Jelenlegi hely

Az életem további fejleményeivel, pályaválasztásommal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy kisgyerekkoromtól orvosnak készültem. Mind a két nagyapám orvos volt, nagybátyám is, sőt a rokonságban több doktor is volt. Kisfiúként mindig ez volt a férfiminta. Így volt ez egészen 56-57-ig. Ugyan valamennyire érdekelt az irodalom, de nem voltam nagy olvasó.

Fráter Ágota párizsi ösztöndíjasként

Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött.

Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós.

Vendéghallgatóként többek között Fülep Lajos előadásait hallgattam és volt egy szemináriuma, amire jártam. Az az évfolyam, amelynek én nem lettem tagja, nem volt átlagos – többek között Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Philipp Clariss, Perneczky Géza járt ide. Izzó, érdekes viták voltak, Dantétól kezdve Izsó Miklósig, Cézanne-ig mindenféléről értekezett az öregúr. Egy nagy formátumú és érdekes egyéniség emlékét hagyta bennem, akiben azért volt valami humorisztikus elem is.

Beiratkoztam a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karára, mégpedig azért, mert külügyi szolgálatra készültem. Egyik nagybátyám – Danilovics Pál, aki rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter volt – készített elő a hivatásomra. Az volt az elképzelés, hogy a jogi végzettség után külügyi segédfogalmazóként kezdem a külügyi szolgálatot. Ilyen minőségben kívántam elősegíteni hazám boldogulását.

Nagyon más egy svájci egyetem – legalábbis a filozófia kar –, mint egy magyarországi. Ott minden személytelen, mert óriási a diáklétszám. Mi sokszor három-négyszázan is voltunk egy-egy előadáson. Mindenki maga állítja össze a tanrendjét, nincsenek osztályok, az előadásokon részben új arcokat látni, így nehéz is megismerkedni a többi diákkal. Állandó a jövés-menés. A német karon rengeteg Németországból jött diák is tanult, mert a németek nagyon szeretnek egy szemesztert Svájcban hallgatni.

Tóth István a Szent Imre Kollégiumban

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású.

Visszatérve a Műegyetemre. A körülmények elég nehezek voltak. Olyan értelemben például, hogy nagy létszámú évfolyamok voltak. A háborúból visszatérve sokan beiratkoztak idősebbek is, akik a háború miatt nem tudták időben elkezdeni az egyetemet. A tanárok kvalitása nagyon-nagyon változó. A vasbetonprofesszorunk nagyon idős ember volt, a magyar vasbeton nagy, nagy embere, az úttörők egyike még a századfordulón vagy a tízes években, de hát már nagyon öreg volt.

Ivánfi Jenő Gyémánt Oklevele

Az első évben a fizika, kémia, anatómia, fejlődéstan tárgyakat tanultam, több-kevesebb érdeklődéssel. Másodéves koromban bekerültem az Élettani Intézetbe demonstrátornak, amiért évi kétszáznegyven pengő juttatást is kaptam. Nem volt sok pénz, de a mi anyagi viszonyaink között nem jött rosszul.

Ivánfi Jenő egyetemi oklevele

Mielőtt kijöttünk, összevont vizsgát tettem a kolozsvári egyetemen két év anyagából. Amikor beiratkoztam a Sorbonne-ra, akkor ezt nem fogadták el, annyi engedményt adtak csak, hogy az előkészítő évet elengedték. Körülbelül hat hónapig jártam az egyetemre. Közben rájöttem, hogy kissé furcsa lenne, ha én tanítanék franciákat franciára, még ha akármilyen jól is megtanulom a nyelvet. Akkor meg minek a diploma?

1950. szeptember 1-jén kezdtem Miskolcon. A Dimitrov Kollégiumban laktam, ami korábban zárda volt, a főpostánál, a templom mellett. Az egyetem első székhelye a Földes Ferenc Gimnázium épületében volt, de akkor már épült az Egyetemváros. Mi voltunk az elsők, akik kint, az Egyetemvárosban végeztek. Nagyon komolyan hozzáfogtam a tanuláshoz, tudtam, ha jól tanulok, nem tudnak belém kötni. Minden vizsgám ötös volt, végig.

Az irodalmárok közül Bóka László tett rám nagy hatást. Hallatlanul érdekes, színes egyéniség volt. Ez a kritikus és literátor a harmincas években a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt, aztán vastagon kommunista lett, valószínű, hogy nagy alkalmazkodó képességéből eredően. 56 után viszont ez a már fizikailag megtört, erősen szívbeteg ember, aki nem sokkal később meg is halt, olyan szemináriumokat tartott, amelyekből igen sokat lehetett tanulni.

Pákh Tibor átveszi az aranydiplomáját, 1999

Úgyhogy ebben a tépelődésben végül is arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor nyelveket akarok tanulni. Tehát beadtam a német–angolra szakra a jelentkezésemet, és a sorsra bíztam, hogy mi lesz ebből. De oda nem vettek föl, azt javasolták, hogy menjek jogra. Akkor én a következő, ügyes taktikát alkalmaztam. Loskaytól láttam, hogy ő is két szakon tanult.

Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme.

Meg kell valljam, hogy a nem túl sokat egyetemre járók közé tartoztam. Inkább elmentünk a Gellérthegyre, vagy otthon kártyáztunk. Volt, mikor reggel kezdtük a kártyát, aztán éjfélkor hagytuk abba. Elég sokba került ez apámnak. Nem nagyon érdekelt az egyetem, a hármastól az egyesig mindenféle jegyet összeszedtem. Sőt a kiváló Nizsalovszky professzornál először bukásra is álltam a szigorlaton. A nyolcvanoldalas jegyzetet nem tudtam megtanulni, annyira utáltam a polgári perrendtartást.

Pfeff (Faragó) Vilmos bérletfotója
Fráter Ágota diákigazolványa
A Magyar Királyi Kertészeti Akadémia végzőseinek tablója (Bálint György a középső sorban jobbról a második)

1955-ben jelentkeztem az Agráregyetemre, és fölvettek. Tudom, hogy sikerült a felvételim, de nem azért vettek föl, hanem főleg azért, mert Maléter Pálné voltam, egy ezredes felesége. Kicsit szomorú és komikus, hogy 58-ban épp emiatt rúgtak ki az egyetemről. Növénytermesztő szakra jártam. Egy héten egyszer, hétfőn kellett bejárni. Jól vizsgáztam.

Felvételi vizsga az ELTE-n Budapest

Amikor leérettségiztem, a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, építészmérnök szerettem volna lenni. Mindig kitűnő tanuló voltam, a matematika és a fizika volt a kedvenc tárgyam. A szüleim nagyon támogatták, hogy tanuljak. Édesapám azt akarta, hogy vegyészmérnök legyek – talán azért, mert az üzlet erőssége a fűszer- és vegyeskereskedés mellett a festék és a vegyi áru volt –, de nekem az nem tetszett.

Lambrecht Miklós 1941-ben

A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.

Beiratkoztam a Sorbonne-ra, de ösztöndíjat nem adtak. Mondták, hogy majd az első félévi vizsgák után. Addig meg boldoguljak, ahogy tudok. Aztán kiderült, hogy ha annak idején a nagybátyám nem vállal értem garanciát, hanem kizárólag a francia állam segélyét kérem, akkor majdnem ugyanolyan segélyben részesülhettem volna, mint Svédországban. Vagyis egy éven keresztül a nyelvet tanulva, kollégiumban, ösztöndíjjal, majd pedig gyakorlatilag akármelyik felsőoktatási intézményben ösztöndíjjal.

Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektoraként a Nagy Imre-emléktáblánál

Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd.

’57. szeptember elsején beiratkoztam az egyetemre, és nem beszéltem a nyelvet, de mint „Hungarian refugee”-t, magyar menekültet, nyelvtudás nélkül fölvettek az egyetemre. Életemben annyit nem tanultam, mint az alatt az egy év alatt, mert a második szemeszterben már úgy vizsgáztattak le, mint egy angolul tudó diákot. Az első félévben átengedtek, annak ellenére, hogy amerikai történelmet tanultunk, és nem értettem, hogy miről van szó.

Erzsébet Tudományegyetem, Pécs

Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett.

Így aztán egy évig civil hallgató voltam. Ez azt jelenti, hogy nem voltam tagja egyetlenegy papi szervezetnek sem, tehát nem voltam sem egyházmegyei, sem szerzetesi növendék. Viszont egy év után jelentkeztem az esztergomi egyházmegyénél, hogy most már teljesen be akarok vonulni. Erre pedig apám azt mondta, hogy „oda viszont nem megyek be téged meglátogatni”. Ott az volt a szabály, hogy mi nem mehettünk haza, viszont egy héten egyszer jöhetett látogató a családból.

57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását.

Egyetemi kiránduláson
Andorka Rudolf doktori avatása az ELTE Jogi Karán
Miskolc Egyetemváros
Meer Margit zeneiskolai bizonyítványa
Vigh Szabolcs jogi kari határozata

Budapesten a Hittudományi Akadémia és a mellette működő Központi Szeminárium az ország összes egyházmegyéje számára létesült. Ide a tehetségesebb, érdeklődőbb kispapokat küldik, itt ugyanis magasabb a követelmény. Engem így küldtek fel 1953-ban, negyedévre a Központi Szemináriumba, ahol be kellett pótolni azokat a tantárgyakat, amelyeket Egerben nem tanultunk, mint például a héber és a görög nyelvet. A tanulás teljesen lekötötte az energiámat és az időmet.

Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték.

Leszerelésem után otthagytam a vállalatot, elmentem a Közműépítőhöz villanyszerelőnek, és elvégeztem estin a villamosipari technikumot. 1974-ben felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Egy év után bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy három és fél év múlva végzek, van-e szükség üzemmérnökre. Korrektül megmondták, hogy nincs. Akkor mentem a megyei kórházhoz. 1975 februárjában kerültem ide, először műszaki ügyintézőnek.

Tóth István pázmányos joghallgatóként társaival

Történelem–könyvtár szakra jelentkeztem, fel is vettek. Az egyetemen kiváló tanáraink voltak. Például Borzsák István, László Gyula, Szabó Árpád, a könyvtár szakon pedig Mezey László írástörténész. Bejárhattunk bármelyik előadásra, oda mentünk, ahova akartunk, minket senki nem korlátozott. Valakitől hallottuk, hogy érdekes a Benedek Marcell-előadás, akkor elmentünk oda, ugyanígy Füst Milán előadásaira is, vagy a Fülep Lajoséira. Az első év végén jól vizsgáztam.

Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem.

Az 56 előtti ELTE Bölcsészkar egyik legnépszerűbb tanára, akinek nagytermi előadásait zsúfolásig megtöltötték a hallgatók, Szabó Árpád klasszika-filológus volt. Gyönyörű férfi, remek előadó, a görög dialektika filozófiatörténetét adta elő. Októberben őt választották meg a bölcsészkari forradalmi bizottság elnökének.