A Szociológia Tanszék vezetője, Gazsó Ferenc 1983 tavaszán szólt, hogy miniszterhelyettesi pozícióval akarják megbízni a Művelődési Minisztériumban, és utódot keres. Megkérdezett, nem vállalnám-e a tanszék irányítását. Azt válaszoltam, hogy nem szeretném elvállalni, de Józsa György, a minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályának vezetője fölhívott telefonon, hogy rábeszéljen a tanszékvezetésre.

Amikor átkerültem a magas nyomó gépterembe mint berakónő, akkor elkezdtem járni a nyomdaipari technikumba. Úgyhogy azt elvégeztem, letettem a technikus minősítőt is. És lehet, hogy lett is volna ott jövőm, esetleg valamilyen magasabb beosztást is kaptam volna, de sajnos az egészségi állapotom közbeszólt, mert ezektől a vegyszerektől, festékektől kaptam egy belső allergiát, és ez krónikussá vált.

1974-ben eljöttem Miskolcról. Utána tíz hónapig tartott az aspiránsi időszak. Havi ösztöndíjat kaptam, hasonló összeget, mint a miskolci fizetésem, és dolgozni kellett a programon, a diósgyőri várról készülő könyvön. Vizsgát is kellett tenni, szakmai tárgyból, filozófiából és nyelvvizsgát angolból. A védés megtörtént 80-ban, akkor megkaptam a doktori és a kandidátusi címet, de a könyv csak később, 88-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál.

A hatvanas évek elején Sárospatakon megindultak a katolikus templom ásatásai, sírkövek kerültek elő, a templom története érdekessé vált. Bejártam az ásatásokra, segítettem az ott dolgozóknak. Egyik barátommal, aki amatőr fotós volt, elkezdtük fényképezni a síremlékeket, és én megpróbáltam megfejteni a feliratokat. Ebbõl bontakozott ki az érdeklődésem a régészet, a művészettörténet, a történelem és az egyháztörténet iránt.

De az ajtót egészen más tette be. Nem sokkal ezután – itt is látszik, hogy ezek párhuzamosan mentek – volt egy esperesi konferencia a születésszabályozásról. A különböző plébániákon dolgozó papok összejöttek egy fejtágítóra. Én is hozzászóltam, és a helyszínen kifejtett álláspontomat felkérésre írásban benyújtottam az espereshez, aki csatolta a konferencia jegyzőkönyvéhez. Legnagyobb döbbenetemre a püspök leiratában rendreutasított, merthogy eltértem a tanítástól.

Nem kerestem rosszul a labdaüzemben, és közben egyre többet tanultam lengyelül. Először a műszaki könyvtárnak fordítottam, majd dolgoztam az Országos Fordítóirodának is. Ez a fordítóiroda tele volt osztályidegenekkel, nagyrészt egykori katonatisztekkel. Sokat dolgoztam, nagyon jól kerestem. A fordítóiroda igazgatója korábban az ÁVH egyik vezetője volt. Tudta, kik vagyunk, és mi is tisztában voltunk vele, hogy ő kicsoda – így békén hagytuk egymást.

Tulajdonképpen egészen addig, amíg Hervé munkájában nem tudtam közreműködni, semmihez sem volt igazi motivációm. Amihez lett volna, valami művészeti ág, ahhoz nem értettem. De nagyon jó volt résztvenni Hervé munkájában. Mellette meg tudtam valahogy tanulni a dolgokat, nagyon is beleéltem magam, sokszor az volt az érzésem, hogy ezt közösen fényképeztük, többes számban. Annyira azonosítottam magam az ő munkájával, hogy ez aztán komoly élvezetet okozott.

Akkor indult a természetvédelem Magyarországon, Rakonczay Zoltánnal 73-ban, ő lett a Természetvédelmi Hivatal elnöke. Egy ideig ő volt a Mátrai Erdőgazdaság igazgatója, majd 56-ban őt is meghurcolták. Érdekes, karakán ember volt, az egyetemen tanított, egy furcsa figura. Ő engem nem mert odavenni, attól félt, hogy 73-ban egy helyen még egy 56-os sok lenne.

Még egy ideig az Elzett központjában dolgoztam Budapesten, viszont az MGM-nél akkor már Fiák Laci volt a vezérigazgató. Ő a harmadik ember az életemben, aki nagyon sokat segített. Amikor én itt célgép-tervező voltam, ő még kis beosztású volt, TMK-művezető, üzemvezető, és sokat foglalkozott a gépeim üzembe helyezésével, beállításával. Később főenergetikus lett. Hívtak ők engem vissza többször is, hogy hagyjam ott az Elzettet, de azt mondtam, nem, ezt a harcot nem hagyom.

1936-ban az Erdélyi Római Katolikus Státus – az erdélyi római katolikus egyház önkormányzata – úgy határozott, engem bíz meg a pedagógiai szakosztály vezetésével, így a családdal együtt felköltöztem Kolozsvárra. Így lettem a szakosztály titkára, s a tanítói önsegélyző vezetője. Az önsegélyzőnek volt öt háza Kolozsvárott, 25 milliós vagyonnal! Ebből tudtuk fedezni a felekezeti tanítók fizetését. Az önsegélyzőt ők maguk hozták létre, s a maguk pénzét kapták vissza.