívő, református ember volt, végtelen tapintattal és tudással vitte át az iskolát azon a nyomott korszakon. Nyilván rengeteg problémával és belső konfliktussal. Kultúrharcban éltünk, a katolikus és a polgári demokratikus hagyományok védelmében.

1951-ben letartóztatták Kádárt, de egy szót sem hittem el abból, amit róla állítottak, ugyanis Kádárt nagyon jól ismertem még a VI. kerületi ifjúsági csoportból, s kizárt dolognak tartottam, hogy besúgó lett volna. Azután én is megtapasztaltam ezt a vádat. 1951 nyarán Budapestre, „fejtágítóra” kellett jönni.

Már tavasszal bejelentkeztem, mert nem akartam az utcán tölteni az időmet. Bejártam az egyetemre, hallgattam hol ezt a professzort, hol azt a professzort, lebélyegezték, hogy bejártam, aztán kezdtem szeptemberben a továbbtanulást. A Lónyai utca 3.-ban laktam, nagyon közel az egyetemhez.

A kollégiumban szintén érzékelni lehetett a szigorodást, az éberség megnövekedését és az ideológiai túlérzékenységet, amely minden, a szabványtól eltérő megnyilvánulást gyanúsnak minősített. Volt köztünk néhány művészettörténész hallgató, és egyszer átmentünk a közeli Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba, és ott kiállítva láttunk egy kínai bronzlovacskát.

Ministráló fiú
Május 1-jei felvonulás

Ez a falu nagyon hagyományőrző és konzervatív volt, a kollektivizálásnak is sokáig ellenállt. Azzal büntették õket, hogy utolsónak kaptak tejcsarnokot, mégis nagyon harcoltak a hittanoktatásért. Mesélték, hogy az egyik tanító nem akarta beírni a gyerekeket hittanra, és másnap nem kapott tejet a kisbabája számára. Senki nem volt hajlandó adni nekik.

Apai nagyapám, amikor Szolnok városában volt, még az első világháború előtt, a közéletben és a gazdasági ügyekben folytatott tevékenysége elismeréséül Ferenc Józseftől nemességet és nemesi előnevet kapott. Újvárosit. Így lett ő újvárosi Vigh Gyula. És apám ezt nagyon nagyra értékelte, és nagyon fontosnak tartotta. Még Hollandiában is kérte ennek – ami ott nem annyira kézenfekvő – az elfogadtatását. És én se akkor, se később nem nagyon értékeltem ezt, amit ő kicsit zokon vett.

A Világifjúsági Találkozó dekorációja