Jelenlegi hely

A szüleim még az érettségim előtt, 1949-ben felszámolták az üzletet. Beadták az iparengedélyt, hogy a származásom ne akadályozza a felvételemet. Akkor kezdődött a nagy hadiipari beruházás, a sajóbábonyi vegyi üzem építése, annak volt egy asztalos üzeme, apuka ott helyezkedett el épületasztalos szakmunkásnak. Fél éven belül üzemvezetőnek léptették elő.

Gyulán még nem vettem észre semmit. Egy rakomány dicsérő irománnyal érkeztem Zalába. A változás a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával kezdődött, de akkor aztán nagy iramban. Beidéztek egy bizottság elé, amelyikben benne volt Németh Károly, Horváth László, a közigazgatási felelős, aki rosszul viszonyult hozzám és Lakatos Dezső, a megyei párttitkár. Ezzel tulajdonképpen meg is lett pecsételve a sorsom. Annál is inkább, mert nem hazudoztam. Akkoriban kezdődött a kulákozási kampány.

Csillebérci tábor, úttörőposta. Felirat: A szovjet pionírok példája nyomán mi is építjük a szocializmust

Egy dolgot csináltam Pécsen, vagy kettőt. A kísérleti üzemet vezető főmérnök csak időnként jött le. Ha Pestre ment fel, a központba, én szabadon végezhettem a dolgomat, sőt felvételre vagy elbocsátásra is tehettem javaslatot. Egy nap meg is jelent egy leányka, hogy tudnék-e rajta segíteni. Bemutatkoztunk egymásnak, tizennyolc éves múlt, érettségizett. Azt mondta: „Hajnalban az Államvédelmi Hatóság édesapámat letartóztatta, és az ágyból elvitte.

Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját.

50-ben diplomáztam. Abban az időben oda kellett menni dolgozni, ahová irányították az embert, nem volt szabad választás. Engem mint párttagot és fiatal műszaki kádert elvittek katonának. Akkor szerveződött a hidegháború. 1949-ben megalakult a NATO, később, 1955-ben a Varsói Szerződés. A békeszerződésben megszabott katonai létszámot az összes keleti állam felrúgta. Föltöltötték és fejleszteni kezdték a hadsereget, a honvédséget. Egy csomó fiatalt hívtak be tiszti kiképzésre.

Nagy segítség volt az édesapánk, aki, amikor magához tért, ment a munkahelyére jelentkezni. Akkor ugyan közölték, hogy a korábbi beosztásban nem maradhat meg, de állományban marad, áthelyezték pénzügyi igazgatóhelyettesnek, tehát fix fizetése volt. Az uramnak is lett, amikor hazajött, és a sógoromat is visszavették a hadsereghez, áthelyezték a Tisza mellé, hídépítéshez.

A Világifjúsági Találkozó dekorációja
Marosán György a Szikra kiadó pultjánál Csepelen
Az óbudai Szent Péter és Pál főplébánia-templom

Amikor 53-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, bevallom, nincs olyan emlékem, hogy lényeges változást vártam volna tőle. Számomra teljesen idegen és közömbös volt, ami a magas pártkörökben zajlott, amit az elvtársak egymás között csináltak. Ebbe beleesik még a szerencsétlen Rajk-per is. Úgy emlékszem, nem hittem el azokat a primitív baromságokat, amelyeket a Szabad Nép és a rádió sulykolt. A belső ügyüknek tartottam, és talán nem éreztem át eléggé a mögötte rejlő rettenetes tragikumot.

Május 1-jei felvonulás a Hősök terénél. Felirat: Köszönjük a pártnak, Rákosi elvtársnak, vidám, boldog gyermekkorunkat
Hallgatók az Egyetemvárosban

Amikor idejöttem, az iskolában folyt a hittanoktatás, huszonkét gyerek volt beíratva. Valójában többen jártak, mert nem vették komolyan az ellenőrzést, hagyták. Olyan is volt, hogy eljött hozzám négy párttag szülő, aki mondta, hogy beíratta a gyerekét hittanra, de most ki kell húzni, mert így utasították őket a pártban. Azt kérték tőlem, hogy ennek ellenére is foglalkozzak a gyerekükkel. Akkor úgy döntöttem, hogy kivonulok az iskolából, és a plébánián tartom a hitoktatást.

A kitelepítések erősen befolyásoltak minket, ugyanis a gyárban, mint említettem, a műszakiak egy külön kaszt volt. Honnan jött a műszaki törzsgárda ’48-49-ben? A régi műszaki értelmiségből. Abban pedig voltak régi dzsentri és nem tudom még kik, akik vegyészmérnökök és gyógyszerészek lettek. Azok nyilván reakciósok voltak, ez egyértelmű. Én ott egy színjátszó csoportban voltam, mert alapvetően mindig is színésznő akartam lenni.

Vigh Szabolcs jogi kari határozata
Elárasztott rizsföld Kunszentmiklóson
A létezés magasabb szintjén. Részlet a Kuklay Antalról készült dokumentumfilmből

A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés.

Május 1-jei felvonulás Győrben, 1947

Váratlan és meglepő dolog történt azonban velem. Volt egy falitábla az egyetemen, ahova kiírták mindig a professzorok, hogy melyik nap mikor kollokváltatnak, és név szerint föl voltak sorolva azok a hallgatók, akik X. Y. professzorhoz délelőtt tíz órára mentek. Ezért ezeket a híreket úgy időről időre megnéztük. Egyszerre csak láttam, hogy Felhívás, vagy Közlemény, vagy nem tudom én mi, és ki az aláíró? Még a szöveget nem is tanulmányoztam, de láttam, hogy Szeged Városi Pártbizottság.

Ebben az egész konszolidációs színházban 58-ban jött az egyház konszolidációja, hogy mi is kapcsolódjunk be a békemozgalomba. Az volt a menetrend, hogy májusra összehívtak egy békegyűlést, amire el kellett volna mennünk. Itt a növendékektől nemcsak passzív részvételt kívántak, hanem énekkari szereplést és versszavalást. Hárman ezt megtagadták, nem hajlandók többet tenni, csak passzívan részt venni. Erre azon nyomban eltávolították őket a szemináriumból.

Ebben a munkában, ebben a sokféle tapasztalatban arra jöttem rá, hogy végül is mindegy, hogy hol van az ember, és mit csinál, pontosabban, akárhonnan akárhová el lehet jutni, ha következetesen csinálja valaki. Amikor arról volt szó, hogy a gyűjteményt megszüntetik, akkor az nagyon keserű érzéssel töltött el, hiszen nagyon sok fantáziát láttam benne, sok reményt fűztem hozzá.

Május 1-jei felvonulás Győrben, 1947

Közben Miskolcon az édesapámnak állandó meghurcoltatásban volt része. Már harmadéves egyetemista voltam, amikor B-listázták. Megzsarolták, hogy ha nem lép be a kommunista pártba, akkor elbocsátják. Akkor, 1951-ben volt a bolsevizmusnak a módszere a legkeményebb. Édesanyám megözvegyült máról holnapra. Mi az öcsémmel segítettünk édesanyámon, hogy atyánkat eltemessük. Miskolcon, a Mindszenty-temetőben nyugszik. Nehéz dolog volt nekem az! Akkor voltam huszonegy éves.

Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején

A kollégiumban szintén érzékelni lehetett a szigorodást, az éberség megnövekedését és az ideológiai túlérzékenységet, amely minden, a szabványtól eltérő megnyilvánulást gyanúsnak minősített. Volt köztünk néhány művészettörténész hallgató, és egyszer átmentünk a közeli Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba, és ott kiállítva láttunk egy kínai bronzlovacskát.

Én olyan világban nőttem fel, ahol már a középiskolában az volt a fő téma, hogy van-e Isten? „Butaság hinni vagy nem hinni?” Végeredményben erről szóltak az említett diákönképzések is. Az iskolában azt mondták, hogy „nincs”, és hogy „ez hülyeség”, és hogy „ez reakció”, a másik oldalon meg, hogy „ez elhivatottság”. Például volt egy tanár, Takács József. A dogmatikában volt ő nagyon éles eszű kritikus, és szintén provokatív, gondolkozásra serkentő valaki.

Édesapám, aki a katolikus iskola tanítója volt, fegyelmit kapott, és áthelyezték Végardóra, mert Béla napon elment felköszönteni a plébánost. Ezután is járt templomba, ezért megbélyegezték. Az igazgatója, korábban szintén katolikus iskolai tanító, vonalas ember lett, aki könyörtelenül végrehajtotta a rendelkezéseket. Úgy él az emlékezetemben, hogy ő volt a mumus, aki a diktatúrát testesítette meg a mi szemünkben, és aki elől bujkálni kellett.

A másik oldalon pedig ott volt a NÉKOSZ. Néhány tanárunk párttag volt. Az államosítás után az ellentétek felerősödtek. Az angol internátus igazgatója, Szabó Gyula lett a gimnázium igazgatója. Ő hívő, református ember volt, végtelen tapintattal és tudással vitte át az iskolát azon a nyomott korszakon. Nyilván rengeteg problémával és belső konfliktussal. Kultúrharcban éltünk, a katolikus és a polgári demokratikus hagyományok védelmében.

Apai nagyapám, amikor Szolnok városában volt, még az első világháború előtt, a közéletben és a gazdasági ügyekben folytatott tevékenysége elismeréséül Ferenc Józseftől nemességet és nemesi előnevet kapott. Újvárosit. Így lett ő újvárosi Vigh Gyula. És apám ezt nagyon nagyra értékelte, és nagyon fontosnak tartotta. Még Hollandiában is kérte ennek – ami ott nem annyira kézenfekvő – az elfogadtatását. És én se akkor, se később nem nagyon értékeltem ezt, amit ő kicsit zokon vett.

Mi már kisgyerekként fölfogtuk, hogy Magyarországon terrorrendszer uralkodik, és tisztában voltunk azzal, mit szabad nyilvánosan mondani, és mit nem. Ma is érdekesnek tartom, hogy egy nyolc-tíz éves gyerek megérti, hogy egy szovjetellenes vagy kommunistaellenes megjegyzés börtönnel járhat, és be kell fognia a száját. A szüleim otthon hallgatták a Szabad Európa Rádiót, nyíltan beszéltek előttünk a rendszerről, nem titkoltak semmit.

A szóbeli felvételi jelentette az első mellbeverő élményt számomra arról, hogy itt egy új kurzus kezdődik. Addig Újkígyóson és Békéscsabán éltem, az otthonossá válás jegyében, és 1949 nyarán már szinte abban az érzésben, hogy végre igazán otthon vagyok, és az a világ, ami most itt alakulóban van, minden ízében az én világom lesz.

Andorka Rudolf, húga Nadine a kitelepítés idején
Utasellátó 200 sz. Ifjúsági boltja a Keleti pályaudvarnál

1951-ben letartóztatták Kádárt, de egy szót sem hittem el abból, amit róla állítottak, ugyanis Kádárt nagyon jól ismertem még a VI. kerületi ifjúsági csoportból, s kizárt dolognak tartottam, hogy besúgó lett volna. Azután én is megtapasztaltam ezt a vádat. 1951 nyarán Budapestre, „fejtágítóra” kellett jönni.

Ministráló fiú
Május 1-jei felvonulás a Sztálin szobornál

Borzalmas időszakban jártam egyetemre. Az embert állandó félelemben tartották az önkényes kizárásokkal. Jó néhány DISZ-vezető abban látta a proletárdiktatúra megvalósítását, hogy felkutassa, vannak-e az egyetemen úri csemeték, osztályidegenek, akiket ki kell csapni.

Imperializmusellenes naggyűlés egy gyárban

Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot.

Ez a falu nagyon hagyományőrző és konzervatív volt, a kollektivizálásnak is sokáig ellenállt. Azzal büntették õket, hogy utolsónak kaptak tejcsarnokot, mégis nagyon harcoltak a hittanoktatásért. Mesélték, hogy az egyik tanító nem akarta beírni a gyerekeket hittanra, és másnap nem kapott tejet a kisbabája számára. Senki nem volt hajlandó adni nekik.

Mindenütt azok a jelszavak voltak láthatók, hogy „vörös Csepel”, úgyhogy eléggé nagy viszolygásokkal mentem én oda. Bár ez nem a csepeli nagyüzem volt, hanem a nagy Csepeltől befelé a szigeten. De a „vörös”, a vörös szín látható volt mindenütt, sok fölösleges drapéria, zászló volt kiakasztva. Meg az oroszoktól átvettek olyasmit mint dicsőségtábla, meg ilyen zagyvaságokat, mint a Sztahanov-mozgalom. De a csepeli munkások nem voltak kommunisták, eszük ágában sem volt.

Édesanya csodálatos példamutatással csinálta végig. Amíg kellett, ápolta az urát. Az apám halálkor eléggé összeomlott, de erőt adott neki, hogy unokái vannak, családja van, együtt vagyunk. És a nagy erő akkor mutatkozott meg megint, amikor 51-ben elvették az özvegyi nyugdíját. Úgy vették el, ahogy szokás: egyik pillanatról a másikra. Várta a postást, hogy hozza a nyugdíjat, de helyette egy cetli jött, hogy ezentúl nincs nyugdíj. Hát ez nagyon tönkretette őt.

Én valamikor 1948 őszének az elején érkeztem Magyarországra a máramarosszigeti elbocsátó lágerbe. Ez volt az a láger, ahonnan kivittek bennünket, és ide hoztak vissza. Itt volt már egy magyar bizottság, amelyik fogadott minket. Valami államtitkár beosztású férfiú volt, aki elég ostoba módon fogadott bennünket.

Andorka Rudolf a kitelepítés idején a besenyszögi lakóhelyük előtt
Május 1-jei felvonulás

Az egyik folyóiratban megjelent Fekete Gyula egy cikke, amelyben a népesedési problémákról írt. Felhívtam: mi lenne, ha maga indítana egy komoly vitasorozatot a Nők Lapjában a népesedésről? Rögtön felcsillant a szeme, s elindított egy vitát. Az volt a címe, hogy Élünk magunknak? Provokatív vitaindítója után nagy levéláradat Indult. Fél év alatt, míg a vita tartott, kétezer-ötszázan szóltak hozzá.

Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek.

Domokos Pál Péter a Viola utcai általános iskolai tanítványaival