A napokban megkérdezték, hozott-e valami jót nekem a rendszerváltozás. Erre azt kellett mondanom, hogy erkölcsileg, érzelmileg természetesen adott elégtételt, de a mindennapokban konkrét változást nem hozott, én ugyanúgy dolgozom. Hozzátéve, hogy tizenegy éve másodállásom is van, jó anyagi körülmények között élünk, de ez nem az elmúlt másfél évben alakult így. Előtte is embertelenül sokat dolgoztam.

1988-ban egyszer találkoztam Nagykanizsán Göncz Árpáddal, beszélgettünk, és kérdezem tőle: Árpád, mit gondolsz, hamarosan diadalmaskodik a mi ügyünk? Azt mondja, egy éven belül. Mondtam, Árpád, én ezt nem hiszem, de neked legyen igazad. És neki lett igaza! Amikor Mérei Ferenc síremlékét leleplezték, akkor találkoztam először a volt rabtársaimmal a börtön után, például Litván Gyurival is.

A Nagy Imre és társai újratemetése ügyében Bohó Robi keresett meg először, aztán Pozsár Pista és Dénes Jancsi. Először ilyen-olyan kérdések keringtek, hogy erről mit tudtok, arról mit tudtok, ki emlékszik, hogy kit mikor akasztottak fel. Aztán az exhumálás volt, 89 márciusában, ronda idő volt, de kimentem velük, és ott megint egy csomó emberrel összeszaladtam. Elkezdődött egy felismerés, hogy jé, mennyien vagyunk!

1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson.

Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik.

Mivel én itthon aktív voltam, és sok – hogy úgy mondjam – harcostársam maradt itt, nagyon érdekelt, hogy hogyan alakul a helyzet. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön. Szemmel tartottam, ha nem is minden részletében – hiszen akkor más központi célok voltak az életemben, egy fiatal gyerek és a család és egyebek –, de folyamatában. Emlékszem, nagy föllélegzés és öröm volt, amikor a 89-es folyamat kibontakozott, és végül is eredmény született.

A TIB első nyilatkozatában le volt fektetve, hogy el kell érni a hatalomnál az 56-os mártírok eltemetését, és hogy vizsgálják felül az összes igazságtalan, koncepciós pert 45-től kezdve. Szóval minden törvénytelenséget. A pereket, a kitelepítéseket, a munkatáborokat, az internálásokat satöbbi. Ezek felülvizsgálata és erkölcsi jóvátétele volt a cél. Ezért özönlöttek annyian, mindenki, akit valaha valamilyen törvénytelenség ért. Az 56-osoké volt a legnagyobb tábor.

Most már tudom, hogy ez az egész el lett szúrva, az alapkonstrukció volt rossz. Megtörtént a rendszerváltás, és akkor azt gondolta az ember, hogy innentől konform módon kell viselkedni – mert hát ezt akartuk. Azt se tudtuk, hogy az milyen, de azt aztán végképp senki sem tudta, hogy hogyan kell megmaradni kívülállónak abban a rendszerben, amit egyébként akartunk, hogy legyen.

A józanész azt mondta, most valami ki fog derülni, és nem úgy fogom leélni az életemet, hogy soha nem tudom meg, hol van. És ott volt a bizonyosság. Én 1989. június 16-án temettem. Nekem ez elsősorban temetés volt, nem ünnep, nem politikai történés. Persze euforikus volt, a rendszerváltozás pillanata, másnap egy új világ kezdődött, de sajnos nem úgy alakult, ahogy akkor gondoltam.