Jelenlegi hely

​1947-ben, az érettségi után aránylag könnyen felvettek az egyetemre. Nagy vitám volt az édesapámmal ebben a kérdésben, mert ő azt akarta mindenáron, hogy út- és vasútépítő mérnök legyek én is, de én mondtam édesapámnak, hogy nem, én vegyész akarok lenni! Két helyre pályáztam, a Budapesti Műszaki Egyetemre, meg a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, és oda megkaptam szeptember végén a behívást.

Fráter Ágota diákigazolványa
Faragó Vilmos egyetemi csoporttársaival

Meg kell valljam, hogy a nem túl sokat egyetemre járók közé tartoztam. Inkább elmentünk a Gellérthegyre, vagy otthon kártyáztunk. Volt, mikor reggel kezdtük a kártyát, aztán éjfélkor hagytuk abba. Elég sokba került ez apámnak. Nem nagyon érdekelt az egyetem, a hármastól az egyesig mindenféle jegyet összeszedtem. Sőt a kiváló Nizsalovszky professzornál először bukásra is álltam a szigorlaton. A nyolcvanoldalas jegyzetet nem tudtam megtanulni, annyira utáltam a polgári perrendtartást.

1940-ben érettségiztem az Orsolyáknál, utána beiratkoztam az egyetemen a gyógyszerész karra. Fél év után kiderült, hogy ez nekem nem fog menni, mert egyáltalán nem érdekeltek azok a tárgyak, és ezért nehezen is ment a fejembe a kémia, matematika, ásványtan, növénytan, élettan. Ma már tudom, hogy egészen kiváló tanárok próbálták ennek a gárdának az agyába begyömöszölni a tudást. Az az igazság, hogy nem én voltam az egyedüli, aki nem érdeklődésből volt ott.

Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem.

Lambrecht Miklós 1941-ben

1950. szeptember 1-jén kezdtem Miskolcon. A Dimitrov Kollégiumban laktam, ami korábban zárda volt, a főpostánál, a templom mellett. Az egyetem első székhelye a Földes Ferenc Gimnázium épületében volt, de akkor már épült az Egyetemváros. Mi voltunk az elsők, akik kint, az Egyetemvárosban végeztek. Nagyon komolyan hozzáfogtam a tanuláshoz, tudtam, ha jól tanulok, nem tudnak belém kötni. Minden vizsgám ötös volt, végig.

A Tanintézetben volt egy gyakornoki év, meg három év iskola, összesen négy év. A tanárok között ott volt Mohácsy Mátyás, Ormos Imre, ő is nevezetes ember lett, Kossuth-díjas, Állami Díjas, és ő volt a Turul vezetője a Kertészeti Akadémián. Kiváló ember volt Okályi Iván, aki gyümölcstermesztést tanított, és Európa-szerte jól ismert tudós volt, jól beszélt nyelveket is. De tanított Balázs Géza is, az atkatudományok doktora! Színvonalas iskola volt. Vidám életet éltünk.

Nagyon más egy svájci egyetem – legalábbis a filozófia kar –, mint egy magyarországi. Ott minden személytelen, mert óriási a diáklétszám. Mi sokszor három-négyszázan is voltunk egy-egy előadáson. Mindenki maga állítja össze a tanrendjét, nincsenek osztályok, az előadásokon részben új arcokat látni, így nehéz is megismerkedni a többi diákkal. Állandó a jövés-menés. A német karon rengeteg Németországból jött diák is tanult, mert a németek nagyon szeretnek egy szemesztert Svájcban hallgatni.

Ez egy új világ volt, hiszen egészen más, gimnazistaként hittanórára járni, és más a teológiát és a filozófiát főiskolai szinten tanulni. Hejce egy kis falu, ahol korábban az egri érsekség nyaralója volt egy park közepében. Az egyemeletes barokk kastély alkalmas volt arra, hogy egy mini szemináriumot, főiskolát létesítsenek. Brezanóczy Pál, akkor püspöki titkár, hozta létre. Korábban a kassai egyházmegye kispapjait Vácott, Szegeden és a Központi Szemináriumban nevelték.

én meg akartam szerezni a jogi diplomát, és a jogi doktorátust le akartam tenni, aminek az előfeltétele volt, hogy 1949-ig letegyem egyrészt a harmadik alapvizsgámat, ami még elmaradt, és utána letegyem a szigorlatokat. Tehát nekem egy év alatt sokat kellett pótolnom, ugye rengeteget kellett tanulnom. Éjszaka állandóan tanultam, nappal pedig túrtam a földet. Amikor 48 végén hazajöttem, már megkezdődött a jogi egyetem átalakítása.

Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd.

Felvételi vizsga az ELTE-n Budapest

Az apai minta meg ifjúkori kedvenc olvasmányaim alapján őslénytanásznak készültem. Nem voltam jó tanuló, de a történelemmel soha sem volt bajom, annál több a latin nyelvvel, kisebb mértékben a némettel és sajnos a matematikával is. Az érdeklődési köröm igencsak változatos volt. Nagyon szerettem a polihisztorok életrajzát, és azt hittem, a XX. században is lehet polihisztorkodni, de hamar ráébredtem, hogy ez a műfaj kiment a divatból.

Vigh Szabolcs jogi kari határozata

bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk.

Beiratkoztam a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, matematika–fizika–kémia főszakra. Mivel ingyenesnek vettek föl, az ének mellékszakot is föl kellett vennem. Az oklevelet 1926-ban megszereztem, de nem sokat jártam ezeken a területeken. Az évfolyamunk alvezére lettem, s harmadévtől a vezére. Volt egy bajtársi egyesületünk, a Botond Bajtársi Egyesület, annak voltam a vezetője. Énekkart is szerveztünk, s 1926. március 15-én mi énekeltünk az ünnepélyen!

Andorka Rudolf doktori avatása az ELTE Jogi Karán

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású.

57 őszétől régészet–történelem szakos lettem, a könyvtár szakot leadtam. Az egyetemi élet jó volt, rengeteg órával. Bár Szabó Árpádot nem engedték tanítani, de folytatódtak Benedek Marcell és Füst Milán órái. Tehát ilyen kvázi szabad bölcsész életet éltünk, összevissza behallgatásokkal. Vayer Lajosnál művészettörténetet hallgattunk elég sokáig, és Fülep Lajos is tartott órákat, amelyekre mi is bejárhattunk. Tehát továbbra sem korlátozták a népszerű órák látogatását.

Egyetemi kiránduláson

Történelem–könyvtár szakra jelentkeztem, fel is vettek. Az egyetemen kiváló tanáraink voltak. Például Borzsák István, László Gyula, Szabó Árpád, a könyvtár szakon pedig Mezey László írástörténész. Bejárhattunk bármelyik előadásra, oda mentünk, ahova akartunk, minket senki nem korlátozott. Valakitől hallottuk, hogy érdekes a Benedek Marcell-előadás, akkor elmentünk oda, ugyanígy Füst Milán előadásaira is, vagy a Fülep Lajoséira. Az első év végén jól vizsgáztam.

Pákh Tibor átveszi az aranydiplomáját, 1999

A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.

Tóth István pázmányos joghallgatóként társaival

Az irodalmárok közül Bóka László tett rám nagy hatást. Hallatlanul érdekes, színes egyéniség volt. Ez a kritikus és literátor a harmincas években a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt, aztán vastagon kommunista lett, valószínű, hogy nagy alkalmazkodó képességéből eredően. 56 után viszont ez a már fizikailag megtört, erősen szívbeteg ember, aki nem sokkal később meg is halt, olyan szemináriumokat tartott, amelyekből igen sokat lehetett tanulni.

A Magyar Királyi Kertészeti Akadémia végzőseinek tablója (Bálint György a középső sorban jobbról a második)

Beiratkoztam a Sorbonne-ra, de ösztöndíjat nem adtak. Mondták, hogy majd az első félévi vizsgák után. Addig meg boldoguljak, ahogy tudok. Aztán kiderült, hogy ha annak idején a nagybátyám nem vállal értem garanciát, hanem kizárólag a francia állam segélyét kérem, akkor majdnem ugyanolyan segélyben részesülhettem volna, mint Svédországban. Vagyis egy éven keresztül a nyelvet tanulva, kollégiumban, ösztöndíjjal, majd pedig gyakorlatilag akármelyik felsőoktatási intézményben ösztöndíjjal.

Az életem további fejleményeivel, pályaválasztásommal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy kisgyerekkoromtól orvosnak készültem. Mind a két nagyapám orvos volt, nagybátyám is, sőt a rokonságban több doktor is volt. Kisfiúként mindig ez volt a férfiminta. Így volt ez egészen 56-57-ig. Ugyan valamennyire érdekelt az irodalom, de nem voltam nagy olvasó.

Vendéghallgatóként többek között Fülep Lajos előadásait hallgattam és volt egy szemináriuma, amire jártam. Az az évfolyam, amelynek én nem lettem tagja, nem volt átlagos – többek között Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Philipp Clariss, Perneczky Géza járt ide. Izzó, érdekes viták voltak, Dantétól kezdve Izsó Miklósig, Cézanne-ig mindenféléről értekezett az öregúr. Egy nagy formátumú és érdekes egyéniség emlékét hagyta bennem, akiben azért volt valami humorisztikus elem is.

1955-ben érettségiztem. Angol szakra jelentkeztem, szerettem volna angol irodalmat és nyelvészetet tanulni, de nem vettek föl. Nem indokolták meg, hogy miért. Azt hiszem, nem is volt jó ötlet nyelvszakra jelentkezni, hiszen a nyugati nyelvek akkor nem kellettek, ezért nyelvtanárokra sem volt szükség. Nem emlékszem, hogy kerültem Sashalomra az Elektromos Mérőkészülékek Gyárába, ahol egy évig dolgoztam segédmunkásként. Nekem nagy élményt jelentett.

Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt.

Visszatérve a Műegyetemre. A körülmények elég nehezek voltak. Olyan értelemben például, hogy nagy létszámú évfolyamok voltak. A háborúból visszatérve sokan beiratkoztak idősebbek is, akik a háború miatt nem tudták időben elkezdeni az egyetemet. A tanárok kvalitása nagyon-nagyon változó. A vasbetonprofesszorunk nagyon idős ember volt, a magyar vasbeton nagy, nagy embere, az úttörők egyike még a századfordulón vagy a tízes években, de hát már nagyon öreg volt.

Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós.

Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdasági Egyetem rektoraként a Nagy Imre-emléktáblánál

A középiskola utáni továbbtanulást úgy döntöttem el, hogy a negyedik év első félévében volt ott egy másodéves egyetemista. És ez a fiú benn volt osztályfőnöki órán, és mesélt arról, hogy milyen az egyetem. Nem arról beszélt, hogy mit tanul. Hanem arról, hogy hogyan élnek. És az fogott meg. Hazamentem, és azt mondtam, hogy tovább fogok tanulni. Mire kiröhögtek, mert 3,5-ös bizonyítványaim voltak. És akkor év végére 4,2 lett, vagy annyi, amennyi kellett.

Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme.

Erzsébet Tudományegyetem, Pécs

Az 56 előtti ELTE Bölcsészkar egyik legnépszerűbb tanára, akinek nagytermi előadásait zsúfolásig megtöltötték a hallgatók, Szabó Árpád klasszika-filológus volt. Gyönyörű férfi, remek előadó, a görög dialektika filozófiatörténetét adta elő. Októberben őt választották meg a bölcsészkari forradalmi bizottság elnökének.

66-ban eldöntöttem, hogy még egyszer nekimegyek az egyetemnek. Akkor viszont úgy csináltam, hogy megszereztem az általános iskolai tanári diplomát, mert az nem volt olyan nagy rizikó. Az három-négy éves tanulmány, és gondoltam, hogy mindenképpen megcsinálom, utána még továbbtanulhatok, ha van elég energiám hozzá. Úgyhogy kiképeztettem magamat német-, francia- és angoltanárnak a fölső általánosba. Felvettem harmadik szaknak az angolt.

Mielőtt kijöttünk, összevont vizsgát tettem a kolozsvári egyetemen két év anyagából. Amikor beiratkoztam a Sorbonne-ra, akkor ezt nem fogadták el, annyi engedményt adtak csak, hogy az előkészítő évet elengedték. Körülbelül hat hónapig jártam az egyetemre. Közben rájöttem, hogy kissé furcsa lenne, ha én tanítanék franciákat franciára, még ha akármilyen jól is megtanulom a nyelvet. Akkor meg minek a diploma?

Úgyhogy ebben a tépelődésben végül is arra az elhatározásra jutottam, hogy akkor nyelveket akarok tanulni. Tehát beadtam a német–angolra szakra a jelentkezésemet, és a sorsra bíztam, hogy mi lesz ebből. De oda nem vettek föl, azt javasolták, hogy menjek jogra. Akkor én a következő, ügyes taktikát alkalmaztam. Loskaytól láttam, hogy ő is két szakon tanult.

Mozgalmi vonalon is tevékenykedtem, a DISZ egyetemi bizottságában dolgoztam mint tudományos diákköri felelős. A tudományos diákköri mozgalom 1952-ben kezdett kibontakozni. Mindenki választhatott egy témát, amelyben elmélyült, részletesen kidolgozta. Ennek a szervezése, ösztönzése volt a feladatom. Ezen kívül a koreai hallgatókkal foglalkoztam. Ötven-hatvan észak-koreai diák tanult nálunk, akik 1953–54 körül jöttek, de amikor kitört a forradalom, hazatranszponálták őket.

Újra dolgoztam tehát a labdagyárban, és jártam az egyetemre is. 1959-ben letettem az utolsó három vizsgámat, megvédtem a doktori értekezésemet. Már csak a doktorrá avatás maradt hátra. Reméltem, hogy doktorrá avatnak, és így megpróbálhatok elhelyezkedni egy ügyvédi munkaközösségnél ügyvédbojtárként. A doktorrá avatáshoz azonban ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen szerepelt az a kérdés is, hogy volt-e büntetve.

Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték.

Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett.

Tóth István a Szent Imre Kollégiumban