Jelenlegi hely

Budapesten a Hittudományi Akadémia és a mellette működő Központi Szeminárium az ország összes egyházmegyéje számára létesült. Ide a tehetségesebb, érdeklődőbb kispapokat küldik, itt ugyanis magasabb a követelmény. Engem így küldtek fel 1953-ban, negyedévre a Központi Szemináriumba, ahol be kellett pótolni azokat a tantárgyakat, amelyeket Egerben nem tanultunk, mint például a héber és a görög nyelvet. A tanulás teljesen lekötötte az energiámat és az időmet.

Andorka Rudolf doktori avatása az ELTE Jogi Karán
Ivánfi Jenő egyetemi oklevele
Czitrom Gábor egyetemi indexképe
Felvételi vizsga az ELTE-n Budapest

Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd.

Erzsébet Tudományegyetem, Pécs

1940-ben érettségiztem az Orsolyáknál, utána beiratkoztam az egyetemen a gyógyszerész karra. Fél év után kiderült, hogy ez nekem nem fog menni, mert egyáltalán nem érdekeltek azok a tárgyak, és ezért nehezen is ment a fejembe a kémia, matematika, ásványtan, növénytan, élettan. Ma már tudom, hogy egészen kiváló tanárok próbálták ennek a gárdának az agyába begyömöszölni a tudást. Az az igazság, hogy nem én voltam az egyedüli, aki nem érdeklődésből volt ott.

Lambrecht Miklós 1941-ben

Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós.

Volt egy nagyon érdekes történet. A suliban fordított nap volt április elsején, amit a korábbi években én szerveztem. És eljött ennek az évnek is az április elsejéje. Én ugye ki voltam tiltva. És a fordított napon úgy döntöttem, hogy bemegyek az iskolába. Azonnal jelentették az igazgatónak, aki hívatott, és egy elég elképesztő beszélgetés zajlott le, mert azt mondta, reméli, hogy megtanultam a leckét, és majd ha szeptembertől visszajövök, akkor segítségére leszek az ifjúság nevelésében.

Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett.

Domokos Pál Péter tanítványával

Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem.

Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt.

Az irodalmárok közül Bóka László tett rám nagy hatást. Hallatlanul érdekes, színes egyéniség volt. Ez a kritikus és literátor a harmincas években a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt, aztán vastagon kommunista lett, valószínű, hogy nagy alkalmazkodó képességéből eredően. 56 után viszont ez a már fizikailag megtört, erősen szívbeteg ember, aki nem sokkal később meg is halt, olyan szemináriumokat tartott, amelyekből igen sokat lehetett tanulni.

Beiratkoztam a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, matematika–fizika–kémia főszakra. Mivel ingyenesnek vettek föl, az ének mellékszakot is föl kellett vennem. Az oklevelet 1926-ban megszereztem, de nem sokat jártam ezeken a területeken. Az évfolyamunk alvezére lettem, s harmadévtől a vezére. Volt egy bajtársi egyesületünk, a Botond Bajtársi Egyesület, annak voltam a vezetője. Énekkart is szerveztünk, s 1926. március 15-én mi énekeltünk az ünnepélyen!

A Magyar Királyi Kertészeti Akadémia végzőseinek tablója (Bálint György a középső sorban jobbról a második)

én meg akartam szerezni a jogi diplomát, és a jogi doktorátust le akartam tenni, aminek az előfeltétele volt, hogy 1949-ig letegyem egyrészt a harmadik alapvizsgámat, ami még elmaradt, és utána letegyem a szigorlatokat. Tehát nekem egy év alatt sokat kellett pótolnom, ugye rengeteget kellett tanulnom. Éjszaka állandóan tanultam, nappal pedig túrtam a földet. Amikor 48 végén hazajöttem, már megkezdődött a jogi egyetem átalakítása.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású.

Nagyon más egy svájci egyetem – legalábbis a filozófia kar –, mint egy magyarországi. Ott minden személytelen, mert óriási a diáklétszám. Mi sokszor három-négyszázan is voltunk egy-egy előadáson. Mindenki maga állítja össze a tanrendjét, nincsenek osztályok, az előadásokon részben új arcokat látni, így nehéz is megismerkedni a többi diákkal. Állandó a jövés-menés. A német karon rengeteg Németországból jött diák is tanult, mert a németek nagyon szeretnek egy szemesztert Svájcban hallgatni.

’57. szeptember elsején beiratkoztam az egyetemre, és nem beszéltem a nyelvet, de mint „Hungarian refugee”-t, magyar menekültet, nyelvtudás nélkül fölvettek az egyetemre. Életemben annyit nem tanultam, mint az alatt az egy év alatt, mert a második szemeszterben már úgy vizsgáztattak le, mint egy angolul tudó diákot. Az első félévben átengedtek, annak ellenére, hogy amerikai történelmet tanultunk, és nem értettem, hogy miről van szó.

Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték.

Így aztán egy évig civil hallgató voltam. Ez azt jelenti, hogy nem voltam tagja egyetlenegy papi szervezetnek sem, tehát nem voltam sem egyházmegyei, sem szerzetesi növendék. Viszont egy év után jelentkeztem az esztergomi egyházmegyénél, hogy most már teljesen be akarok vonulni. Erre pedig apám azt mondta, hogy „oda viszont nem megyek be téged meglátogatni”. Ott az volt a szabály, hogy mi nem mehettünk haza, viszont egy héten egyszer jöhetett látogató a családból.

Meg kell valljam, hogy a nem túl sokat egyetemre járók közé tartoztam. Inkább elmentünk a Gellérthegyre, vagy otthon kártyáztunk. Volt, mikor reggel kezdtük a kártyát, aztán éjfélkor hagytuk abba. Elég sokba került ez apámnak. Nem nagyon érdekelt az egyetem, a hármastól az egyesig mindenféle jegyet összeszedtem. Sőt a kiváló Nizsalovszky professzornál először bukásra is álltam a szigorlaton. A nyolcvanoldalas jegyzetet nem tudtam megtanulni, annyira utáltam a polgári perrendtartást.

67-ben bekerültem a debreceni felsőfokú technikumba. Borzalmasan alacsony színvonalú iskola volt. Botrányosan! Nagyon középiskolás volt a miliő is, a hangulat is, és zömmel csapnivaló tanárok voltak. De maga az intézmény nagyon jó volt, merthogy az évfolyam kétharmada kollégista volt – értelemszerűen én is –, tehát az élet a kollégiumban zajlott. És a városiak közül, aki egy kicsit is adott magára, és nem akart elszakadni, az bent csövezett a kollégiumban.

Mielőtt kijöttünk, összevont vizsgát tettem a kolozsvári egyetemen két év anyagából. Amikor beiratkoztam a Sorbonne-ra, akkor ezt nem fogadták el, annyi engedményt adtak csak, hogy az előkészítő évet elengedték. Körülbelül hat hónapig jártam az egyetemre. Közben rájöttem, hogy kissé furcsa lenne, ha én tanítanék franciákat franciára, még ha akármilyen jól is megtanulom a nyelvet. Akkor meg minek a diploma?

Az 56 előtti ELTE Bölcsészkar egyik legnépszerűbb tanára, akinek nagytermi előadásait zsúfolásig megtöltötték a hallgatók, Szabó Árpád klasszika-filológus volt. Gyönyörű férfi, remek előadó, a görög dialektika filozófiatörténetét adta elő. Októberben őt választották meg a bölcsészkari forradalmi bizottság elnökének.

A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.

Pfeff (Faragó) Vilmos bérletfotója

Amikor leérettségiztem, a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, építészmérnök szerettem volna lenni. Mindig kitűnő tanuló voltam, a matematika és a fizika volt a kedvenc tárgyam. A szüleim nagyon támogatták, hogy tanuljak. Édesapám azt akarta, hogy vegyészmérnök legyek – talán azért, mert az üzlet erőssége a fűszer- és vegyeskereskedés mellett a festék és a vegyi áru volt –, de nekem az nem tetszett.

Egyetemi kiránduláson

Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött.

57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását.

66-ban eldöntöttem, hogy még egyszer nekimegyek az egyetemnek. Akkor viszont úgy csináltam, hogy megszereztem az általános iskolai tanári diplomát, mert az nem volt olyan nagy rizikó. Az három-négy éves tanulmány, és gondoltam, hogy mindenképpen megcsinálom, utána még továbbtanulhatok, ha van elég energiám hozzá. Úgyhogy kiképeztettem magamat német-, francia- és angoltanárnak a fölső általánosba. Felvettem harmadik szaknak az angolt.

Ivánfi Jenő Gyémánt Oklevele

Közben 72-től 74-ig megcsináltam a főiskolai különbözetit, és akkor lett főiskolai diplomám, amit úgy hívnak, hogy üzemmérnöki. Aztán elkezdtem a műegyetemi különbözetit, de abbahagytam, mert unalmas volt, méltánytalan volt, a József Attila-effektus nálam is bejött természetesen. És sokáig azt gondoltam, hogy ez volt az egyetlen rossz döntésem.

Vendéghallgatóként többek között Fülep Lajos előadásait hallgattam és volt egy szemináriuma, amire jártam. Az az évfolyam, amelynek én nem lettem tagja, nem volt átlagos – többek között Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Philipp Clariss, Perneczky Géza járt ide. Izzó, érdekes viták voltak, Dantétól kezdve Izsó Miklósig, Cézanne-ig mindenféléről értekezett az öregúr. Egy nagy formátumú és érdekes egyéniség emlékét hagyta bennem, akiben azért volt valami humorisztikus elem is.

Pákh Tibor átveszi az aranydiplomáját, 1999
Miskolc Egyetemváros
Fráter Ágota diákigazolványa

Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme.

Andorka Rudolf a kitelepítés után

Visszatérek egyetemi felvételem históriájára. Már harmadszor próbálkoztam, és ekkor is minden szintről megkaptam az elutasítást. Emlékszem, a barátaimmal éppen Zamárdiban voltam nyaralni, oda küldték el lakásomról a papírokat. Fogtam magam, és autóstoppal felmentem Pestre. Akkor már volt egy írógépem, amit a spórolt pénzemből vettem. Leültem és írtam Kádár Jánoshoz egy ötoldalas önéletrajzi levelet.

Mozgalmi vonalon is tevékenykedtem, a DISZ egyetemi bizottságában dolgoztam mint tudományos diákköri felelős. A tudományos diákköri mozgalom 1952-ben kezdett kibontakozni. Mindenki választhatott egy témát, amelyben elmélyült, részletesen kidolgozta. Ennek a szervezése, ösztönzése volt a feladatom. Ezen kívül a koreai hallgatókkal foglalkoztam. Ötven-hatvan észak-koreai diák tanult nálunk, akik 1953–54 körül jöttek, de amikor kitört a forradalom, hazatranszponálták őket.

Leszerelésem után otthagytam a vállalatot, elmentem a Közműépítőhöz villanyszerelőnek, és elvégeztem estin a villamosipari technikumot. 1974-ben felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Egy év után bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy három és fél év múlva végzek, van-e szükség üzemmérnökre. Korrektül megmondták, hogy nincs. Akkor mentem a megyei kórházhoz. 1975 februárjában kerültem ide, először műszaki ügyintézőnek.

Újra dolgoztam tehát a labdagyárban, és jártam az egyetemre is. 1959-ben letettem az utolsó három vizsgámat, megvédtem a doktori értekezésemet. Már csak a doktorrá avatás maradt hátra. Reméltem, hogy doktorrá avatnak, és így megpróbálhatok elhelyezkedni egy ügyvédi munkaközösségnél ügyvédbojtárként. A doktorrá avatáshoz azonban ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen szerepelt az a kérdés is, hogy volt-e büntetve.

Tóth István pázmányos joghallgatóként társaival

Visszatérve a Műegyetemre. A körülmények elég nehezek voltak. Olyan értelemben például, hogy nagy létszámú évfolyamok voltak. A háborúból visszatérve sokan beiratkoztak idősebbek is, akik a háború miatt nem tudták időben elkezdeni az egyetemet. A tanárok kvalitása nagyon-nagyon változó. A vasbetonprofesszorunk nagyon idős ember volt, a magyar vasbeton nagy, nagy embere, az úttörők egyike még a századfordulón vagy a tízes években, de hát már nagyon öreg volt.