Szóval először létrejött az egyházmegyei fiókkönyvtár, abból egy önálló egyházmegyei gyűjtemény, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, amit a Művelődésügyi Minisztérium 1968-ban hivatalosan jóváhagyott, és a mai napig is ebben a keretben működik. A minisztériumi jóváhagyás nagyon fontos volt számomra, mert tulajdonképpen mindenre lehetőséget adott. Én egy tartalékos állományban lévő ember voltam, aki várta, hogy mikor kerül vissza a papi keretbe.

Ekkoriban szerveztem meg a Báthory–Apor Szeminárium (más néven Szent József Fiúnevelde, amelyet diáknyelven csak Szent Jóskaként emlegettek) énekkarát is. A Szent Jóska énekkarával aztán közös hangversenyt rendeztünk más kórusokkal, így a Marianum (Katolikus Leánynevelő Intézet) énekkarával. A Marianum Kolozsvárott országos hírű intézetnek számított. Egy apáca, Kotsis M. Cecília volt ott a kitűnő zenetanár. Énekeltük Kodály Pünkösdölőjét, a Glória szálljon a mennybe felt, s egyebeket.

Nekem több hátrányom is volt: az egyik, hogy nem volt olyan szakmám, amiben tovább tudtam volna menni, és még csak az se volt, hogy zenész vagyok magyarul, és aztán zenélek hollandul. Én nagyon sokféle állást megpályáztam, de nem sikerült. A nyelv volt a fő akadály. A másik pedig, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor végleges állást kerestem, eleve rossz helyzetben voltak az egyetemi végzettségűek. Munkanélküliség volt. Így lettem könyvtáros, dokumentalista, és ott jól éreztem magam.

Már diákkoromban volt egy jelmondatom, hogy „Instaurare omnia in Christo”, azaz „Megújítani mindent Krisztusban”. Abból kiindulva, hogy az evangélium és az abban lévő üzenet a legjobb az emberiségnek, és tudva, hogy ez többé vagy kevésbé, itt vagy ott botladozik, nem voltak olyan nagyravágyó elképzeléseim, hogy én majd mindent jobban csinálok.

Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai.

A hetvenes években két egymást követő munkával el-elvonultam vidékre. Az egyik egy nagyobb szabású Tandori-tanumány volt, nem monográfia, de végül is könyv méretűvé, 150–180 oldalra kerekedett ki. Az egyik hely, ahová örömmel mentem, Sikonda volt. Ebben az alkotóházként működő villaépületben két írói vendégszoba volt, és véletlenszerűen két alkalommal is együtt dolgoztunk Göncz Árpáddal. Ő fordított, én írtam. Nagyon összebarátkoztunk. Részben ott csináltam meg a Tandori-könyvem kéziratát.

Egy szál magamban kezdtem el szervezni a gyárat, egy szakemberem sem volt. Minden kapcsolatomat összeszedtem, egyetemi kapcsolataimat is, és fél éven belül huszonvalahány mérnököt gyűjtöttem össze, lakást szereztem, béreltem nekik, mindaddig, amíg a lakások fel nem épültek. Mindannyian fiatal, egy-két éve végzett gépészmérnökök voltak, huszonvalahány család. A szakmunkásokat a környező gyárakból, a HIM-ből, az MGM-ből, a vagongyárból toboroztam. Elvittem a jó szakembereket, jó fizetéssel.

Ez egy nagyon jó világ volt, életem legjobb három éve, olyan volt, mint egy edzőtábor egy sportolónak. Semmi mással nem kellett foglalkozni, csak a befogadással, meg iszonyú jó dolgokat rajzoltam, meg építettem. Plusz a szerelem. Szóval minden volt, amit egy férfi várhat az élettől. Vittem magammal építészeti anyagot, de azzal nem mentem semmire.

A ház igazából egy spontán építés volt. Tehát volt az a látványterv, amit Bachman meg Rajk csináltak, és volt valami vázlat, amit mi csináltunk. Egyébként pedig úgy épült, ahogy találtunk hozzá tárgyakat, amelyeket beépítettünk, az befolyásolta, hogy pontosan milyen lett a ház. Nagyon kevés volt a pénz. Eleve nagyobbra lőttük a házat, mint a hatvanezer. Plusz még volt benne egy galériaszint, tehát még nagyobbra lőttük, nagy légterű volt, merthogy műteremnek készült.

Tulajdonképpen egészen addig, amíg Hervé munkájában nem tudtam közreműködni, semmihez sem volt igazi motivációm. Amihez lett volna, valami művészeti ág, ahhoz nem értettem. De nagyon jó volt résztvenni Hervé munkájában. Mellette meg tudtam valahogy tanulni a dolgokat, nagyon is beleéltem magam, sokszor az volt az érzésem, hogy ezt közösen fényképeztük, többes számban. Annyira azonosítottam magam az ő munkájával, hogy ez aztán komoly élvezetet okozott.