Jelenlegi hely

Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme.

Ivánfi Jenő egyetemi oklevele

Visszatérve a Műegyetemre. A körülmények elég nehezek voltak. Olyan értelemben például, hogy nagy létszámú évfolyamok voltak. A háborúból visszatérve sokan beiratkoztak idősebbek is, akik a háború miatt nem tudták időben elkezdeni az egyetemet. A tanárok kvalitása nagyon-nagyon változó. A vasbetonprofesszorunk nagyon idős ember volt, a magyar vasbeton nagy, nagy embere, az úttörők egyike még a századfordulón vagy a tízes években, de hát már nagyon öreg volt.

Látogatás a Veszprémi Egyetemen
Pfeff (Faragó) Vilmos bérletfotója

Beiratkoztam a Sorbonne-ra, de ösztöndíjat nem adtak. Mondták, hogy majd az első félévi vizsgák után. Addig meg boldoguljak, ahogy tudok. Aztán kiderült, hogy ha annak idején a nagybátyám nem vállal értem garanciát, hanem kizárólag a francia állam segélyét kérem, akkor majdnem ugyanolyan segélyben részesülhettem volna, mint Svédországban. Vagyis egy éven keresztül a nyelvet tanulva, kollégiumban, ösztöndíjjal, majd pedig gyakorlatilag akármelyik felsőoktatási intézményben ösztöndíjjal.

Tóth István pázmányos joghallgatóként társaival

67-ben bekerültem a debreceni felsőfokú technikumba. Borzalmasan alacsony színvonalú iskola volt. Botrányosan! Nagyon középiskolás volt a miliő is, a hangulat is, és zömmel csapnivaló tanárok voltak. De maga az intézmény nagyon jó volt, merthogy az évfolyam kétharmada kollégista volt – értelemszerűen én is –, tehát az élet a kollégiumban zajlott. És a városiak közül, aki egy kicsit is adott magára, és nem akart elszakadni, az bent csövezett a kollégiumban.

Mozgalmi vonalon is tevékenykedtem, a DISZ egyetemi bizottságában dolgoztam mint tudományos diákköri felelős. A tudományos diákköri mozgalom 1952-ben kezdett kibontakozni. Mindenki választhatott egy témát, amelyben elmélyült, részletesen kidolgozta. Ennek a szervezése, ösztönzése volt a feladatom. Ezen kívül a koreai hallgatókkal foglalkoztam. Ötven-hatvan észak-koreai diák tanult nálunk, akik 1953–54 körül jöttek, de amikor kitört a forradalom, hazatranszponálták őket.

Erzsébet Tudományegyetem, Pécs

Az apai minta meg ifjúkori kedvenc olvasmányaim alapján őslénytanásznak készültem. Nem voltam jó tanuló, de a történelemmel soha sem volt bajom, annál több a latin nyelvvel, kisebb mértékben a némettel és sajnos a matematikával is. Az érdeklődési köröm igencsak változatos volt. Nagyon szerettem a polihisztorok életrajzát, és azt hittem, a XX. században is lehet polihisztorkodni, de hamar ráébredtem, hogy ez a műfaj kiment a divatból.

​1947-ben, az érettségi után aránylag könnyen felvettek az egyetemre. Nagy vitám volt az édesapámmal ebben a kérdésben, mert ő azt akarta mindenáron, hogy út- és vasútépítő mérnök legyek én is, de én mondtam édesapámnak, hogy nem, én vegyész akarok lenni! Két helyre pályáztam, a Budapesti Műszaki Egyetemre, meg a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, és oda megkaptam szeptember végén a behívást.

Így aztán egy évig civil hallgató voltam. Ez azt jelenti, hogy nem voltam tagja egyetlenegy papi szervezetnek sem, tehát nem voltam sem egyházmegyei, sem szerzetesi növendék. Viszont egy év után jelentkeztem az esztergomi egyházmegyénél, hogy most már teljesen be akarok vonulni. Erre pedig apám azt mondta, hogy „oda viszont nem megyek be téged meglátogatni”. Ott az volt a szabály, hogy mi nem mehettünk haza, viszont egy héten egyszer jöhetett látogató a családból.

Történelem–könyvtár szakra jelentkeztem, fel is vettek. Az egyetemen kiváló tanáraink voltak. Például Borzsák István, László Gyula, Szabó Árpád, a könyvtár szakon pedig Mezey László írástörténész. Bejárhattunk bármelyik előadásra, oda mentünk, ahova akartunk, minket senki nem korlátozott. Valakitől hallottuk, hogy érdekes a Benedek Marcell-előadás, akkor elmentünk oda, ugyanígy Füst Milán előadásaira is, vagy a Fülep Lajoséira. Az első év végén jól vizsgáztam.

Ez egy új világ volt, hiszen egészen más, gimnazistaként hittanórára járni, és más a teológiát és a filozófiát főiskolai szinten tanulni. Hejce egy kis falu, ahol korábban az egri érsekség nyaralója volt egy park közepében. Az egyemeletes barokk kastély alkalmas volt arra, hogy egy mini szemináriumot, főiskolát létesítsenek. Brezanóczy Pál, akkor püspöki titkár, hozta létre. Korábban a kassai egyházmegye kispapjait Vácott, Szegeden és a Központi Szemináriumban nevelték.

Pákh Tibor átveszi az aranydiplomáját, 1999
Felvételi vizsga az ELTE-n Budapest
Egyetemi kiránduláson

A középiskola utáni továbbtanulást úgy döntöttem el, hogy a negyedik év első félévében volt ott egy másodéves egyetemista. És ez a fiú benn volt osztályfőnöki órán, és mesélt arról, hogy milyen az egyetem. Nem arról beszélt, hogy mit tanul. Hanem arról, hogy hogyan élnek. És az fogott meg. Hazamentem, és azt mondtam, hogy tovább fogok tanulni. Mire kiröhögtek, mert 3,5-ös bizonyítványaim voltak. És akkor év végére 4,2 lett, vagy annyi, amennyi kellett.

Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett.

Nagyon más egy svájci egyetem – legalábbis a filozófia kar –, mint egy magyarországi. Ott minden személytelen, mert óriási a diáklétszám. Mi sokszor három-négyszázan is voltunk egy-egy előadáson. Mindenki maga állítja össze a tanrendjét, nincsenek osztályok, az előadásokon részben új arcokat látni, így nehéz is megismerkedni a többi diákkal. Állandó a jövés-menés. A német karon rengeteg Németországból jött diák is tanult, mert a németek nagyon szeretnek egy szemesztert Svájcban hallgatni.

’57. szeptember elsején beiratkoztam az egyetemre, és nem beszéltem a nyelvet, de mint „Hungarian refugee”-t, magyar menekültet, nyelvtudás nélkül fölvettek az egyetemre. Életemben annyit nem tanultam, mint az alatt az egy év alatt, mert a második szemeszterben már úgy vizsgáztattak le, mint egy angolul tudó diákot. Az első félévben átengedtek, annak ellenére, hogy amerikai történelmet tanultunk, és nem értettem, hogy miről van szó.

Pesten akartam továbbtanulni, de abban az évben, 38-ban a bölcsészeten nem lehetett magyar–történelem szakot felvenni, a történelem a latinnal volt párosítva, hát oda nem akartam menni. Mivel apámnak volt rá pénze, hogy egyetemre adjon, így a jogra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Apám az egyik bencés tanár javaslatára a Szent Imre kollégiumba adott. A szüleim jóakarata ellenére ez volt életem egyik legrosszabb húzása.

Vigh Szabolcs jogi kari határozata

1950. szeptember 1-jén kezdtem Miskolcon. A Dimitrov Kollégiumban laktam, ami korábban zárda volt, a főpostánál, a templom mellett. Az egyetem első székhelye a Földes Ferenc Gimnázium épületében volt, de akkor már épült az Egyetemváros. Mi voltunk az elsők, akik kint, az Egyetemvárosban végeztek. Nagyon komolyan hozzáfogtam a tanuláshoz, tudtam, ha jól tanulok, nem tudnak belém kötni. Minden vizsgám ötös volt, végig.

A Tanintézetben volt egy gyakornoki év, meg három év iskola, összesen négy év. A tanárok között ott volt Mohácsy Mátyás, Ormos Imre, ő is nevezetes ember lett, Kossuth-díjas, Állami Díjas, és ő volt a Turul vezetője a Kertészeti Akadémián. Kiváló ember volt Okályi Iván, aki gyümölcstermesztést tanított, és Európa-szerte jól ismert tudós volt, jól beszélt nyelveket is. De tanított Balázs Géza is, az atkatudományok doktora! Színvonalas iskola volt. Vidám életet éltünk.

57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását.

Újra dolgoztam tehát a labdagyárban, és jártam az egyetemre is. 1959-ben letettem az utolsó három vizsgámat, megvédtem a doktori értekezésemet. Már csak a doktorrá avatás maradt hátra. Reméltem, hogy doktorrá avatnak, és így megpróbálhatok elhelyezkedni egy ügyvédi munkaközösségnél ügyvédbojtárként. A doktorrá avatáshoz azonban ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen szerepelt az a kérdés is, hogy volt-e büntetve.

Andorka Rudolf a kitelepítés után

Az életem további fejleményeivel, pályaválasztásommal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy kisgyerekkoromtól orvosnak készültem. Mind a két nagyapám orvos volt, nagybátyám is, sőt a rokonságban több doktor is volt. Kisfiúként mindig ez volt a férfiminta. Így volt ez egészen 56-57-ig. Ugyan valamennyire érdekelt az irodalom, de nem voltam nagy olvasó.

Ivánfi Jenő Gyémánt Oklevele
Tóth István a Szent Imre Kollégiumban

Budapesten a Hittudományi Akadémia és a mellette működő Központi Szeminárium az ország összes egyházmegyéje számára létesült. Ide a tehetségesebb, érdeklődőbb kispapokat küldik, itt ugyanis magasabb a követelmény. Engem így küldtek fel 1953-ban, negyedévre a Központi Szemináriumba, ahol be kellett pótolni azokat a tantárgyakat, amelyeket Egerben nem tanultunk, mint például a héber és a görög nyelvet. A tanulás teljesen lekötötte az energiámat és az időmet.

Az irodalmárok közül Bóka László tett rám nagy hatást. Hallatlanul érdekes, színes egyéniség volt. Ez a kritikus és literátor a harmincas években a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt, aztán vastagon kommunista lett, valószínű, hogy nagy alkalmazkodó képességéből eredően. 56 után viszont ez a már fizikailag megtört, erősen szívbeteg ember, aki nem sokkal később meg is halt, olyan szemináriumokat tartott, amelyekből igen sokat lehetett tanulni.

Leszerelésem után otthagytam a vállalatot, elmentem a Közműépítőhöz villanyszerelőnek, és elvégeztem estin a villamosipari technikumot. 1974-ben felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Egy év után bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy három és fél év múlva végzek, van-e szükség üzemmérnökre. Korrektül megmondták, hogy nincs. Akkor mentem a megyei kórházhoz. 1975 februárjában kerültem ide, először műszaki ügyintézőnek.

Amikor leérettségiztem, a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, építészmérnök szerettem volna lenni. Mindig kitűnő tanuló voltam, a matematika és a fizika volt a kedvenc tárgyam. A szüleim nagyon támogatták, hogy tanuljak. Édesapám azt akarta, hogy vegyészmérnök legyek – talán azért, mert az üzlet erőssége a fűszer- és vegyeskereskedés mellett a festék és a vegyi áru volt –, de nekem az nem tetszett.

bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk.

Fráter Ágota párizsi ösztöndíjasként

Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem.

Az első évben a fizika, kémia, anatómia, fejlődéstan tárgyakat tanultam, több-kevesebb érdeklődéssel. Másodéves koromban bekerültem az Élettani Intézetbe demonstrátornak, amiért évi kétszáznegyven pengő juttatást is kaptam. Nem volt sok pénz, de a mi anyagi viszonyaink között nem jött rosszul.

A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású.

Domokos Pál Péter tanítványával
Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektoraként a Nagy Imre-emléktáblánál

1955-ben érettségiztem. Angol szakra jelentkeztem, szerettem volna angol irodalmat és nyelvészetet tanulni, de nem vettek föl. Nem indokolták meg, hogy miért. Azt hiszem, nem is volt jó ötlet nyelvszakra jelentkezni, hiszen a nyugati nyelvek akkor nem kellettek, ezért nyelvtanárokra sem volt szükség. Nem emlékszem, hogy kerültem Sashalomra az Elektromos Mérőkészülékek Gyárába, ahol egy évig dolgoztam segédmunkásként. Nekem nagy élményt jelentett.

Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték.

Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt.

Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött.

Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós.