Történelmi fogalmak - Visszaemlékezések

Jelenlegi hely

Visszaemlékezők

Andorka Rudolf	Czájlik Péter	Czeglédy Ilona	Czitrom Gábor
Darin Sándor	Ebinger Endre	Faragó Vilmos	Fogarassy Miklós
Fráter Ágota	Gúth Zoltán	Hegedűs Györgyi	Ivánfi Jenő
Kovách Erzsébet	Lambrecht Miklós	Nádasdy Ferenc	Pákh Tibor
Vigh Szabolcs

Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki.	Ivánfi Jenő Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram!	Czitrom Gábor Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem.	Nádasdy Ferenc 56.
Hegedűs Györgyi A hűtőházban volt a férjem legjobb barátja, Gáti Nándornak hívják. Ő közölte egyszer, hogy ők el fognak menni, mert a feleségének New Yorkban vannak rokonai, egy textil nagykereskedő volt valaha, aztán elvették az üzletét is, anyagbeszerző lett. Nagyon helyes fiú volt, fiatalabb, mint a férjem. Ő mondta, hogy menjünk el együtt. Én azt mondtam, hogy menjünk. De a férjem tisztességesebb volt, mint én, mert nem akarta az anyját itt hagyni.			A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.
A két legjobb barátom, Frici és Big, 71 végén kiment. Big zenész volt, Nevadában él, Renóban. Frici Svédországban élt öt évet, aztán visszajött, mert a hetvenes évek közepén úgynevezett amnesztiát kaptunk. Ami azt jelentette, hogy ha egy disszidens hazajött, akkor azt mondták neki, hogy na, jól van, ejnye-bejnye, nem bántunk. A disszidálás akkoriban bűnügynek számított. Illegális határátlépést és ki tudja, mit varrtak még az ember nyakába, aminek börtönvonzata is lehetett volna.	Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott.	Kovách Erzsébet Emő, a húgom lánya és a fiam egyidősek voltak, de se általánosban, se gimnáziumban nem voltak osztálytársak. Emő a Jurányi utcai gimnáziumba ment tovább. Jó tanuló volt, értelmes, szorgalmas. Közben beiratkozott Ireghy Ica magán tánciskolájába. Végigjárta a négy évet itt is, ott is, az utolsó évben Kemény Melinda iskolájába is járt. Érettségi után szeretett volna vegyész lenni, de az X-esek akkor még hátrányban voltak a felvételinél.
	Darin Sándor Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet.
Nádasdy Ferenc Magyar határőrökkel találkoztunk, nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt, hogy most menjünk be az útról az erdőbe, ott folytassuk az utat. Akkor már nem volt elaknásítva a határsáv, ’55 őszén szedték föl az aknákat a határról. A határsáv azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát kivágták, körülbelül 500 méter szélességben a határ egyik oldalán. Arra a döntésre jutottunk Laci barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, nem megyünk át.	Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni!		Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet.
	Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével.	Hogy mi hajtott engem Nyugatra? A szabadságvágy. De ami az én életemben döntő szerepet játszott, az a sikertelenség volt, a továbbtanulást illetően.	Czeglédy Ilona Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak.
Vigh Szabolcs Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt.	Fráter Ágota A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”.		Ivánfi Jenő Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó!
Czitrom Gábor Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk.		Nádasdy Ferenc A család történetéhez tartozik, hogy 1949-től már megvolt a vasfüggöny, és az idősebb nővérem, Júlia, most Lukács Istvánné, ’50-ben megpróbált disszidálni. Voltak emberek, akik próbáltak keresztülvinni kis csapatokat a határon, és a nővérem egy ilyen gárdába került bele. 17 éves volt és édesanyám engedte, hogy kimenjen. Nagyon rosszul nézett ki itt a helyzet nekünk.
			Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot.
	Czitrom Gábor A második intervenció után fogalmazódott meg bennünk, hogy el innen. Azt éreztük, itt már nincs kilátás semmire. Azt az óriási reménységet, ami megszületett, az újra bejövő oroszok hernyótalppal taposták le. Az egészet. Az ember úgy érezte, hogy bezárult, becsapódott az ajtó, és nincs kiút.
Aztán, mikor már nagyon el voltam keseredve, és semmi esély nem volt sehol, ráadásul az ismerőseim, barátaim már lehetőséget kaptak arra, hogy elutazzanak Ausztráliába, Kanadába, ide, oda, véletlenül megjelent a táborban egy új ember, a Patikus. Közölte, hogy ő Párizsba készül, ahol van egy barátnője, és ha valaki segít neki átszökni a francia határon, annak hajlandó hitelezni az útiköltséget Párizsig.			Lambrecht Miklós Figyelmeztetésként is felfoghattam volna ezt a rövid őrizetbe vételt, hogy okosabb lenne elhagynom az országot, de eszembe se jutott, pedig tele volt a város a hírekkel, hogy milyen sokan menekülnek Nyugatra. A kollégák is, csak Budapestről több mint kétszáz orvos ment el, a mi kórházunkból tizennégy. Tolnai Gyurka barátom is elment, ő az antiszemitizmustól tartott. November 20-a után rövid időre őrizetbe vették a kórház forradalmi tanácsának az elnökét, Missura Tibort.
			Gúth Zoltán Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el.
Ebinger Endre Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.