Jelenlegi hely

Az osztrák-magyar határon önkéntes munkások várják a megmentendő újonnan érkezőket
Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa, borító
Nacsády András és az autója

Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot.

 Magyar határőrökkel találkoztunk, nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt, hogy most menjünk be az útról az erdőbe, ott folytassuk az utat. Akkor már nem volt elaknásítva a határsáv, ’55 őszén szedték föl az aknákat a határról. A határsáv azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát kivágták, körülbelül 500 méter szélességben a határ egyik oldalán. Arra a döntésre jutottunk Laci barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, nem megyünk át.

Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.

Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki.

Nacsády András a padricianói tábor bejáratánál, 2014

Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet.

56.

Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa

Aztán február elején letartóztatták Kertész Ernőt. Az újságokban részletes tudósítások jelentek meg róla, hogy embercsempészéssel foglalkozott, budapesti ismerőseit juttatta ki nyugatra. Ez januárban történhetett, mert novemberben, decemberben teljesen szabad átjárás volt a határon, olyannyira, hogy a posta előtti téren kiabálták, melyik busz megy Rajkáig és melyik Nickelsdorfba.

November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja.

Bucsu, falu széle a kereszttel

Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is.

Menekültek átkelése az osztrák-magyar határon

A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.

Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó!

Magyar menekültek a salzburgi vasútállomáson várják a vonatot ami Svédországba viszi őket
A Vigh család az emigrálást követően

Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram!

Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból.

Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren
Magyar menekült a hellbrunni táborban, Ausztriában

Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám.

A disszidálás mítosza már jóval korábbról körüllengett bennünket. Egyrészt a nagybátyám 56-ban kiment. Tizenkilenc éves volt, építőipari technikumba járt. Ő is azokhoz tartozott, akik a jobb jövő reményében Nyugatra szöktek. Ennek is volt hagyománya a családban, hiszen a tízes években a nagyapám nővérei közül kettő Amerikába emigrált. És állítólag a nagyapámnak is küldtek egy hajójegyet, de ő nem ment el. De a disszidálás ott lebegett szinte minden családban.

A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”.

Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket. Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagy teremben voltunk körben elhelyezve. Ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelezettségét. Nagyon jól megértettük egymást, velünk szimpatizáltak, de amint az oroszok fölszólították őket, hogy távozzanak, elvonultak.

A menekült státust igazoló okmány (Nacsády András)

Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona.

Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak.

Tóth Árpád az egyetemen maradt, 57 decemberében a tanszéken őszinte vallomást tett, hogy évek óta rendőrségi besúgó, és hogy nagyon megbánta, szégyelli magát miatta. Ő lett a legdöntőbb informátor ellenem, mert pontosan tudta, mi történt a hírközpontban, ki mit csinált, és mindent leadott. Szabadulásom után megtudtam, hogy keletnémet feleségével hazament Berlinbe, és az U-Bahnnal átmentek a másik oldalra, a nő nyugat-németországi rokonaihoz.

Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több.

A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek.

Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át.

Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt.

Figyelmeztetésként is felfoghattam volna ezt a rövid őrizetbe vételt, hogy okosabb lenne elhagynom az országot, de eszembe se jutott, pedig tele volt a város a hírekkel, hogy milyen sokan menekülnek Nyugatra. A kollégák is, csak Budapestről több mint kétszáz orvos ment el, a mi kórházunkból tizennégy. Tolnai Gyurka barátom is elment, ő az antiszemitizmustól tartott. November 20-a után rövid időre őrizetbe vették a kórház forradalmi tanácsának az elnökét, Missura Tibort.

Említettem már, hogy az osztálytársaim jelentős része kiment. Tizenhárman maradtunk az osztályban. Nálunk aztán ez családi krízist okozott. Anyámban és a nővéremben november-decemberben felmerült a gondolat, ők is külföldre mennek. Karácsonykor, amikor Pápán együtt voltuk, már nagyon akartak volna menni. Én akkorra már elhatároztam, hogy nem és nem. Ők meg azt mondták, nélkülem meg nem mennek.

Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak.

Mi inkább bukásra ítéltnek gondoltuk a dolgot. Átéltük az ostromot, egyszer már lerohant minket egy nagy orosz banda, tudhattuk, hogy csak a határt kell megnyitni, és annyian jönnek, ahányat küldenek. Amikor november 4-én hajnali négykor meghallottuk a rádióban a közleményt, akkor kezdtünk félni. Aki csinált valamit, az elment. Elment Bángyörgyi Karcsi, a Steinhardték unokája, aki tizennégy vagy tizenöt éves volt. Elment Kerekes Jankó is, őt küldték a szülei, mert a család fele kint volt.

A második intervenció után fogalmazódott meg bennünk, hogy el innen. Azt éreztük, itt már nincs kilátás semmire. Azt az óriási reménységet, ami megszületett, az újra bejövő oroszok hernyótalppal taposták le. Az egészet. Az ember úgy érezte, hogy bezárult, becsapódott az ajtó, és nincs kiút.

Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott.

Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk.

A két legjobb barátom, Frici és Big, 71 végén kiment. Big zenész volt, Nevadában él, Renóban. Frici Svédországban élt öt évet, aztán visszajött, mert a hetvenes évek közepén úgynevezett amnesztiát kaptunk. Ami azt jelentette, hogy ha egy disszidens hazajött, akkor azt mondták neki, hogy na, jól van, ejnye-bejnye, nem bántunk. A disszidálás akkoriban bűnügynek számított. Illegális határátlépést és ki tudja, mit varrtak még az ember nyakába, aminek börtönvonzata is lehetett volna.

Az volt az utasítás, hogy Klosterneuburgba, az egykori K und K laktanyába kell eljutni, ez egy Bécs melletti gyűjtő, ahová a nemzetőröket, forradalmárokat gyűjtötték. Az amerikai követség előnyben részesítette az Amerikába menőket és a követség úgy rendezte, hogy akinek nemzetközi igazolványa volt, és akit le tudtak még az első zsilipeken igazolni, azokat Klosterneuburgba vitték.