Jelenlegi hely

Ha visszagondolok felnőtt életem évtizedeire, olyannak látom, mint valami alagutat, amelyben valamilyen zárt, nyomott egyhangúságban vezet az út. Azzal a tudattal, hogy ebben az alagút-világban kell élni az életemet. Igazában a peresztrojkát meg a magyar összeomlást, a rendszer bukását mentálisan késve értettük meg, vagy inkább lépésről lépésre. Lassú aha-élmények sora volt ez.

A józanész azt mondta, most valami ki fog derülni, és nem úgy fogom leélni az életemet, hogy soha nem tudom meg, hol van. És ott volt a bizonyosság. Én 1989. június 16-án temettem. Nekem ez elsősorban temetés volt, nem ünnep, nem politikai történés. Persze euforikus volt, a rendszerváltozás pillanata, másnap egy új világ kezdődött, de sajnos nem úgy alakult, ahogy akkor gondoltam.

Andorka Rudolf a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektora
Nagy Imre és mártírtársai újratemetése az Új Köztemetőben 1989. június 16-án
A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

93-tól mindig a barátnőmnél laktam. Náluk nagyon szerettem, ők mindig barátiak, kedvesek voltak velem. Gyakran mentem színházba. Nagy élményt jelentett, hogy egy színpadról a magyar nyelvet hallom, az teljesen elbűvölt. Elkezdtem kirándulni, a barátnőmék elvittek messzebbre is, a Mátrába, az Őrségbe, a Bakonyba, és láttam, hogy mennyi szépség van az országban. Akkor úgy éreztem, hogy szeretek Magyarországra jönni.

Nagy Imre és mártírtársai újratemetés előtti felravatalozása a Hősök terén
A Nagy Imre per törvényességi óvásának tárgyalása a Legfelsőbb Bíróságon
A soproni EKA plakátja

A Nagy Imre és társai újratemetése ügyében Bohó Robi keresett meg először, aztán Pozsár Pista és Dénes Jancsi. Először ilyen-olyan kérdések keringtek, hogy erről mit tudtok, arról mit tudtok, ki emlékszik, hogy kit mikor akasztottak fel. Aztán az exhumálás volt, 89 márciusában, ronda idő volt, de kimentem velük, és ott megint egy csomó emberrel összeszaladtam. Elkezdődött egy felismerés, hogy jé, mennyien vagyunk!

A 88/89-es fordulatról hírt adott a svájci média is. A nagy élményem az volt, amikor 89 novemberében reggel hét óra tájban kinyitom a rádiót, és bemondja, hogy a berlini fal összedőlt. Én elbőgtem magam. Akkor rettenetesen megindultam, és úgy éreztem, hogy na, most jön a szabadság, nemcsak Németországnak, hanem egyáltalán Kelet-Európának. Nagyon mély, megrázó élmény volt. Figyeltük a rádiót, a sajtót, és tudtuk, hogy belátható időn belül Magyarország is szabad lesz.

A Nagy Imre per törvényességi óvásának tárgyalása a Legfelsőbb Bíróságon 1989. július 6-án, Dornbach Alajos védő
1989. június 16.: (balról) Tóth Imre, Ebinger Endre, Nagy Mihály, Tóth Lajos, Kiss Tamás, Rimai Béla és Papp József
Az Inconnu Csoport az utolsó kopjafákat állítja az Új Köztemető 301-es parcellájában 1989. június 16-án, reggel
Nagy Imre és mártírtársai újratemetés előtti felravatalozása a Hősök terén
Lambrecht Miklós TIB tagsági igazolványa
A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

1989. június 15-én a Soproni Ellenzéki Kerekasztal megemlékezést szervezett a sopronkőhidai rabtemetőben. Egy héttel előtte értesültem róla, hogy a soproni EKA – amelyben az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt és a TIB szerepelt – felderítette, hogy Szigethy Attilát és az óvári ügy kapcsán kivégzetteket a sopronkőhidai rabtemetőben temették el. Az általuk felkutatottakról és a sopronkőhidai börtön által is megerősítettekről elsőként az MDF-es dr. Magas Lászlótól és dr.

Nagy Imre és társai temetése, Budapest, Hősök tere, 1989. június 16.

Emellett úgy éreztem, hogy a nálunk kibontakozó ellenzéki mozgalom túl szűk körű. Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag az ellenzékieknek köszönhetjük, hogy ma ott tartunk, ahol tartunk. A kommunista párt is mindent megtett, hogy fűrészelje maga alatt a fát. Ezt én valamelyest értékelem is: rájöttek, az egész csődtömeget ők hozták létre, és belátták, hogy csak a Nyugattól kaphatnak segítséget, az oroszoktól már nem.

Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik.

Maléter Pál maradványainak kihantolása az Új Köztemető 301-es parcellájában
A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában
A Magyar Október Párt és a Magyar Radikális Párt akciója: A Münnich Ferenc utca visszakeresztelése Nádor utcává, 1989. július 14. Krassó György

Nagy Imréék újratemetésén már a Martinovics Szabadkőműves Páhollyal jelentünk meg, csoportosan. Márton László, az akkori főmester szervezte meg, és vezetett egy csoportot, akik részt vettek a forradalomban, úgyhogy ők elsősorban személyes kegyeletből jöttek. Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy hirtelen ebben a diaszpórában is nagyon sokan akadtak, akik hatalmas nagy szabadságharcosok voltak Magyarországon, de mindeddig nem igazán hangoztatták.

A vasfüggöny átvágása az osztrák-magyar határon

Most már tudom, hogy ez az egész el lett szúrva, az alapkonstrukció volt rossz. Megtörtént a rendszerváltás, és akkor azt gondolta az ember, hogy innentől konform módon kell viselkedni – mert hát ezt akartuk. Azt se tudtuk, hogy az milyen, de azt aztán végképp senki sem tudta, hogy hogyan kell megmaradni kívülállónak abban a rendszerben, amit egyébként akartunk, hogy legyen.

Arra sosem számítottam, hogy megélem az egypárti rendszer összeomlását, de a lassú demokratizálódásban bíztam. Az volt a felfogásunk, ha jó tudományos, társadalomtudományi munkát végzünk, amelyben feltárjuk a valóságos állapotokat, anélkül, hogy átmennénk az egész rendszer bírálatába, akkor ezt a folyamatot szolgáljuk. Ebbe a körbe tartozott elsősorban: Cseh-Szombathy László, Buda Béla.

Kezdetben csak a Történelmi Igazságtétel Bizottságával volt kapcsolatom, Ungváry Rudin keresztül. Rudi írt nekem 1988 elején, azóta levelezünk. Elmondtam neki, hogy még mindig félek, nem hiszem el, hogy a hatalom részéről őszinte a változtatás akarása. Ettől függetlenül 1989. június 16-án részt vettem a temetésen. Ott álltam a koporsó mellett, és koszorút is vittünk Mihala Ferivel. Az igazság az, hogy akkor sem történt meg a valódi változás, amikor már megvolt rá a lehetőség.

Emléktábla avatás a Gyorskocsi utcai börtön épületénél 1989. június 15-én, Bolgár Elek (ma Nagy Imre) tér
A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

Az a véleményem, hogy a monolitikus állam- és párthatalom leépülése nem 1988-ban, a májusi pártértekezlettel indult el, hanem a hatvanas években. Ennek a pártnak ugyanis az a lényege, hogy egyeduralkodik.

Andorka Rudolf egy szociológiai konferencián Bernben

Október 1-jén este felhívtak, hogy biztosan édesapáékat találták meg, mert négy koporsó körvonalazódik. Másodikán kimentem. Ez is olyan érdekes, normálisan az ember azt gondolná, korán fölkelek és kimegyek Sopronba. De nem. Nem féltem, hiszen a várakozásunknak ez volt a csúcspontja, de halogattam az indulást. Bementem a munkahelyemre, ott vacakoltam, kihúztam, betoltam a fiókot, és csak valamikor fél tizenkettőkor indultam el.

Régen agyonhallgatták 56-ot, nem beszéltek róla. És amiről nem beszélnek, azt könnyebben elfelejtik. Sok embernek ma már személyes emléke sem fűződik hozzá. A fennálló problémák, gondok megint más irányba viszik az emberek gondolatait. És azt hiszem, az új társadalmi rend sem értékeli megfelelőképpen 56-ot. Nemcsak édesapáékról beszélek. Megszűnt az euforikus hangulat, ami 89. június 16-án a Hősök terén érezhető volt.

Nagy Imre és mártírtársai újratemetése az Új Köztemetőben

A rendszerváltás körül vagy még az előtt is kezdett a gyógyszeripar a Medimpex vonzásából fellazulni. Lépéseket tett, hogy ne ilyen hagyományos módon dolgozzunk, mint eddig. A Medimpex egy külkereskedelmi vállalat volt, de akkor már kezdtek olyan szelek fújni, hogy nem kell ennek külkereskedelmi vállalatnak lenni, legyen a gyógyszergyárak tulajdona, közös vállalat.

A Conditio Humana Alapítvány logója

A rendszerváltozás azt is hozta a falunak, hogy visszanyerte az önállóságát. Addig Sajóhidvéghez volt csatolva. Visszakapta a nyolcosztályos iskolát is. Egy időben itt csak kisegítő iskola működött, most eltérő tantervű osztályok vannak, a gyerekek egyharmada ilyen osztályba jár. Az önállóság persze gondokat is hozott. A képviselőknek fel kellett nőni a felelősséghez, ezt tanulni kell. Az is gond, hogy csak három tősgyökeres körömi pedagógus van, a többiek bejárók.

A Nagy Imre per törvényességi óvásának tárgyalása a Legfelsőbb Bíróságon
Andorka Rudolf szociológus kollégáival egy időmérleg kutatás konferencia szünetében
A négyigenes népszavazás plakátja 1989-ben

Nagyon sok a szegény Magyarországon. Rengeteg az olyan ember, aki önhibáján kívül a létminimum alatt vegetál. Megdöbbentő, hogy tizenegy évvel a rendszerváltás után ez a helyzet Magyarországon, és az állam nem gondoskodik a szegényekről. Nekem ez fáj, és botrányosnak is tartom. Valami nincs rendben, ha itt telente emberek fagynak meg. Nagyon fájdalmas dolgok, amibe belelátok. Arra sem voltam elkészülve, és nagyon megdöbbentett, hogy a kórházakban annyira rossz a helyzet.

A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában

Jött a rendszerváltás Magyarországon. Ugye Nyugaton hamarabb fújnak a szelek. Gorbacsov és Reagan reykjavíki találkozója után a Nyugat már sejtette, hogy itt gyökeres változások lesznek. És volt néhány ismerősöm, barátom, akik akkor kezdtek sűrűbben járni Magyarországra, pontosan azért, hogy ezt a változást valamilyen módon közelebbről támogassák, vagy netán részt vegyenek benne. Ötvenhatosokra gondolok. Az 56 utániak, én úgy vettem észre, nem igazán törődtek azzal, mi fog itt történni.

Nagy Bálint a kilencvenes évek elején
A TIB plakátja
Andorka Rudolf a Rajk-kollégiumban egy farsangon a családja kitelepítéséről beszél
Andorka Rudolf átveszi a Széchenyi-díjat Göncz Árpádtól

Sok mindent tudtunk, de sok mindent meg nem tudtunk Magyarországról. A Berlini Fal bontását a tévében néztük. Meg időnként egy-egy magyar eseményt is néztünk a tévében, de ki voltam én ebből szakadva. Tudatosan. Az is tudatos volt, hogy nem jöttem haza, pedig borzasztó nagy volt a vonzereje annak, ami itt történt a rendszerváltást közvetlen megelőző időkben, meg akkor. Tudtam, ha hazajövök, biztos elkap a gépszíj, és akkor ott ültem volna az első parlamentben, ezt meg nem akartam.