Történelmi fogalmak - Visszaemlékezések

Jelenlegi hely

Visszaemlékezők

Andorka Rudolf	Czájlik Péter	Czeglédy Ilona	Czitrom Gábor
Darin Sándor	Ebinger Endre	Faragó Vilmos	Fogarassy Miklós
Fráter Ágota	Gúth Zoltán	Hegedűs Györgyi	Ivánfi Jenő
Kovách Erzsébet	Lambrecht Miklós	Nádasdy Ferenc	Pákh Tibor
Vigh Szabolcs

Czájlik Péter Az volt az utasítás, hogy Klosterneuburgba, az egykori K und K laktanyába kell eljutni, ez egy Bécs melletti gyűjtő, ahová a nemzetőröket, forradalmárokat gyűjtötték. Az amerikai követség előnyben részesítette az Amerikába menőket és a követség úgy rendezte, hogy akinek nemzetközi igazolványa volt, és akit le tudtak még az első zsilipeken igazolni, azokat Klosterneuburgba vitték.		Ebinger Endre Aztán február elején letartóztatták Kertész Ernőt. Az újságokban részletes tudósítások jelentek meg róla, hogy embercsempészéssel foglalkozott, budapesti ismerőseit juttatta ki nyugatra. Ez januárban történhetett, mert novemberben, decemberben teljesen szabad átjárás volt a határon, olyannyira, hogy a posta előtti téren kiabálták, melyik busz megy Rajkáig és melyik Nickelsdorfba.	Ivánfi Jenő Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram!
Visszatérve 73 februárjára: a barátom elkottyintotta a dolgot, tehát mese nem volt, sürgősen dönteni kellett. Ezt egy szerdai napon tudtam meg, vasárnap már Jugoszláviában voltam. Nem is voltam felkészülve. Hirtelenjében indultam, mindegy volt, hogy hogyan. Így aztán nem vártam meg a szakmunkásvizsgát sem. Éppen ezért nincs is papír róla, hogy fényképész és látszerész volnék. Ennek ellenére húsz éven keresztül mint optikus egész jól megéltem Franciaországban.	Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához.
Kovách Erzsébet Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona.		Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak.	Hogy mi hajtott engem Nyugatra? A szabadságvágy. De ami az én életemben döntő szerepet játszott, az a sikertelenség volt, a továbbtanulást illetően.
	Jött az ősz, egyre hűvösebb lett, egyre kevesebb volt az esély rá, hogy dolgozzunk. Már szinte semmi munkalehetőség nem akadt, legföljebb ha éjjel egy hűtőházban. Túl sokan voltunk rá. Lementek az árak. Egyszer-kétszer sikerült eljutnom a hűtőházba, az volt a legjobb kereseti lehetőség. De oda bejutni szinte lehetetlen volt, mert ezt akarta elkapni mindenki.	Nádasdy Ferenc Magyar határőrökkel találkoztunk, nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt, hogy most menjünk be az útról az erdőbe, ott folytassuk az utat. Akkor már nem volt elaknásítva a határsáv, ’55 őszén szedték föl az aknákat a határról. A határsáv azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát kivágták, körülbelül 500 méter szélességben a határ egyik oldalán. Arra a döntésre jutottunk Laci barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, nem megyünk át.	Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott.
		Lambrecht Miklós Figyelmeztetésként is felfoghattam volna ezt a rövid őrizetbe vételt, hogy okosabb lenne elhagynom az országot, de eszembe se jutott, pedig tele volt a város a hírekkel, hogy milyen sokan menekülnek Nyugatra. A kollégák is, csak Budapestről több mint kétszáz orvos ment el, a mi kórházunkból tizennégy. Tolnai Gyurka barátom is elment, ő az antiszemitizmustól tartott. November 20-a után rövid időre őrizetbe vették a kórház forradalmi tanácsának az elnökét, Missura Tibort.	Kovách Erzsébet Emő, a húgom lánya és a fiam egyidősek voltak, de se általánosban, se gimnáziumban nem voltak osztálytársak. Emő a Jurányi utcai gimnáziumba ment tovább. Jó tanuló volt, értelmes, szorgalmas. Közben beiratkozott Ireghy Ica magán tánciskolájába. Végigjárta a négy évet itt is, ott is, az utolsó évben Kemény Melinda iskolájába is járt. Érettségi után szeretett volna vegyész lenni, de az X-esek akkor még hátrányban voltak a felvételinél.
			Aztán, mikor már nagyon el voltam keseredve, és semmi esély nem volt sehol, ráadásul az ismerőseim, barátaim már lehetőséget kaptak arra, hogy elutazzanak Ausztráliába, Kanadába, ide, oda, véletlenül megjelent a táborban egy új ember, a Patikus. Közölte, hogy ő Párizsba készül, ahol van egy barátnője, és ha valaki segít neki átszökni a francia határon, annak hajlandó hitelezni az útiköltséget Párizsig.
Darin Sándor Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet.
Fogarassy Miklós Múltak velem a napok, gondoltam, visszanézek, mi a helyzet Győrben. Addigra már körülbelül a fél osztály elment Nyugatra. Volt olyan, aki még Bécsből is visszajött, azt mondta, itt van egy hely, Miklós, ülj be a kocsiba. Ám én azt tapasztaltam, hogy nagy a vonulás, és úgy döntöttem: ha mindenki megy, akkor én nem. Pedig figyelmeztettek, hogy bajom is lehet.		Ebinger Endre Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.	Czitrom Gábor A második intervenció után fogalmazódott meg bennünk, hogy el innen. Azt éreztük, itt már nincs kilátás semmire. Azt az óriási reménységet, ami megszületett, az újra bejövő oroszok hernyótalppal taposták le. Az egészet. Az ember úgy érezte, hogy bezárult, becsapódott az ajtó, és nincs kiút.
			Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át.
	Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki.		Fráter Ágota Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból.
Ivánfi Jenő Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó!
Frici és Big lejött hozzám Latinába. Latinán voltak olyan kalandorok, akik már évekkel korábban kikerültek a táborból, és összevissza járkáltak Európa-szerte, de időnként visszatértek. Ők illegálisan, átutazóban voltak a táborban. Összejöttünk az egyik fiúval, akinek Franciaországban sikerült letelepedni. Hogy miért csavargott vissza Latinára, nem volt világos. Mindenesetre nekünk kapóra jött, mert azt mondta, hogy ismeri az utat, már egyszer átszökött az olasz–francia határon.
	Volt még egy harmadik barátom is Szegeden, aki természetesen tudott Frici és Big disszidálásáról, és ő is ápolt hasonló gondolatokat. Elhatároztuk, hogy 73 nyarán mi is kimegyünk. Az újvidéki magyar barátom segített volna átjutnunk Olaszországba. Ki is tűztük a dátumot. Ám egy szép napon, úgy február elején jelentkezett nálam ez a barátom: baj van, elmesélte a történetet a barátnőjének, aki továbbadta, és most már a család is tud róla, meg a világ… Mi lesz ebből?