Jelenlegi hely

Születésnap a Kertészet és Szőlészet szerkesztőségében - Bálint György hatvan éves
Batár Attila a New York-i építészirodában, 1988
Domokos Pál Péter Egyházaskozáron, az áttelepült csángók között, 1980 körül
A Nők Lapja szerkesztőségi értekezlete
Németi Irén főszerkesztő munkatársaival a Nők Lapja szerkesztőségében
Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság című könyvének első kiadása
Tomasovszky András villanyszerelői vizsgabizonyítványa

Akkor jöttem visszafele, és az a vonat ment tovább, ugye, Veszprémbe, Veszprém előtt van Hajmáskér, és megcsapja az orromat a kellemes kölniillat, szovjet kölni. Ült két csajszi bent, megkérdezem: „Le lehet ülni?” „Mozsno (szabad – orosz)?” „Pozsalujszta (kérem – orosz)” – leültettek mindjárt. Az egyik az egyik főhadnagynak a felesége volt, a másik az egyik ezredesnek a felesége volt, orvosnő.

Németi Irén a Nőtanács által szervezett konferencián Vietnamban
Németi Irén a Nőtanács küldötteként Vietnamban
Andorka Rudolf átveszi a Széchenyi-díjat Göncz Árpádtól
Németi Irén a Szovjetunióban
Nagy Bálint és tsai építésziroda részvénye
Szabóműhely
Bálint György a tarnabodi hajléktalan-befogadó programban
Németi Irén (bal szélen) a Szovjetunióban

Abban az időben már államosították a vállalatokat. Még volt egy ismerősöm a Külkereskedelmi Hivatalban, ami a régi Tőzsdepalota épületében volt. Oda kerestek nyelveket tudó fiatal jogászt. Nekem friss diplomám volt, nyelveket tudtam, mindjárt jelentkeztem, hogy vegyenek föl. De nagy ívben kirúgtak a lenini Berufsverbot (foglalkoztatási tilalom) alapján. Így aztán egy ismerősöm révén a Csepel Autógyárban helyezkedtem el 1950 januárjában.

Domokos Pál Péter a Viola utcai általános iskolai tanítványaival
Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektoraként a Nagy Imre-emléktáblánál
Andorka Rudolf szociológus kollégáival egy időmérleg kutatás konferencia szünetében
Bálint György feleségével, Annával és kisfiával, Jánossal

1955-ben szenteltek föl, és felszentelt papként tanultam még a szemináriumon. Egy rövid ideig Abaújszántón helyettesítettem, majd 1957 januárjában vagy februárjában kerültem Szikszóra. Ott megkezdtem a vidéki papok életét. Szikszó, ahol korábban egy szerzetesrend működött, mély katolikus hagyománnyal és buzgó hitélettel rendelkezett. Szerettek engem, jól éreztem ott magam.

Csángó est Szentendrén
Végh Antal és Bálint György
Építőmester-gyűlés
Igazolás a Vörös Zászló Kolhoztól

Aztán egy szénbányába toborzás volt, és akkor mondták, hogy ennyit meg annyit lehet keresni, jó, akkor odamegyek. Kerestem a végén, kerestem az első hónapban annak a felét! Ez a bánya Pécsen volt, az István-bánya, a legveszélyesebb bánya volt. Előtte évben volt ott egy bányarobbanás, volt egy női bányász is, úgy megégett, hogy a melle helyén ott voltak a bordái, ott voltak a csontjai. Fényképen láttam. Meg mondták is, tizenkét halott volt egy robbanásnál, de akkor én még nem voltam ott.

Siklósi Norbert

1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni.

Domokos Pál Péter

Próbáltam elhelyezkedni valami olyan állásban, ami a kultúrához közel van. Így kerültem 1957. október 1-jén az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) hírlaptárába raktárosnak. Méghozzá mint „közgyűjteményi munkaerő II” (ez volt a munkakönyvemben), 750 forint fizetéssel. Akkor még a Nemzeti Múzeumban volt az OSZK, és ennek a hírlaptári része is az épület első emeletén – külön olvasóval, külön raktárakkal. És ott dolgoztam 57-től 61-ig.

Andorka Rudolf a Rajk-kollégiumban egy farsangon a családja kitelepítéséről beszél

Az épület zseniális lett, van is róla egy nagyon jó írás. Amikor hazajöttünk, akkor tartottunk róla egy vetítettképes bemutatót a Magyar Építőművészek Szövetségében, és Miklóssy Bandi írt róla egy nagyon jó írást, ami az Artpool Letterben – Galántai illegális művészeti lapjában – jelent meg először, később lehozta a Magyar Építőművészet is. A ház igazi posztmodern mű, ami bőven kibírta azt, hogy az egyik végét az egyik építette, a másik végét a másik.

Felszolgálók
Munkahelyi ünnepség augusztus 20-án
Csárdást járó csángók

Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt.

Kemény István szociológus a Faluszéli házak című film forgatásán
Csángó fiatalok újévi látogatása Domokos Pál Péternél
Munkahelyi igazolás

Bementem a minisztériumba, és kineveztek Nógrádbercel gépállomására mezőgazdásznak. Az egész család kikísért a Keleti pályaudvarra, és elindultam Salgótarjánba, mert a megyeközpontban kellett jelentkezni. Ott viszont fogalmuk se volt róla, hogy valakit kineveztek hozzájuk. Nagy gond volt, hogy kerülök le Salgótarjánból Bercelre, de végül elvittek autóval. Akkor éppen nem volt igazgató a berceli gépállomáson, csak főgépész, és én lettem a mezőgazdász.

Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek –  történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett.

Gúth Zoltán munkakönyve
A Kőbányai Gyógyszerárugyár 1970-ben
Faragó Vilmos és Galsai Pongrác

És akkor hallottam, hogy Virág Csaba a LAKÓTERV-ben keres munkatársat. Átmentem, vittem a portfoliómat – amit akkor még nem hívtunk portfoliónak. Csabának nagyon megtetszett, azonnal fölvett. Ez volt 76 vége, 77, ilyen. És nagyon jó három hónapot töltöttem Virág Csabával. Hat hónap lett az egész, de három volt jó belőle. Akkor volt egy nagy országos tervpályázat egy típus panel-házcsalád tervezésére. És Csaba rögtön bevett abba a teambe, amelyik ezt csinálta.

Ott mégiscsak gazdája, ura voltam annak a gazdaságnak, és elegáns hintóm volt, meg autóm is volt – már egy ilyen rossz Skoda, de azért mégis autó volt –, meg motorkerékpárom is volt. És az emberek haptákba álltak előttem. Az állami gazdaságokban egyébként az volt az érdekes, hogy hosszú ideig szinte katonai fegyelem volt. Az volt az előírás, hogy ha egy magasabb rangú gazdasági tisztviselő jött, akkor annak jelenteni kellett.

Akkor volt épp az üzemkönyvelés felfejlődőben, akkor kezdett a gyár magához térni a háború után. Ez az üzemkönyvelés csinálta az üzemmel kapcsolatos termelési nyilvántartásokat, anyagkönyveléseket. Ez egy vertikális üzem, a gyógyszeripar az nem egy egysíkú termelés, hanem a vegyipari folyamatok vertikális tevékenysége révén lesz a gyógyszer készáruvá a különféle vegyipari, kémiai folyamatokon keresztül. Bejön az áru, valamilyen alapanyag, abból az egyik üzem csinál valamit, ez egy fázis.

Elkezdtem kerteket ápolni, és ez nagyon tetszett nekem. Alakult egy kertgondozó vállalat, a Fővárosi Kertgondozó Vállalat, ahová engem is be akartak venni, és nemcsak engem, nagyon sok hozzám hasonló sorsú ember talált ott kenyeret. Én viszont úgy éreztem, hogy jobb, ha az ember magának, a maga szakállára dolgozik. Nem kellett akkor ehhez semmilyen engedély, meg még nem volt adózás sem. Magánkertek gondozását vállaltam el.

A cég, ahol voltam, egy óriási MEO volt, azzal az óriási különbséggel, hogy ez hatékonyan működött. Tehát ott valóban meg kellett nézni, hogy ki mit és hogyan csinál. Annál is inkább, mert Franciaországban akkor az ipar struktúrája olyan volt (mára már ez is sokat változott), hogy építészhipertrófia működött, elsősorban az építész volt felelős a létesítményért, és neki csak kvázi alvállalkozója volt a statikus, aki csak másodfokon volt felelős.