A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba.

Már diákkoromban volt egy jelmondatom, hogy „Instaurare omnia in Christo”, azaz „Megújítani mindent Krisztusban”. Abból kiindulva, hogy az evangélium és az abban lévő üzenet a legjobb az emberiségnek, és tudva, hogy ez többé vagy kevésbé, itt vagy ott botladozik, nem voltak olyan nagyravágyó elképzeléseim, hogy én majd mindent jobban csinálok.

Amikor idejöttem, a kis műemlék templom teli volt mindenféle tárggyal, amik az évezredek folyamán felhalmozódtak békés egymás mellett élésben. Az értékes népművészet együtt a silány giccsel: PVC fonál szőttesek és egyebek. Az asszonyok mondták, hogy szeretnének oltárterítőt csináltatni. Azt kértem, hogy készítsék el maguk, hiszen itt mindenki hímez.

1981-ben volt a Keszthely-pályázat, ami iszonyú fontos dolog volt [„Keszthely” városközpont és kastélykör rendezési terve tervpályázat, 1981]. Ebben az időben napi tíz órát ácskodom, csinálom a Beszélőt, járok a SZETA-ba... És egyszer azt mondja Rajk, hogy csináljunk egy pályázatot. Ő kezdte el, vagy valamelyik lány, ezt már nem tudom. Keszthely városára kiírtak egy városrendezési tervpályázatot, és mi öten összeálltunk: Gyarmathy Kati, Pikler Kati, Ekler Dezső, Rajk meg én.

Nagyon gyorsan összeállt egy kisebb társaság. A cégalapítás elhúzódott, mert 91 októberében jegyezték be a céget, de már pár hét múlva dolgoztunk. Például Iványi Gábornak elkezdtem tervezni a templomot, ami aztán megvalósult. Folyamatosan lettek föladatok. Valameddig ki is tartott a pénzem, amit hoztam magammal, tehát nem kellett nagyon kapkodnom. Tulajdonképpen a cégalapítás is azzal függött össze, hogy lett olyan munka, ami már nagyobbnak nézett ki, és akkor azt gondoltuk, hogy kell.

’57-től ’91-ig voltam a Medimpexnél, először a könyvelésben, aztán az ellenőrzésben egy rövid ideig. ’67-ben kitalálták, hogy én legyek a pénzügyi osztályvezető, ami egy rendkívül meglepő dolog volt, mert könyvelőket nem szoktak pénzügyre tenni. Én akkor már elvégeztem a mérlegképes könyvelőit is, de valószínű, azért gondoltak erre, mert vonzódtam az operatívabb dolgokhoz. A könyvelésnél operatívabb a pénzügy. Tehát ’67-ben lettem a Medimpex pénzügyi osztályvezetője.

Kisebb-nagyobb buktatókkal, de 70-ben kezdtem kikapaszkodni. A végén hagytak már pénzt keresni, majdnem TÜZÉP telepvezető helyettest csináltak belőlem, ami azt jelentette volna, hogy az én szakmai tudásommal milliókat keresek. 1975-től  az ERDÉRT-nél dolgoztam, az Erdészeti Értékesítő, Elosztó és Kereskedelmi Rt-nél.

Akkor indult a természetvédelem Magyarországon, Rakonczay Zoltánnal 73-ban, ő lett a Természetvédelmi Hivatal elnöke. Egy ideig ő volt a Mátrai Erdőgazdaság igazgatója, majd 56-ban őt is meghurcolták. Érdekes, karakán ember volt, az egyetemen tanított, egy furcsa figura. Ő engem nem mert odavenni, attól félt, hogy 73-ban egy helyen még egy 56-os sok lenne.

Még egy ideig az Elzett központjában dolgoztam Budapesten, viszont az MGM-nél akkor már Fiák Laci volt a vezérigazgató. Ő a harmadik ember az életemben, aki nagyon sokat segített. Amikor én itt célgép-tervező voltam, ő még kis beosztású volt, TMK-művezető, üzemvezető, és sokat foglalkozott a gépeim üzembe helyezésével, beállításával. Később főenergetikus lett. Hívtak ők engem vissza többször is, hogy hagyjam ott az Elzettet, de azt mondtam, nem, ezt a harcot nem hagyom.

 Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében.