Jelenlegi hely

Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével.

A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek.

Az EBV igazolása Ivánfi Jenő részére a cégnél végzett munkájáról
Nacsády András a padricianói tábor bejáratánál, 2014
Nacsády András

Akkoriban létezett egy úgynevezett kishatár-átlépő, ami azt jelentette, hogy a határon túli ötven kilométeres körzetben szabadon lehetett mászkálni. Emlékszem, húsz forintba került az engedély. Ezt bárki kiválthatta, még olyan korúak is, mint én, csak állandó szegedi lakosnak kellett lenni. Mert egyébként egy korombeli nem kaphatott útlevelet, Nyugatra semmiféleképpen. A piros útlevél később érkezett meg.

A disszidálás mítosza már jóval korábbról körüllengett bennünket. Egyrészt a nagybátyám 56-ban kiment. Tizenkilenc éves volt, építőipari technikumba járt. Ő is azokhoz tartozott, akik a jobb jövő reményében Nyugatra szöktek. Ennek is volt hagyománya a családban, hiszen a tízes években a nagyapám nővérei közül kettő Amerikába emigrált. És állítólag a nagyapámnak is küldtek egy hajójegyet, de ő nem ment el. De a disszidálás ott lebegett szinte minden családban.

Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona.

Osztrák önkéntesek innivalót osztanak a magyar menekülteknek a traiskircheni táborban
Vonatjegy Szombathelyre

Hogy mi hajtott engem Nyugatra? A szabadságvágy. De ami az én életemben döntő szerepet játszott, az a sikertelenség volt, a továbbtanulást illetően.

Magyar menekültek az osztrák-magyar határon

A család történetéhez tartozik, hogy 1949-től már megvolt a vasfüggöny, és az idősebb nővérem, Júlia, most Lukács Istvánné, ’50-ben megpróbált disszidálni. Voltak emberek, akik próbáltak keresztülvinni kis csapatokat a határon, és a nővérem egy ilyen gárdába került bele. 17 éves volt és édesanyám engedte, hogy kimenjen. Nagyon rosszul nézett ki itt a helyzet nekünk.

Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot.

A hűtőházban volt a férjem legjobb barátja, Gáti Nándornak hívják. Ő közölte egyszer, hogy ők el fognak menni, mert a feleségének New Yorkban vannak rokonai, egy textil nagykereskedő volt valaha, aztán elvették az üzletét is, anyagbeszerző lett. Nagyon helyes fiú volt, fiatalabb, mint a férjem. Ő mondta, hogy menjünk el együtt. Én azt mondtam, hogy menjünk. De a férjem tisztességesebb volt, mint én, mert nem akarta az anyját itt hagyni.

Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át.

Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is.

A Vigh család az emigrálást követően

Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám.

56.

Nacsády András
Nacsády András Párizsban
Az osztrák-magyar határon önkéntes munkások várják a megmentendő újonnan érkezőket

Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram!

Múltak velem a napok, gondoltam, visszanézek, mi a helyzet Győrben. Addigra már körülbelül a fél osztály elment Nyugatra. Volt olyan, aki még Bécsből is visszajött, azt mondta, itt van egy hely, Miklós, ülj be a kocsiba. Ám én azt tapasztaltam, hogy nagy a vonulás, és úgy döntöttem: ha mindenki megy, akkor én nem. Pedig figyelmeztettek, hogy bajom is lehet. 

Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa, borító

Volt még egy harmadik barátom is Szegeden, aki természetesen tudott Frici és Big disszidálásáról, és ő is ápolt hasonló gondolatokat. Elhatároztuk, hogy 73 nyarán mi is kimegyünk. Az újvidéki magyar barátom segített volna átjutnunk Olaszországba. Ki is tűztük a dátumot. Ám egy szép napon, úgy február elején jelentkezett nálam ez a barátom: baj van, elmesélte a történetet a barátnőjének, aki továbbadta, és most már a család is tud róla, meg a világ… Mi lesz ebből?

Élet a kapfenbergi menekülttáborban, Ausztriában

Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához.

Említettem már, hogy az osztálytársaim jelentős része kiment. Tizenhárman maradtunk az osztályban. Nálunk aztán ez családi krízist okozott. Anyámban és a nővéremben november-decemberben felmerült a gondolat, ők is külföldre mennek. Karácsonykor, amikor Pápán együtt voltuk, már nagyon akartak volna menni. Én akkorra már elhatároztam, hogy nem és nem. Ők meg azt mondták, nélkülem meg nem mennek.

Bucsu, falu széle a kereszttel

Emő, a húgom lánya és a fiam egyidősek voltak, de se általánosban, se gimnáziumban nem voltak osztálytársak. Emő a Jurányi utcai gimnáziumba ment tovább. Jó tanuló volt, értelmes, szorgalmas. Közben beiratkozott Ireghy Ica magán tánciskolájába. Végigjárta a négy évet itt is, ott is, az utolsó évben Kemény Melinda iskolájába is járt. Érettségi után szeretett volna vegyész lenni, de az X-esek akkor még hátrányban voltak a felvételinél.

Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el.

Menekültek átkelése az osztrák-magyar határon
Magyar menekült a hellbrunni táborban, Ausztriában

Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet.

A második intervenció után fogalmazódott meg bennünk, hogy el innen. Azt éreztük, itt már nincs kilátás semmire. Azt az óriási reménységet, ami megszületett, az újra bejövő oroszok hernyótalppal taposták le. Az egészet. Az ember úgy érezte, hogy bezárult, becsapódott az ajtó, és nincs kiút.

Magyar menekültek az ausztriai Rotschild kórházban, akik éppen Svédországba való továbbtelepüléshez regisztráltatják magukat

Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt.

Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa

Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet.

Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin.

Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki.