Jelenlegi hely

Nagy Bálint a kilencvenes évek elején
Felszolgálók

Nekem az a 49 és 53 közötti négy esztendő volt talán a legzaklatottabb életszakaszom. Akkor borzasztó gyorsan változtak a munkahelyeim. Volt egy kitűnő kollégám és barátom, akit Magos Gábornak hívtak. Ő is kertész volt, és hosszú ideig Szabolcs-Szatmár megyében volt az MKP mezőgazdasági titkára. Kitűnő, okos, művelt ember volt. A pártközpontban dolgozott, a pártközpontnak volt akkor gazdaságpolitikai szakértője.

Végh Antal és Bálint György
Németi Irén (bal szélen) a Szovjetunióban

Aki el akart helyezkedni, be kellett szerezzen egy igazolás arról, hogy a háború alatt rendesen viselkedett. Én is megkaptam, még ma is őrzöm. A Jókai utcában lévő MEDOSZ szakszervezetben dolgozó ismerős asszony révén szereztem. Így kerültem a Szabványügyi Hivatalba. Azt az asszonyt, aki segített, Kerekes Barna révén ismertem, akivel egy folyosón laktunk. Kerekes építészirodát nyitott a házban a háború után. Nála dolgoztam 46 tavaszán.

A különböző optikai cégeknél az üzletvezetői státusig vittem, és kezdett elegem lenni abból, hogy mások szemüvegeivel kínlódjak. Volt egy olyan terv is, hogy nyitok egy saját üzletet, de ehhez le kellett volna tenni egy különbözeti optikusi vizsgát, méghozzá franciául. Olyan fizika meg matematika volt benne, amit magyarul se tudtam soha, nemhogy még franciául. És ekkor a Safilo olasz keretgyártó cég meghirdetett egy kereskedelmi ügynöki állást, amit elnyertem.

Faragó Vilmos az Élet és Irodalom hetilapról

Az IPARTERV-ben is ott volt a KISZ. Csináltunk ifjúsági klubot, ahol kiállításokat szerveztünk. 76-ban volt egy nagy IPARTERV-kiállítás, ott szerepelt az első megépült családi házam, amit Vadas József, aki akkor az ÉS-nek volt a műkritikusa, jól lehúzott. Áll még a ház, de már csak nyomokban emlékeztet az eredetire. A Farkasréti temető felé, a Borbála utcában van. Egy nagyon meredek telken nehéz volt építeni. Az egész munka úgy jött, hogy egyszer a 31.

Bekerültem egy optikusüzletbe, helyesebben egy műhelybe, ahol megtanultam az automata gépek használatát. És a szakmámban dolgozhattam, napi nyolc órában, minimálbérért. Mellette pedig esténként jártam az Alliance Française-ba. Ott dolgoztam két vagy három hónapot. Áprilisra már biztosítottak egy másik munkahelyet, Párizs keleti részén, Noisy-le-Grandban, egy kis optikusüzletben, ahol hárman voltunk. Ott dolgoztam másfél évig.

Az indulásnál voltak nehézségeim, de a diákokkal elég hamar szót értettem, jó kapcsolat alakult ki köztünk. Ez kellett is ahhoz, hogy a kezdő tanár bele tudjon jönni a tanítás gyötrelmeibe. A tornatanárnál laktam albérletben az egyik kollégámmal, az iskolához nagyon közel. A tizenhat főből álló tantestületbe elég könnyedén be tudtam illeszkedni. Többségében idősebb tanárok voltak, csak ketten-hátman tartoztak a fiatalabb generációhoz.

Domokos Pál Péter

Egy fél évig a Duna–Tisza Öntöző Vállalatnál is dolgoztam. Ők az Alföldön mértek, csatornázás végett. A feladatom az volt, hogy egy négyszáz méter oldalú négyzetet kellett beírnom a földbe, s a négyzet sarkára ásnom egy követ, amit megszámoztak. Így készült aztán el a térkép. Bendefi László volt a vezető, s ő alkalmazott hosszmérőnek. A régész Fettich Nándor egyetemi tanárral, s Szalay Bélával, a volt miniszteri titkárral végeztük együtt ezt a felelősségteljes munkát.

Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt.

Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított.

Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam.

Sztálinvárosi festőbrigád
Igazolás a Vörös Zászló Kolhoztól
Domokos Pál Péter fotója moldvai csángókról, Lészped, 1932

Amikor a csángókérdéshez hozzányúltam, semmit nem ismertem az irodalmából, és ez volt a jó. Nem olvastam egyetlen vonatkozó írást sem, hogy ne befolyásoljanak semerre. Én a magam szemével, amit látok, ahogy látom, úgy tudtam leírni. Utóbb viszont roppant sokat foglalkoztam a csángókérdéssel, s rá kellett jönnöm, hogy hatalmas irodalma van. Megpróbáltam ezt az irodalmat elérni, s amit lehetett, el is olvasni.

Faragó Vilmos
Hegedűs Györgyi munkakönyve
Németi Irén Rómában, egy újságíróknak szervezett konferencián

Amikor megérkeztem Párizsba, nem tudtam, hogy kezdjek hozzá a munkakereséshez. Németországban szakfolyóiratokban hirdették az állásokat. Párizsban ez nem volt. Úgyhogy egy távoli rokonunk, Hoff Miklós – valamikor a pesti Műegyetemen végzett, repülőgép-konstruktőr volt, és az idők során Amerikában kötött ki – segített nekem állást szerezni. Ő ismert francia mérnököket, beszélt velük, és azok adtak egy címet és tán valami ajánlólevelet is, vagy telefonáltak az érdekemben.

Iszonyú mennyiségű tetőt, házat csináltunk. Még egy érdekessége volt ennek, hogy majdnem mindig én voltam az egyetlen szakember. Én sem voltam ács, más dolog építésznek lenni, és más ácsnak lenni, de ebből következett az, hogy másképp tudtam tetőt csinálni, mint egy igazi ács. Az ácsok úgy készítik a tetőt, hogy csinálnak egy úgynevezett zsinórpadot, ahol egy az egyben föl vannak rajzolva a tetőnek az elemei, és akkor azon gyártják le.

Szigethy Attila

Hiány volt szakemberekből, kultúra nélküli embereket tettek kulcspozíciókba, de mindenkit nem lehetett kicserélni, írástudatlanokkal megtölteni az államigazgatást és a vállalatokat. A munkát valakinek csinálni kellett, botcsinálta elvtársakkal nem lehetett létezni a sztálinista rendszerben sem. Tényleg autodidakta módon tanultam meg a számlarendet és az iparvállalatok könyvvitelét.

Munkahelyi igazolás
Németi Irén egykori és Molnár Gabriella mostani főszerkesztő 2004-ben, a Nők Lapja nosztalgia, 1970-es évek című könyvben
Kardos G. György és Faragó Vilmos
Tomasovszky András villanyszerelői vizsgabizonyítványa
Czájlik Péter a természeti szakkörös fiatalokkal

Aztán jártam én a lágerban, és találtam magyarokat, kárpátaljaiakat. És mivel én festőművésznek voltam bediktálva, hát befogtak hol meszelni, hol valami másra, ugye. Ha már szakmabeli! Aztán mikor már ment az építkezés nagyban, toborozták a szakmunkásokat, ki akar ácsnak jelentkezni, ki akar festőnek jelentkezni stb. És akkor éngem megkértek, Viktor Mihajlovics Kondratyenko, sokat tanultam tőle.

Próbáltam elhelyezkedni valami olyan állásban, ami a kultúrához közel van. Így kerültem 1957. október 1-jén az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) hírlaptárába raktárosnak. Méghozzá mint „közgyűjteményi munkaerő II” (ez volt a munkakönyvemben), 750 forint fizetéssel. Akkor még a Nemzeti Múzeumban volt az OSZK, és ennek a hírlaptári része is az épület első emeletén – külön olvasóval, külön raktárakkal. És ott dolgoztam 57-től 61-ig.

Tehát 83-ig ennél a vállalatnál dolgoztam. 79-ben volt a második olajválság, és ennek hatására a recesszió. Többek között nőtt a munkanélküliség. A kormány akkor még azt hitte, könnyű rajta segíteni. Mégpedig többek között úgy, hogy a bizonyos koron fölülieket korai nyugdíjba küldik, és a megüresedő helyekre fiatalokat vesznek föl. Az öregeket effektíve elküldték, de a vállalatok nem vettek föl fiatalokat, hanem átszervezték az egészet, és tovább dolgoztak az idősek nélkül.

Andorka Rudolf egy szociológiai konferencián Bernben

A későbbiekben, amikor 1970-ben a Népességtudományi Kutatóintézetből a Társadalomstatisztikai Főosztályra kerültem, vissza-visszatértem a termékenység témájához, elsősorban úgy, hogy a hetvenes évek első felében felkérést kaptam egy angol kiadótól: írjak egy könyvet, amelyben áttekintem a fejlett országok termékenység–gyerekszám összefüggéseire vonatkozó kutatásait.

Pali protekciójával bekerültem az Országos Növényfajtakísérleti Intézetbe, a Keleti Károly utcába. Kicsit ijedten, izgulva mentem be először, de hála Istennek, általában véve bűbájos, idős, nagy tudású, agráregyetemet végzett szakemberek dolgoztak ott.

Ivánfi Jenő a Magyar Kémikusok Egyesületében Szénási Tiborral, a TVK műszaki igazgatójával

Akkor jöttem visszafele, és az a vonat ment tovább, ugye, Veszprémbe, Veszprém előtt van Hajmáskér, és megcsapja az orromat a kellemes kölniillat, szovjet kölni. Ült két csajszi bent, megkérdezem: „Le lehet ülni?” „Mozsno (szabad – orosz)?” „Pozsalujszta (kérem – orosz)” – leültettek mindjárt. Az egyik az egyik főhadnagynak a felesége volt, a másik az egyik ezredesnek a felesége volt, orvosnő.

Andorka Rudolf átveszi a Széchenyi-díjat Göncz Árpádtól

Fiák László, a vezérigazgató 1990-ben ment nyugdíjba, akkor felkértek engem is, hogy pályázzam meg a vezérigazgatói állást. Ez 1990 novemberében volt. Szeptemberben beadtam a pályázatot. Tízen pályáztunk, ebből hetet kirostáltak, maradtunk hárman, majd a szorítóban már tulajdonképpen csak ketten Antal Sándorral, egy fiatal, harmincvalahány éves közgazdásszal, aki korábban a KISZ megyei bizottsága titkárhelyettese volt.

Siklósi Norbert

Elkerültem egy készletező vállalathoz, valami ismerős ajánlott. Közlekedési készletező. Akkoriban ’54-ben olyan világ volt, hogy a gyárból mindent megvett egy készletező vállalat és az eladta annak, akinek kellett. Mint egy nagyker. Ez egy közlekedési készletező vállalat volt, a metrót építették akkor. A metróhoz való dolgoktól kezdve az óvoda bútorokig mindent készleteztünk, ami borzasztó volt. Ott egy elég jó állást kaptam, csoportvezető voltam. Nagy tapasztalatom volt akkor már a gyárból.

Csárdást járó csángók
Pákh Tibor átveszi az aranydiplomáját, 1999

Római korosként próbáltam volna elhelyezkedni, de régészeti állást nem találtam. A Nemzeti Múzeumban mindenkit ismertünk, jóban voltunk velük, alkalmi munkát kaptunk tőlük, de álláshely ott sem volt. Másoltam pénzért leltárkönyvet a Nemzeti Múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban is, és céduláztam a Műegyetemen Zádor Mihály építészettörténész professzornak a kandidátusi disszertációjához. Ő felajánlotta, hogy szól a műemlékeseknek, vigyek önéletrajzot.

Bálint György feleségével, Annával és kisfiával, Jánossal
Orvosi rendelő
Andorka Rudolf szociológus kollégáival egy időmérleg kutatás konferencia szünetében