Jelenlegi hely

Most javult meg a lappal a kapcsolatom, mióta Molnár Gabriella szerkeszti. 2004 nyarán felhívott, és mondta, szeretne velem egy interjút készíteni. Még abban az évben megjelent egy a reprezentatív kiadvány a Nők Lapja régi számaiból. Ebben együtt vagyunk lefotózva a főszerkesztővel. A Várszínházban rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol bemutatták kiadványt. Nők Lapja Nosztalgia a címe. Tömve volt a Várszínház.

Ekkoriban szerveztem meg a Báthory–Apor Szeminárium (más néven Szent József Fiúnevelde, amelyet diáknyelven csak Szent Jóskaként emlegettek) énekkarát is. A Szent Jóska énekkarával aztán közös hangversenyt rendeztünk más kórusokkal, így a Marianum (Katolikus Leánynevelő Intézet) énekkarával. A Marianum Kolozsvárott országos hírű intézetnek számított. Egy apáca, Kotsis M. Cecília volt ott a kitűnő zenetanár. Énekeltük Kodály Pünkösdölőjét, a Glória szálljon a mennybe felt, s egyebeket.

Még egy ideig az Elzett központjában dolgoztam Budapesten, viszont az MGM-nél akkor már Fiák Laci volt a vezérigazgató. Ő a harmadik ember az életemben, aki nagyon sokat segített. Amikor én itt célgép-tervező voltam, ő még kis beosztású volt, TMK-művezető, üzemvezető, és sokat foglalkozott a gépeim üzembe helyezésével, beállításával. Később főenergetikus lett. Hívtak ők engem vissza többször is, hogy hagyjam ott az Elzettet, de azt mondtam, nem, ezt a harcot nem hagyom.

Én nagyon szerettem a tanítványaimat, s úgy éreztem, ők is engem. Mindig kapok leveleket, lapokat a világ minden tájáról, ki merre került, onnan gondol rám. Még a minisztériumban voltam, amikor a kolozsvári tanítóképzőből megkeresett két volt tanítványom: Pinczés Jóska és Ferencz Antal, s mondták, hogy továbbtanulnának, de hol álljanak meg, mit csináljanak? Hadiárvákat bíztam rájuk, azokat kísérték le a fürdőbe, nyaraltatták őket.

Műteremház, homlokzat, Vence, 1984 (Bachman Gábor–Rajk László–Nagy Bálint)
A Nők Lapja divatrovata

A másik munka – és ez is részben Sikondához kötődik és ezekhez az évekhez kötődik – egészen más volt. Úgy kezdődött, hogy egyszer a Kenedi Jánossal arról beszélgettünk, milyen jó lenne egyetlen műről igen alaposan, részletezően írni. Ő is mondta, mit választana tárgynak, én is. Vermeer egyik festményét említettem. Egyszer órákon át néztem a bécsi múzeumban ezt a képet, és újra és újra visszajárt gyönyörű, rejtélyes emléke.

A parabolaház, 1976 Építész: Batár Attila

Pesten már sokkal kevesebb lett a munkám, hiszen olyan nagy volt a nyomás, hogy az iskolákban szinte sehol sem volt hitoktatás, és a templomi hitoktatás még igencsak gyerekcipőben járt. Cserháti, akivel a papok korszerű továbbképzése ügyében többször volt kapcsolatom, felvetette, hogy miért nem doktorálok, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Akkor ez bennem termékeny talajra talált, mivel a születésszabályozás kérdése nagyon érdekelt, és így hozzáfogtam.

Kovách Erzsébet kolléganőjével a Szabványügyi Hivatalban
Lucien Hervé az ezredforduló táján

Szerencsém volt a szakmai életemben is: a mikroklíma, amelyikben dolgoztam, nagyon jó volt. Nagyon értelmes, jól képzett és művelt emberek voltak itt. Sokat dolgoztam ipari épületekkel, nagy silókkal, víztartályokkal, de lakóépületet sosem csináltam. Aztán kölcsönadtak egy nagy francia vállalatnak, amely egy konzorciumnak volt a tagja. Így kerültem Dél-Afrikába, ahol ez a francia konzorcium egy atomerőművet épített.

Németi Irén a Szovjetunióban
Bálint György látogatása a 18. kerületi Kertbarátok egyesületben
Németi Irén a Nőtanács küldötteként Vietnamban
Nacsády András Hontalanok c. könyvének borítója

1957-ben szerveződni kezdett a Népművelés című folyóirat új szerkesztősége, és ekkor gondoltam úgy, hogy most leszek újságíró. Kértem a minisztériumi főosztályvezetőt, helyezzenek át ehhez az új szerkesztőséghez, és szerencsére áthelyeztek. Akkor kezdődött számomra egy olyan életszakasz, amelyik mindmáig tart: rátaláltam a hivatásomra

63. május 20-án mentem át az MGM-hez célgép-tervező mérnöknek. Speciális szerszámgépek, csapágyipari gépek és gyártóberendezések tervezése lett a feladatom. Az alkotómunka csúcsa, nem mindennapi lehetőség, hogy az ember gépeket, automatákat tervezzen. Hála Istennek, itt is sikerült beilleszkednem, sőt gyorsan jelentkeztek az eredmények is. Sok jelentős berendezés megtervezése fűződik a nevemhez.

Domokos Pál Péter, Kolozsvár, 1938

Engem is racionalizáltak tehát. De megint nem az történt, hogy bánatomban elmentem munkát keresni, hanem közölték velem, hogy az újpesti Kanizsai Dorottya leánygimnáziumban fogok szeptembertől magyar irodalmat tanítani. Ez meglehetősen messze volt Albertfalvától, ahhoz, hogy háromnegyed nyolcra beérjek, hajnalban kellett fölkelnem. Elkezdtem négy leányosztályban tanítani, háromban magyar irodalmat, egyben pedig történelmet.

Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással.

Szóval először létrejött az egyházmegyei fiókkönyvtár, abból egy önálló egyházmegyei gyűjtemény, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, amit a Művelődésügyi Minisztérium 1968-ban hivatalosan jóváhagyott, és a mai napig is ebben a keretben működik. A minisztériumi jóváhagyás nagyon fontos volt számomra, mert tulajdonképpen mindenre lehetőséget adott. Én egy tartalékos állományban lévő ember voltam, aki várta, hogy mikor kerül vissza a papi keretbe.

Németi Irén

1938-ban volt Budapesten az Eucharisztikus Kongresszus. Ebből az alkalomból sikerült felhoznom csángókat Budapestre: Szabó Ferencet és családját, Benedek Pétert és családját a moldvai Bákó megye Trunk községéből, a Szeret jobb partjáról. Velünk tartott egy kászoni asszony is, Veres Istvánné. Bartók Béla annak idején nem jutott le Moldvába gyűjteni, pedig szándéka szerint menni készült, most végre hallhatta őket.

Nacsády András, a Magyarországi Nagyoriens nagymestere

Én nem találtam ki új tudományos elméleteket, hanem a meglévőt kutattam. Életem fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait, hiányait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyan zenedarabra leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, akkor okvetlenül megfogtam és a helyére tettem. Érdekes lenne felsorolni, akár számvetésként is, hogy mik is voltak ezek a téglácskák.

Nagyon gyorsan összeállt egy kisebb társaság. A cégalapítás elhúzódott, mert 91 októberében jegyezték be a céget, de már pár hét múlva dolgoztunk. Például Iványi Gábornak elkezdtem tervezni a templomot, ami aztán megvalósult. Folyamatosan lettek föladatok. Valameddig ki is tartott a pénzem, amit hoztam magammal, tehát nem kellett nagyon kapkodnom. Tulajdonképpen a cégalapítás is azzal függött össze, hogy lett olyan munka, ami már nagyobbnak nézett ki, és akkor azt gondoltuk, hogy kell.

Most áttérek a Múzeum utca 3-on kívüli dolgaimra. Igaz, nem fizették jól, de szerényen meg lehetett a keresetből élni. S ez a pálya bizonyos függetlenséget biztosított irodalomkritikai, irodalmi dolgaimban. Sohasem kényszerültem rá, hogy olyasmiről írjak, ami nem tetszik. Ezekben az ügyekben egy szabadfoglalkozású, professzionális kritikus jobban ki van szolgáltatva. Énnekem ez maradt kvázi hobbinak, és csak azt csináltam, amihez kedvem volt.

Rendszeresen hallgattam külföldi rádiókat. Szabad Európát, a Vatikánt, Amerika Hangját, BBC-t, persze nem a plébános rádióján, hanem a saját rádiómon. És kicsit halkabbra tettem, hogy ne lehessen hallani. Én úgy nőttem föl, hogy úgy kell rádiót hallgatni, hogy ne hallja más. Ezt már nagyon jól tudtam kisgyerek koromban is. Azt tudom, hogy nem járattam újságot. A plébániára a Magyar Nemzet járt. De 65-től Pesten mindig volt előfizetésem napilapra.

 Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében.

A munkában mint brigádot elismertek bennünket, kiváló brigád, ott vannak a papírok, szocialista brigád, ezt mind megkaptuk. Ez némi pénzjutalommal is járt, de nem volt az komoly pénzjutalom. Egy idő után nekem nemcsak brigádom volt, az egész festőmunkát én vezettem a városban. Volt, hogy volt két-három tanulóosztály is, volt, hogy voltak hatvanan. Rohangásztam mindenkit ellenőrizni, nálam nem volt mese.

65-ben végül is Pestre kerültem, a Szent Mihály-templomba, a Váci utcába, ahol Balogh páter – annak idején a kisgazdapártban is politizáló Balogh István – volt a templomigazgató. Kértem, hogy a nagyszüleim halála után a saját lakásomban lakhassak. Ezt is nagyon nehezen hagyták jóvá – egyházi és állami részről egyaránt. Ezzel ugyanis lehet zsarolni, hogy „a saját lakásában akar lakni, tehát csak akkor engedjük meg, ha Balogh páterhez kerül, ő megnevel. Ez volt a kompromisszum.

1974-ben eljöttem Miskolcról. Utána tíz hónapig tartott az aspiránsi időszak. Havi ösztöndíjat kaptam, hasonló összeget, mint a miskolci fizetésem, és dolgozni kellett a programon, a diósgyőri várról készülő könyvön. Vizsgát is kellett tenni, szakmai tárgyból, filozófiából és nyelvvizsgát angolból. A védés megtörtént 80-ban, akkor megkaptam a doktori és a kandidátusi címet, de a könyv csak később, 88-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál.

Sandly Orsi és Hervé Jutka
Andorka Rudolf szociológus kollégáival egy időmérleg kutatás konferencia szünetében
Domokos Pál Péter Egyházaskozáron, az áttelepült csángók között, 1980 körül
Hegedűs Györgyi üzleti úton Nepálban
Lucien Hervé munka közben, Párizs

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire.

Németi Irén a Nőtanács által szervezett konferencián Vietnamban

Akkor indult a természetvédelem Magyarországon, Rakonczay Zoltánnal 73-ban, ő lett a Természetvédelmi Hivatal elnöke. Egy ideig ő volt a Mátrai Erdőgazdaság igazgatója, majd 56-ban őt is meghurcolták. Érdekes, karakán ember volt, az egyetemen tanított, egy furcsa figura. Ő engem nem mert odavenni, attól félt, hogy 73-ban egy helyen még egy 56-os sok lenne.

Kuklay Antal misézik a Demeter István-emlékesten

Csináltam a 92-es kiállítást a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén, az összes helyiségben, nagy, épített szék a múzeum előtt, meg minden. Óriási nagyot szólt a dolog, de szinte teljesen visszhang nélkül maradt. Hír rengeteg volt róla, de érdemi dolog semmi. Ennyire kilógtam, kilógok a szakmai sorból. Amikor elindult az építésziroda, gyakorlatilag egyszerre a Budapest galériás kiállítással, akkor volt a fölfutás. Béreltünk egy budai villát, egy, kettő, három, négy szoba.

Gyenes Judith kiküldetésben "talajkóstolóként" 1968-ban
A kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképző férfikara

A hatvanas évek elején Sárospatakon megindultak a katolikus templom ásatásai, sírkövek kerültek elő, a templom története érdekessé vált. Bejártam az ásatásokra, segítettem az ott dolgozóknak. Egyik barátommal, aki amatőr fotós volt, elkezdtük fényképezni a síremlékeket, és én megpróbáltam megfejteni a feliratokat. Ebbõl bontakozott ki az érdeklődésem a régészet, a művészettörténet, a történelem és az egyháztörténet iránt.

Tulajdonképpen egészen addig, amíg Hervé munkájában nem tudtam közreműködni, semmihez sem volt igazi motivációm. Amihez lett volna, valami művészeti ág, ahhoz nem értettem. De nagyon jó volt résztvenni Hervé munkájában. Mellette meg tudtam valahogy tanulni a dolgokat, nagyon is beleéltem magam, sokszor az volt az érzésem, hogy ezt közösen fényképeztük, többes számban. Annyira azonosítottam magam az ő munkájával, hogy ez aztán komoly élvezetet okozott.

Németi Irén (bal szélen) a Szovjetunióban