Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.

Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki.

56.

Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is.

A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.

Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó!

Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram!

Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám.

A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”.

Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket. Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagy teremben voltunk körben elhelyezve. Ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelezettségét. Nagyon jól megértettük egymást, velünk szimpatizáltak, de amint az oroszok fölszólították őket, hogy távozzanak, elvonultak.

Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak.

Tóth Árpád az egyetemen maradt, 57 decemberében a tanszéken őszinte vallomást tett, hogy évek óta rendőrségi besúgó, és hogy nagyon megbánta, szégyelli magát miatta. Ő lett a legdöntőbb informátor ellenem, mert pontosan tudta, mi történt a hírközpontban, ki mit csinált, és mindent leadott. Szabadulásom után megtudtam, hogy keletnémet feleségével hazament Berlinbe, és az U-Bahnnal átmentek a másik oldalra, a nő nyugat-németországi rokonaihoz.

Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át.

Említettem már, hogy az osztálytársaim jelentős része kiment. Tizenhárman maradtunk az osztályban. Nálunk aztán ez családi krízist okozott. Anyámban és a nővéremben november-decemberben felmerült a gondolat, ők is külföldre mennek. Karácsonykor, amikor Pápán együtt voltuk, már nagyon akartak volna menni. Én akkorra már elhatároztam, hogy nem és nem. Ők meg azt mondták, nélkülem meg nem mennek.

Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak.

Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott.

Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk.