Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám.

Nem tudtam eleget Kanadáról, de soha nem bántam meg, hogy sok ország közül éppen Kanadát választottam. Amikor elbúcsúztunk szüleinktől, akkor az ukáz ki volt adva, hogy az Egyesült Államokba kell emigrálni. Lacinak volt egy orvos nagybátyja Ohioban, az én édesapámnak pedig volt egy barátja Denverben, Coloradoban. Szóval mehettünk volna oda is, mert volt, aki segítsen rajtunk.

Az volt az utasítás, hogy Klosterneuburgba, az egykori K und K laktanyába kell eljutni, ez egy Bécs melletti gyűjtő, ahová a nemzetőröket, forradalmárokat gyűjtötték. Az amerikai követség előnyben részesítette az Amerikába menőket és a követség úgy rendezte, hogy akinek nemzetközi igazolványa volt, és akit le tudtak még az első zsilipeken igazolni, azokat Klosterneuburgba vitték.

Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.

Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével.

Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket. Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagy teremben voltunk körben elhelyezve. Ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelezettségét. Nagyon jól megértettük egymást, velünk szimpatizáltak, de amint az oroszok fölszólították őket, hogy távozzanak, elvonultak.

Mi inkább bukásra ítéltnek gondoltuk a dolgot. Átéltük az ostromot, egyszer már lerohant minket egy nagy orosz banda, tudhattuk, hogy csak a határt kell megnyitni, és annyian jönnek, ahányat küldenek. Amikor november 4-én hajnali négykor meghallottuk a rádióban a közleményt, akkor kezdtünk félni. Aki csinált valamit, az elment. Elment Bángyörgyi Karcsi, a Steinhardték unokája, aki tizennégy vagy tizenöt éves volt. Elment Kerekes Jankó is, őt küldték a szülei, mert a család fele kint volt.

Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott.

Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet.

A két legjobb barátom, Frici és Big, 71 végén kiment. Big zenész volt, Nevadában él, Renóban. Frici Svédországban élt öt évet, aztán visszajött, mert a hetvenes évek közepén úgynevezett amnesztiát kaptunk. Ami azt jelentette, hogy ha egy disszidens hazajött, akkor azt mondták neki, hogy na, jól van, ejnye-bejnye, nem bántunk. A disszidálás akkoriban bűnügynek számított. Illegális határátlépést és ki tudja, mit varrtak még az ember nyakába, aminek börtönvonzata is lehetett volna.

Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem.

Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el.

Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több.