A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek.

Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt.

Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem.

A hűtőházban volt a férjem legjobb barátja, Gáti Nándornak hívják. Ő közölte egyszer, hogy ők el fognak menni, mert a feleségének New Yorkban vannak rokonai, egy textil nagykereskedő volt valaha, aztán elvették az üzletét is, anyagbeszerző lett. Nagyon helyes fiú volt, fiatalabb, mint a férjem. Ő mondta, hogy menjünk el együtt. Én azt mondtam, hogy menjünk. De a férjem tisztességesebb volt, mint én, mert nem akarta az anyját itt hagyni.

Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is.

Mi inkább bukásra ítéltnek gondoltuk a dolgot. Átéltük az ostromot, egyszer már lerohant minket egy nagy orosz banda, tudhattuk, hogy csak a határt kell megnyitni, és annyian jönnek, ahányat küldenek. Amikor november 4-én hajnali négykor meghallottuk a rádióban a közleményt, akkor kezdtünk félni. Aki csinált valamit, az elment. Elment Bángyörgyi Karcsi, a Steinhardték unokája, aki tizennégy vagy tizenöt éves volt. Elment Kerekes Jankó is, őt küldték a szülei, mert a család fele kint volt.

Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el.

Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni!

És akkor már megindult a 68 utáni újabb disszidálási hullám. Egyrészt lazítottak az útlevelek megszerzésén, és ez már lehetőséget adott arra, hogy fiatal házasok meg mások például Ibusz-utakon keresztül próbáljanak szökni. Sokszor hallottuk azt, hogy csak a sofőr jött vissza meg az idegenvezető. És akkor megjelent a piros útlevél, ami a szocialista országokba való beutazást engedte, ami azt jelentette, hogy többek között Jugoszláviába is lehetett vele menni.

Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket. Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagy teremben voltunk körben elhelyezve. Ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelezettségét. Nagyon jól megértettük egymást, velünk szimpatizáltak, de amint az oroszok fölszólították őket, hogy távozzanak, elvonultak.

Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak.

Említettem már, hogy az osztálytársaim jelentős része kiment. Tizenhárman maradtunk az osztályban. Nálunk aztán ez családi krízist okozott. Anyámban és a nővéremben november-decemberben felmerült a gondolat, ők is külföldre mennek. Karácsonykor, amikor Pápán együtt voltuk, már nagyon akartak volna menni. Én akkorra már elhatároztam, hogy nem és nem. Ők meg azt mondták, nélkülem meg nem mennek.

Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.

Visszatérve ’57-hez. Volt, hogy ugyanannál a cégnél dolgoztam Pesten, de leküldtek vidékre egy-két hónapra, akkor vissza Pestre. Aztán elmentem egy másik céghez, vándoroltam. Közben ültem fél évet. Aztán megint kis vándorlás, egy év múlva megint ültem kilenc hónapot, mert három hónapot elengedtek. Tiltott határátlépés miatt kerültem börtönbe mind a kétszer. A Szovjetunióba akartam menni ’57–58-ban. Tehát miután nem jöttek meg a hivatalos papírok, hogy mehetek, próbálkoztam illegálisan.

Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához.

Visszatérve 73 februárjára: a barátom elkottyintotta a dolgot, tehát mese nem volt, sürgősen dönteni kellett. Ezt egy szerdai napon tudtam meg, vasárnap már Jugoszláviában voltam. Nem is voltam felkészülve. Hirtelenjében indultam, mindegy volt, hogy hogyan. Így aztán nem vártam meg a szakmunkásvizsgát sem. Éppen ezért nincs is papír róla, hogy fényképész és látszerész volnék. Ennek ellenére húsz éven keresztül mint optikus egész jól megéltem Franciaországban.