Megtaláltuk magunknak Ráckevét. Akkor úgy gondoltuk, hogy az a világ közepe. Ráckeve a Duna mellett szép hely, és nagyon jó hely volt a gyerekkorunkban, több nyarat töltöttünk ott. Elég nagy házat béreltünk, oda jöhettek a barátok is. Eveztünk, úsztunk, a ladikban néha latinból fordítottunk. Édesapa szerette a latint. De nemcsak, hogy szerette, hanem fordított is. Szószedetet csinált, utána lefordította, és megnyugodott. Ő jogásznak tanult, de a latin volt a kedvence.

Ez a fénykép 1926-ban készült Biharban, keresztanyáéknál. Nyaralni odamentünk, amíg kisgyerekek voltunk. Később aztán a szüleink rájöttek, hogy ez nem elég, és mentünk máshova is. Nagyon szép bihari nyarakra emlékszem. Bodri kutya húzta a kis kocsiban a gyerekeket, keresztapa vezényelt. Nagy esemény volt, amikor besötétedett, és keresztapa fölállt, lehúzta a lámpát – nagyon szép petróleumlámpáik voltak –, ott valamit babrált, és világos lett.

Imádtam a házat. Fantasztikusan gyönyörű nagypolgári ház, selyemtapétával a falon, tele képpel. Folyt a kultúra a ház minden porcikájából. Ma elképzelhetetlen, hogy egy pályakezdő orvos építtet magának egy hatszobás összkomfortos házat, orvosi rendelővel. Minden bútor egyedi tervezésű bútor volt. Ezek a bútorok onnan valók. Minden szoba más stílusban volt berendezve. Klasszikus art déco volt az úriszoba, az ebédlő kicsit zavarosabb, az inkább talán a rokokóhoz közelített.

Kétlakiak voltun, felváltva laktunk Halmajon meg Gyöngyösön. Erre sokszor gondoltam, amikor botanikát tanultam: a kétlakiság egy nagyon érdekes fiziológiai tulajdonsága a növényeknek is, állatoknak is. Gyöngyösön volt a Jókai utca 53. című ház. Egy jó polgári lakás volt, nagy verandával, tágas hallal és öt szobával, az egyik vendégszoba. A szüleim szerették a vendégeket. Ez egyébként is akkoriban sokkal inkább szokás volt. A közlekedés nehézkesebb volt, mint ma.

A ’20-as évektől a ’40-es évek közepéig egy tragikus, de szép részekkel tűzdelt történelme Magyarországnak, amiben Trianon nehézségeit és a gazdasági válságot éltük át, az arisztokrata életstílusban pedig elkezdődött egy változás. A Nádasdy család, bár akkor már nem sok birtoka volt, sok szálon kötődött Erdélyhez, Felvidékhez, Burgenlandhoz. Történelmileg kontaktus volt Léka és Nádasdladány, valamint Sárvár és Nádasdladány között.

Az értelmiségi szakemberek fizetése csekély volt, apámnak akkor még háromszáz pengő alatt lehetett a havi fix jövedelme, abból kellett fenntartani a négytagú családot. Pluszban jött az újságírásból és a könyvekért kapott honorárium. Gyerekkoromban a Práter utcában éltünk, háromszobás lakásban. A mindenkori lány a konyhából elkülönített fülkében, mai szemmel nézve már-már botrányos körülmények között lakott. Ez akkor természetes volt, ma a gondolatától is rosszul vagyok.

Bár végig katonatisztként szolgált a Vörös Hadseregben, amikor a Horthy-rendszer hatalomra került, súlyos hátránya nem származott belőle. Igaz, Nyíregyházára helyezték, de maradhatott katonatiszt. Egy időre kikerült a vezérkarból, ám rövidesen visszajutott. Feltehetően azért, mert több nyelvet tudott. A németet otthonról hozta, franciául tudott, mert akkor az volt a diplomácia nyelve, később pedig megtanult angolul.