A hetvenes években két egymást követő munkával el-elvonultam vidékre. Az egyik egy nagyobb szabású Tandori-tanumány volt, nem monográfia, de végül is könyv méretűvé, 150–180 oldalra kerekedett ki. Az egyik hely, ahová örömmel mentem, Sikonda volt. Ebben az alkotóházként működő villaépületben két írói vendégszoba volt, és véletlenszerűen két alkalommal is együtt dolgoztunk Göncz Árpáddal. Ő fordított, én írtam. Nagyon összebarátkoztunk. Részben ott csináltam meg a Tandori-könyvem kéziratát.

Az anódgyárban tizennyolc év alatt óriási tapasztalatra, ismeretanyagra tettem szert, és ezt folytattam itt, a Villamosipari Kutatóintézetben is. 1963-tól egyetlenegy szakterületbe ástam bele magam, és ebből a szakterületből élek, ezen a téren nincs semmiféle hátrányom, csak előnyöm. Azonban se jobbra, se balra, más szakterületre nem volt módom kitekinteni. Nekem nem volt lehetőségem az anódgyárból külföldre utazni félvezetős partnerekhez, mint másoknak.

Amikor idejöttem, a kis műemlék templom teli volt mindenféle tárggyal, amik az évezredek folyamán felhalmozódtak békés egymás mellett élésben. Az értékes népművészet együtt a silány giccsel: PVC fonál szőttesek és egyebek. Az asszonyok mondták, hogy szeretnének oltárterítőt csináltatni. Azt kértem, hogy készítsék el maguk, hiszen itt mindenki hímez.

 Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében.

1973-ban Körömbe kerültem. A püspökség támogatott engem. Nagyon kedves volt hozzám a főpásztorom, Brezanóczy Pál. Amikor kiszabadultam, minden segítséget felajánlott. A püspökségnek szüksége volt rám, és évről évre beadta az Állami Egyházügyi Hivatalba az igényét, hogy járuljanak hozzá a pasztorációs működésemhez, de a hivatal évről évre visszautasította. Amikor Körömbe kerültem, volt szemem ahhoz, hogy meglássam az itteni lehetőségeket.

Egyik alkalommal érkezik egy küldönc az irodámba: Teleki Pál miniszterelnök hívat a polgármesteri hivatalba. Azonnal mentem. Ott volt Bonczos Miklós, a belügyi államtitkár, az egyik Bethlen főispán, a kolozsvári polgármester és Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa. Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené? – Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van.

Én nagyon szerettem a tanítványaimat, s úgy éreztem, ők is engem. Mindig kapok leveleket, lapokat a világ minden tájáról, ki merre került, onnan gondol rám. Még a minisztériumban voltam, amikor a kolozsvári tanítóképzőből megkeresett két volt tanítványom: Pinczés Jóska és Ferencz Antal, s mondták, hogy továbbtanulnának, de hol álljanak meg, mit csináljanak? Hadiárvákat bíztam rájuk, azokat kísérték le a fürdőbe, nyaraltatták őket.

Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk.

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire.

Én a központi műszaki igazgatóságon dolgoztam. Hozzánk kerültek a nehéz, komplikált, bizonyos értelemben a műszakilag érdekes munkák. Az alapvető koncepciónál általában nem voltunk ott, bár később ez is eltolódott és javult, de rengeteg dolgot kellett rajta módosítnunk, nagyon sokszor lényeges dolgokat. Tehát nem volt elég azt mondani, hogy „ez így nem jó”, hanem meg is kellett csinálni.

A munkában mint brigádot elismertek bennünket, kiváló brigád, ott vannak a papírok, szocialista brigád, ezt mind megkaptuk. Ez némi pénzjutalommal is járt, de nem volt az komoly pénzjutalom. Egy idő után nekem nemcsak brigádom volt, az egész festőmunkát én vezettem a városban. Volt, hogy volt két-három tanulóosztály is, volt, hogy voltak hatvanan. Rohangásztam mindenkit ellenőrizni, nálam nem volt mese.

Nekem több hátrányom is volt: az egyik, hogy nem volt olyan szakmám, amiben tovább tudtam volna menni, és még csak az se volt, hogy zenész vagyok magyarul, és aztán zenélek hollandul. Én nagyon sokféle állást megpályáztam, de nem sikerült. A nyelv volt a fő akadály. A másik pedig, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor végleges állást kerestem, eleve rossz helyzetben voltak az egyetemi végzettségűek. Munkanélküliség volt. Így lettem könyvtáros, dokumentalista, és ott jól éreztem magam.

Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam.