Jelenlegi hely

Október 1-jén este felhívtak, hogy biztosan édesapáékat találták meg, mert négy koporsó körvonalazódik. Másodikán kimentem. Ez is olyan érdekes, normálisan az ember azt gondolná, korán fölkelek és kimegyek Sopronba. De nem. Nem féltem, hiszen a várakozásunknak ez volt a csúcspontja, de halogattam az indulást. Bementem a munkahelyemre, ott vacakoltam, kihúztam, betoltam a fiókot, és csak valamikor fél tizenkettőkor indultam el.

A négyigenes népszavazás plakátja 1989-ben
Csincsák Endre, Berger Sándor és Tóth István egykori pertársak egy 56-os ünnepségen

Ha visszagondolok felnőtt életem évtizedeire, olyannak látom, mint valami alagutat, amelyben valamilyen zárt, nyomott egyhangúságban vezet az út. Azzal a tudattal, hogy ebben az alagút-világban kell élni az életemet. Igazában a peresztrojkát meg a magyar összeomlást, a rendszer bukását mentálisan késve értettük meg, vagy inkább lépésről lépésre. Lassú aha-élmények sora volt ez.

Kezdetben csak a Történelmi Igazságtétel Bizottságával volt kapcsolatom, Ungváry Rudin keresztül. Rudi írt nekem 1988 elején, azóta levelezünk. Elmondtam neki, hogy még mindig félek, nem hiszem el, hogy a hatalom részéről őszinte a változtatás akarása. Ettől függetlenül 1989. június 16-án részt vettem a temetésen. Ott álltam a koporsó mellett, és koszorút is vittünk Mihala Ferivel. Az igazság az, hogy akkor sem történt meg a valódi változás, amikor már megvolt rá a lehetőség.

1989. június 15-én a Soproni Ellenzéki Kerekasztal megemlékezést szervezett a sopronkőhidai rabtemetőben. Egy héttel előtte értesültem róla, hogy a soproni EKA – amelyben az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt és a TIB szerepelt – felderítette, hogy Szigethy Attilát és az óvári ügy kapcsán kivégzetteket a sopronkőhidai rabtemetőben temették el. Az általuk felkutatottakról és a sopronkőhidai börtön által is megerősítettekről elsőként az MDF-es dr. Magas Lászlótól és dr.

Mivel én itthon aktív voltam, és sok – hogy úgy mondjam – harcostársam maradt itt, nagyon érdekelt, hogy hogyan alakul a helyzet. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön. Szemmel tartottam, ha nem is minden részletében – hiszen akkor más központi célok voltak az életemben, egy fiatal gyerek és a család és egyebek –, de folyamatában. Emlékszem, nagy föllélegzés és öröm volt, amikor a 89-es folyamat kibontakozott, és végül is eredmény született.

Kardos G. György és Faragó Vilmos
1989. június 16.: (balról) Tóth Imre, Ebinger Endre, Nagy Mihály, Tóth Lajos, Kiss Tamás, Rimai Béla és Papp József

Nagy Imréék újratemetésén már a Martinovics Szabadkőműves Páhollyal jelentünk meg, csoportosan. Márton László, az akkori főmester szervezte meg, és vezetett egy csoportot, akik részt vettek a forradalomban, úgyhogy ők elsősorban személyes kegyeletből jöttek. Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy hirtelen ebben a diaszpórában is nagyon sokan akadtak, akik hatalmas nagy szabadságharcosok voltak Magyarországon, de mindeddig nem igazán hangoztatták.

Sopronkőhidai rabtemető
A Nagy Imre per törvényességi óvásának tárgyalása a Legfelsőbb Bíróságon
Nagy Imre és társai temetése, Budapest, Hősök tere, 1989. június 16.

A Conditio Humana Alapítvány az egyik legkorábban alakult civil szervezet. Az ötlet Gulyás Gyuláék lakásán született meg 1989-ben, majd telefonáltak, hogy engem választottak meg titkárnak. Én a műemlékes múltam miatt lettem alkalmas, tudták, hogy járom a vidéket, ismerek olyan elhagyott épületeket, üresen álló plébániákat, amelyek felújítására lehet pályázni. Nem tudom, hogy melyik házra mennyit, de elég sok támogatást nyertek hivatalos, állami pályázatokon.

A rendszerváltozás következtében hirtelen nagyon megjavult a helyzetem. Korábban bizonyos fokig háttérbe szorítottak. A KSH-ban mindig egy lépcsőfokkal az alatt álltam, mint amit csináltam. Amikor csoportvezető lettem, lényegében osztályt vezettem, amikor osztályvezető lettem, valójában főosztályvezető-helyettes voltam egy ideig. Nagyon későn kandidáltam. A nyolcvanas évek végén minden felgyorsult. 1989-ben nagydoktor lettem, 1990-ben megválasztottak akadémikusnak, 1991.

Arra sosem számítottam, hogy megélem az egypárti rendszer összeomlását, de a lassú demokratizálódásban bíztam. Az volt a felfogásunk, ha jó tudományos, társadalomtudományi munkát végzünk, amelyben feltárjuk a valóságos állapotokat, anélkül, hogy átmennénk az egész rendszer bírálatába, akkor ezt a folyamatot szolgáljuk. Ebbe a körbe tartozott elsősorban: Cseh-Szombathy László, Buda Béla.

A vasfüggöny átvágása az osztrák-magyar határon
A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

Ebben a történetben nemcsak az én lelkemről van szó, hanem egy precedensről, amelyre a szakmának föl kellett volna kapnia a fejét, amelynek az a lényege, hogy valakit saját kollégái politikai okokból nem kívánatosnak minősítenek.

Miután 89 volt, akkor 90-nek a szelét már lehetett érezni. A városból sokan megkerestek: „Te, ide figyelj, országgyűlési képviselőnek vagy polgármesternek nem akarsz jelentkezni, vállalj el valami pozíciót itt! Indulj!” Én megmondtam, hogy legfeljebb a Kereszténydemokrata Néppártba lépek be, semmiféle más párt nem érdekelt. Akkor a KDNP jelölt először országgyűlési képviselőnek, majd polgármesternek.

Hazafelé tartó szovjet harckocsik a Sió hídon, Simontornya

Emellett úgy éreztem, hogy a nálunk kibontakozó ellenzéki mozgalom túl szűk körű. Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag az ellenzékieknek köszönhetjük, hogy ma ott tartunk, ahol tartunk. A kommunista párt is mindent megtett, hogy fűrészelje maga alatt a fát. Ezt én valamelyest értékelem is: rájöttek, az egész csődtömeget ők hozták létre, és belátták, hogy csak a Nyugattól kaphatnak segítséget, az oroszoktól már nem.

Amikor a rendszerváltás előjátékai voltak, akkor én a különböző pártoknak és csoportosulásoknak a programvitáira mindig elmentem, és próbáltam elérni, hogy az akkor alakulófélben lévő pártok vegyék bele a programjukba a megszálló csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonulásának a követelését, és a jóvátétel követelését Moszkvától a nekünk okozott károkért.

Kövér László és a FIDESZ parlamenti képviselői az első szabadon választott parlamenti napon

Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik.

Minden radikális változás nemcsak az előző rezsimet söpri el, hanem az előző rezsim lojális ellenzékét is. És az a furcsa, hogy az előző rezsim bizonyos intézményei és orgánumai, mint ahogy egy mesében átbucskázza magát a kiskacsa, és lesz belőle ezzel az átbucskázó mozdulattal egy gyönyörű királyfi, sokkal könnyebben át tudták menteni magukat, mint az előző rezsim ellenzéke.

Andorka Rudolf a Rajk-kollégiumban egy farsangon a családja kitelepítéséről beszél
Andorka Rudolf átveszi a Széchenyi-díjat Göncz Árpádtól

A rendszerváltás kegyelem volt, amit megérdemeltünk. Úgy érzem, hogy ez 56-nak a gyümölcse. Nagy Imre temetése a határkő. Hátborzongva hallgattam Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott beszédét, arra gondoltam, hogy az életével játszik. Tudtam, hogy ennél sokkal kisebb dolgok miatt is megöltek embereket. Számunkra a nagy nóvum a vallásszabadság, a demokrácia volt, nem is álmodtunk róla, hogy a mi életünkben még bekövetkezhet.

Jött a rendszerváltás Magyarországon. Ugye Nyugaton hamarabb fújnak a szelek. Gorbacsov és Reagan reykjavíki találkozója után a Nyugat már sejtette, hogy itt gyökeres változások lesznek. És volt néhány ismerősöm, barátom, akik akkor kezdtek sűrűbben járni Magyarországra, pontosan azért, hogy ezt a változást valamilyen módon közelebbről támogassák, vagy netán részt vegyenek benne. Ötvenhatosokra gondolok. Az 56 utániak, én úgy vettem észre, nem igazán törődtek azzal, mi fog itt történni.

Magyarországon és külföldön senki sem számított rá, hogy a szocialista rendszer hirtelen összeomlik. 1989-ben azonban forradalmi átalakulás zajlott le. Csodálatosnak tartottam a történteket. Sosem reméltem, hogy megérem: Magyarországból szabad ország lesz. Úgy láttam a jövőt, hogy talán a gyerekeim megérik a szabadságot, de az unokáim biztosan. Most demokrácia van, függetlenek vagyunk a Szovjetuniótól. Nagyszerű, hogy ez megtörtént, amit manapság is így gondolok.

Domokos Pál Péter átveszi a Széchenyi-díjat
Nagy Imre és mártírtársai újratemetés előtti felravatalozása a Hősök terén
Hegedűs Györgyi Prágában egy vállalatalapítás alkalmából
Czájlik Péter portré

Sok mindent tudtunk, de sok mindent meg nem tudtunk Magyarországról. A Berlini Fal bontását a tévében néztük. Meg időnként egy-egy magyar eseményt is néztünk a tévében, de ki voltam én ebből szakadva. Tudatosan. Az is tudatos volt, hogy nem jöttem haza, pedig borzasztó nagy volt a vonzereje annak, ami itt történt a rendszerváltást közvetlen megelőző időkben, meg akkor. Tudtam, ha hazajövök, biztos elkap a gépszíj, és akkor ott ültem volna az első parlamentben, ezt meg nem akartam.

A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában
Maléter Pál maradványainak kihantolása az Új Köztemető 301-es parcellájában
Tihanyi László levele a soproni EKA-hoz
A Conditio Humana Alapítvány logója
Az Inconnu Csoport az utolsó kopjafákat állítja az Új Köztemető 301-es parcellájában 1989. június 16-án, reggel
Nagy Bálint a kilencvenes évek elején
Nagy Imre és mártírtársai újratemetése az Új Köztemetőben 1989. június 16-án

1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson.

A napokban megkérdezték, hozott-e valami jót nekem a rendszerváltozás. Erre azt kellett mondanom, hogy erkölcsileg, érzelmileg természetesen adott elégtételt, de a mindennapokban konkrét változást nem hozott, én ugyanúgy dolgozom. Hozzátéve, hogy tizenegy éve másodállásom is van, jó anyagi körülmények között élünk, de ez nem az elmúlt másfél évben alakult így. Előtte is embertelenül sokat dolgoztam.

A Nagy Imre és társai újratemetése ügyében Bohó Robi keresett meg először, aztán Pozsár Pista és Dénes Jancsi. Először ilyen-olyan kérdések keringtek, hogy erről mit tudtok, arról mit tudtok, ki emlékszik, hogy kit mikor akasztottak fel. Aztán az exhumálás volt, 89 márciusában, ronda idő volt, de kimentem velük, és ott megint egy csomó emberrel összeszaladtam. Elkezdődött egy felismerés, hogy jé, mennyien vagyunk!

Kezdődött a rendszerváltással kapcsolatos bizonytalanság. Sajnos az első kormány gazdasági téren súlyos hibákat követett el. Nem lett volna szabad az egész iparról, főleg a műszaki értelmiségről azt feltételezni, hogy teljes egészében a régi rendszer kiszolgálója volt.

Régen agyonhallgatták 56-ot, nem beszéltek róla. És amiről nem beszélnek, azt könnyebben elfelejtik. Sok embernek ma már személyes emléke sem fűződik hozzá. A fennálló problémák, gondok megint más irányba viszik az emberek gondolatait. És azt hiszem, az új társadalmi rend sem értékeli megfelelőképpen 56-ot. Nemcsak édesapáékról beszélek. Megszűnt az euforikus hangulat, ami 89. június 16-án a Hősök terén érezhető volt.

1988-ban egyszer találkoztam Nagykanizsán Göncz Árpáddal, beszélgettünk, és kérdezem tőle: Árpád, mit gondolsz, hamarosan diadalmaskodik a mi ügyünk? Azt mondja, egy éven belül. Mondtam, Árpád, én ezt nem hiszem, de neked legyen igazad. És neki lett igaza! Amikor Mérei Ferenc síremlékét leleplezték, akkor találkoztam először a volt rabtársaimmal a börtön után, például Litván Gyurival is.

Nagy Imre és társai újratemetései szertartása 1989. június 16-án a Hősök terén