Jelenlegi hely

Domokos Pál Péter átveszi a Széchenyi-díjat
Németi Irén (balról) Tolsztoj unokájával a Szovjetunióban

Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk.

Lucien Hervé az ezredforduló táján
Domokos Pál Péter tanítványával

A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba.

Ebben az időben különböző munkákat vállaltam. Először egy mozgássérült gyermekek otthonában dolgoztam kisegítőként. Ott is laktam. Tulajdonképpen önkéntes munka volt, teljes ellátást kaptam, fizetést nem. Ki akartam próbálni, hogy milyen egy másik feladat, gyakorlati munka, emberek között lenni, emberekkel dolgozni és együtt lenni. Én voltam az egyetlen önkéntes, a többiek fizetésért dolgoztak.

A Szociológia Tanszék vezetője, Gazsó Ferenc 1983 tavaszán szólt, hogy miniszterhelyettesi pozícióval akarják megbízni a Művelődési Minisztériumban, és utódot keres. Megkérdezett, nem vállalnám-e a tanszék irányítását. Azt válaszoltam, hogy nem szeretném elvállalni, de Józsa György, a minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályának vezetője fölhívott telefonon, hogy rábeszéljen a tanszékvezetésre.

Németi Irén

Nem kerestem rosszul a labdaüzemben, és közben egyre többet tanultam lengyelül. Először a műszaki könyvtárnak fordítottam, majd dolgoztam az Országos Fordítóirodának is. Ez a fordítóiroda tele volt osztályidegenekkel, nagyrészt egykori katonatisztekkel. Sokat dolgoztam, nagyon jól kerestem. A fordítóiroda igazgatója korábban az ÁVH egyik vezetője volt. Tudta, kik vagyunk, és mi is tisztában voltunk vele, hogy ő kicsoda – így békén hagytuk egymást.

A Magyar Orvostörténelmi Társaságba 1973 őszén léptem be. 1982-ben tervbe vettük, hogy összeállítunk egy magyar orvostörténeti monográfiát, meg is alakult rá a munkaközösség. Később a sűrűsödő szakmai viták, majd a kiéleződő konfliktusok miatt lemondtam mindennemű választott tisztségemről, és a monográfiában való közreműködésemről is: túlságosan szakszerűtlennek ítéltem a feldolgozási szempontokat.

Jan Vermeer: A festőművészet (1673)
Vigilia 1972 márciusi címlapja
Németi Irén a Szovjetunióban
Nagy Bálint ácsmester a nyolcvanas évek elején

65-ben végül is Pestre kerültem, a Szent Mihály-templomba, a Váci utcába, ahol Balogh páter – annak idején a kisgazdapártban is politizáló Balogh István – volt a templomigazgató. Kértem, hogy a nagyszüleim halála után a saját lakásomban lakhassak. Ezt is nagyon nehezen hagyták jóvá – egyházi és állami részről egyaránt. Ezzel ugyanis lehet zsarolni, hogy „a saját lakásában akar lakni, tehát csak akkor engedjük meg, ha Balogh páterhez kerül, ő megnevel. Ez volt a kompromisszum.

Amikor idejöttem, a kis műemlék templom teli volt mindenféle tárggyal, amik az évezredek folyamán felhalmozódtak békés egymás mellett élésben. Az értékes népművészet együtt a silány giccsel: PVC fonál szőttesek és egyebek. Az asszonyok mondták, hogy szeretnének oltárterítőt csináltatni. Azt kértem, hogy készítsék el maguk, hiszen itt mindenki hímez.

Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam.

Hogy a munkámhoz visszatérjek, 78-ban volt egy Nemzetközi Katolikus Interdiszciplináris Kongresszus Brüsszelben Population Problems címmel, és arra engem is meghívtak mint a témában szintén jártas valakit. Majd részt vettem egy országos demográfiai kutatási programban, ami már nem katolikus, hanem általános téma volt. A kutatás végén készült egy kiadvány, amelyben meg jelent a cikkem: Vallás, egyház, népesedési kérdés és etika. Ez volt 81-ben.

1973-ban Körömbe kerültem. A püspökség támogatott engem. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Amikor Körömbe kerültem, volt szemem ahhoz, hogy meglássam az itteni lehetőségeket.

Műteremház-belső, Vence, 1984
Nádasdy Ferenc és felesége, Nádasdy Nikolits Andrea
Nagy Bálint az Ybl Miklós-díj átadásán

Még egy ideig az Elzett központjában dolgoztam Budapesten, viszont az MGM-nél akkor már Fiák Laci volt a vezérigazgató. Ő a harmadik ember az életemben, aki nagyon sokat segített. Amikor én itt célgép-tervező voltam, ő még kis beosztású volt, TMK-művezető, üzemvezető, és sokat foglalkozott a gépeim üzembe helyezésével, beállításával. Később főenergetikus lett. Hívtak ők engem vissza többször is, hogy hagyjam ott az Elzettet, de azt mondtam, nem, ezt a harcot nem hagyom.

Táton és környékén volt egy nagyon jól összetartó papi csoport, akik nem voltak békepapok. Mi rendszeresen összejártunk, mindig beszéltünk valamilyen témáról. Összetartottunk, egymást megkerestük, hogyha problémák voltak, és támogattuk egymást az egyházpolitikai útvesztőben. Ott is volt egy néhány vezető egyéniség, akik félreállítottak voltak.

Bálint György népszerű videókazettájának borítója
Bálint György népszerű könyvével, a Gyümölcsöskerttel

A képviselőségem után tanítottam is. Sok mindent elvállaltam, ami az oktatás területén volt. Többek között a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán nyolc éven keresztül tanítottam agrárkommunikációt. A Kertészeti Egyetemnek mindig csak alkalmilag voltam alkalmazottja. Meghívtak előadásokat tartani, teljesen alkalmi jelleggel. Címzetes főiskolai tanár vagyok, történetesen a Kecskeméti Főiskolára vagyok kinevezve, mert ott is tanítottam egy időben.

Nacsády András

Kisebb-nagyobb buktatókkal, de 70-ben kezdtem kikapaszkodni. A végén hagytak már pénzt keresni, majdnem TÜZÉP telepvezető helyettest csináltak belőlem, ami azt jelentette volna, hogy az én szakmai tudásommal milliókat keresek. 1975-től  az ERDÉRT-nél dolgoztam, az Erdészeti Értékesítő, Elosztó és Kereskedelmi Rt-nél.

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire.

Nacsády András irodájában

Tulajdonképpen egészen addig, amíg Hervé munkájában nem tudtam közreműködni, semmihez sem volt igazi motivációm. Amihez lett volna, valami művészeti ág, ahhoz nem értettem. De nagyon jó volt résztvenni Hervé munkájában. Mellette meg tudtam valahogy tanulni a dolgokat, nagyon is beleéltem magam, sokszor az volt az érzésem, hogy ezt közösen fényképeztük, többes számban. Annyira azonosítottam magam az ő munkájával, hogy ez aztán komoly élvezetet okozott.

Sok újfajta feladat is adódott. Konkrét igényekkel jöttek ide emberek, illetve kaptam olyan objektumokat – például a Girincsen üresen álló, százéves, lepusztult plébániaépületet –, amelyeket helyreállítani és hasznosítani kell. Az első évben a gyógypedagógia kérte el a girincsi épületet tanteremnek, mert tatarozták az épületüket, a következő évben a tanács pedagógus-szükséglakásnak.

Én a magyar orvostörténetből elsősorban anatómusokkal, citológusokkal és patológusokkal foglalkoztam, a szakképzettségemhez is ez áll a legközelebb. A tudománytörténetet a legszélesebb, nemzetközi összefüggésekben szeretem művelni, hiszen a tudományban nincsenek határok. Publikálási lehetőségeim általában szerények, nem vagyok az a könyöklő típus, aki behízelgi magát egy-egy szerkesztőség kegyeibe.

A szabadalmaim a festékekkel meg a műanyagokkal kapcsolatosak. Egy nagyon jó szabadalmunk volt például, egy átmeneti korrózióvédelemre szolgáló festék, amit két kollégámmal a TVK-nál beadtunk. Ez a tengerentúlra vitt fém-, acél-, vasszállítmányoknak, ha lefestették a szerkezetet, átmeneti védelmet biztosított. A fejlődő országokba, Afrikába menő szállítmányokra gondolok.

Németi Irén a Nőtanács küldötteként Vietnamban
A Nők Lapja divatrovata
Andorka Rudolf átveszi a Széchenyi-díjat Göncz Árpádtól

Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék.

2012 tavaszán sikerült végre publikálnom a könyvemet, a Hontalanok című regényemet, amit a nyolcvanas évek elején egyszer már megírtam, de akkor az íróasztalfiókban kötött ki

1938-ban volt Budapesten az Eucharisztikus Kongresszus. Ebből az alkalomból sikerült felhoznom csángókat Budapestre: Szabó Ferencet és családját, Benedek Pétert és családját a moldvai Bákó megye Trunk községéből, a Szeret jobb partjáról. Velünk tartott egy kászoni asszony is, Veres Istvánné. Bartók Béla annak idején nem jutott le Moldvába gyűjteni, pedig szándéka szerint menni készült, most végre hallhatta őket.

’57-től ’91-ig voltam a Medimpexnél, először a könyvelésben, aztán az ellenőrzésben egy rövid ideig. ’67-ben kitalálták, hogy én legyek a pénzügyi osztályvezető, ami egy rendkívül meglepő dolog volt, mert könyvelőket nem szoktak pénzügyre tenni. Én akkor már elvégeztem a mérlegképes könyvelőit is, de valószínű, azért gondoltak erre, mert vonzódtam az operatívabb dolgokhoz. A könyvelésnél operatívabb a pénzügy. Tehát ’67-ben lettem a Medimpex pénzügyi osztályvezetője.

Én nem találtam ki új tudományos elméleteket, hanem a meglévőt kutattam. Életem fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait, hiányait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyan zenedarabra leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, akkor okvetlenül megfogtam és a helyére tettem. Érdekes lenne felsorolni, akár számvetésként is, hogy mik is voltak ezek a téglácskák.

Czeglédy Ilona munka közben
Németi Irén (bal szélen) a Szovjetunióban

A munkában mint brigádot elismertek bennünket, kiváló brigád, ott vannak a papírok, szocialista brigád, ezt mind megkaptuk. Ez némi pénzjutalommal is járt, de nem volt az komoly pénzjutalom. Egy idő után nekem nemcsak brigádom volt, az egész festőmunkát én vezettem a városban. Volt, hogy volt két-három tanulóosztály is, volt, hogy voltak hatvanan. Rohangásztam mindenkit ellenőrizni, nálam nem volt mese.

Egy szál magamban kezdtem el szervezni a gyárat, egy szakemberem sem volt. Minden kapcsolatomat összeszedtem, egyetemi kapcsolataimat is, és fél éven belül huszonvalahány mérnököt gyűjtöttem össze, lakást szereztem, béreltem nekik, mindaddig, amíg a lakások fel nem épültek. Mindannyian fiatal, egy-két éve végzett gépészmérnökök voltak, huszonvalahány család. A szakmunkásokat a környező gyárakból, a HIM-ből, az MGM-ből, a vagongyárból toboroztam. Elvittem a jó szakembereket, jó fizetéssel.

Az Unité d’Habitation még épülőben volt. Hervé hat-hétszáz képet készített egy nap alatt. Ugye engedély kellett, hogy az építési területre bemehessen. El is ment Le Corbusier műteremébe, és ott kapott egy papírt. A műteremben ki volt írva: „A fényképész urak legyenek olyan szívesek, és adjanak le egy képet!” Azt hiszem, ezt sokan nem vették komolyan, de Hervé igen. Ő elküldte a kontaktképeket. És erre jött a válasz rögtön, hogy „Negyven éve keresek egy jó építészeti fényképészt!

Fogarassy Miklós könyvbemutatója