1936-ban az Erdélyi Római Katolikus Státus – az erdélyi római katolikus egyház önkormányzata – úgy határozott, engem bíz meg a pedagógiai szakosztály vezetésével, így a családdal együtt felköltöztem Kolozsvárra. Így lettem a szakosztály titkára, s a tanítói önsegélyző vezetője. Az önsegélyzőnek volt öt háza Kolozsvárott, 25 milliós vagyonnal! Ebből tudtuk fedezni a felekezeti tanítók fizetését. Az önsegélyzőt ők maguk hozták létre, s a maguk pénzét kapták vissza.

Ez vezetett el tulajdonképpen ahhoz, hogy hobbiként bele tudtam fogni egy olyan munkába, amelyből végül is megszületett egy könyv, a Pilinszky-tanulmányok. Szerettem Pilinszky írásait az Új Emberben, és a pataki nagykönyvtárban, ahová rendszeresen bejártam, mindenhez hozzájutottam. Szabadidőmben olvastam, és azt a verset, amelyik megtetszett, megtanultam. Személyes találkozásom is volt Pilinszkyvel, az első a hatvanas évek végén.

A ház igazából egy spontán építés volt. Tehát volt az a látványterv, amit Bachman meg Rajk csináltak, és volt valami vázlat, amit mi csináltunk. Egyébként pedig úgy épült, ahogy találtunk hozzá tárgyakat, amelyeket beépítettünk, az befolyásolta, hogy pontosan milyen lett a ház. Nagyon kevés volt a pénz. Eleve nagyobbra lőttük a házat, mint a hatvanezer. Plusz még volt benne egy galériaszint, tehát még nagyobbra lőttük, nagy légterű volt, merthogy műteremnek készült.

Az anódgyárban tizennyolc év alatt óriási tapasztalatra, ismeretanyagra tettem szert, és ezt folytattam itt, a Villamosipari Kutatóintézetben is. 1963-tól egyetlenegy szakterületbe ástam bele magam, és ebből a szakterületből élek, ezen a téren nincs semmiféle hátrányom, csak előnyöm. Azonban se jobbra, se balra, más szakterületre nem volt módom kitekinteni. Nekem nem volt lehetőségem az anódgyárból külföldre utazni félvezetős partnerekhez, mint másoknak.

Nem sokáig élveztem a vegyipari szakmunkás létet, mert megláttam egy újsághirdetést, amelyben fizikust kerestek az anódgyárba. Telefonon jelentkeztem be, hogy ne menjek ki potyára a Budafoki útra, és közöltem, politikai elítélt vagyok. Megkérdeztem, a felvételnél kizáró ok-e, hogy 1957-ben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt hatévi börtönre ítéltek, amelyből három évet töltöttem le, és azóta segédmunkásként dolgozom.

A másik munka – és ez is részben Sikondához kötődik és ezekhez az évekhez kötődik – egészen más volt. Úgy kezdődött, hogy egyszer a Kenedi Jánossal arról beszélgettünk, milyen jó lenne egyetlen műről igen alaposan, részletezően írni. Ő is mondta, mit választana tárgynak, én is. Vermeer egyik festményét említettem. Egyszer órákon át néztem a bécsi múzeumban ezt a képet, és újra és újra visszajárt gyönyörű, rejtélyes emléke.

Aztán kaptam egy nagyon fontos megbízást egy családi házra. Nem volt jó a történet, mert megterveztük, mindenki iszonyú boldog volt, hogy megépül, ámde nem lehetett engedélyezni, mert ez egy balatoni villa lett volna, és ott mindenféle építési korlátozás volt. Akkor fentről azt mondták, hogy ők majd engedélyezik, merthogy a megrendelő nagy név, egy élsportoló. Elvállaltuk a kivitelezését is, úgy, hogy ezt mindenképpen fogják engedélyezni. És aztán ennek voltak fokozatai, állomásai.

Endrefalvára, egy Nógrád megyei faluba mentem mint fiatal és lelkes káplán dolgozni, de túl sok falrengető dolgot nem tudok mondani. Próbáltam a lehető legjobban csinálni, és komolyan venni. Abban az időben is voltak problémák. Például a szülőket megpróbálták távol tartani attól, hogy beírassák gyermeküket hittanra. Én úgy gondoltam, hogy nem csinálok semmi olyat, amit „nem szabad”, de mindig próbáltam kiskapukat keresni.

Én a központi műszaki igazgatóságon dolgoztam. Hozzánk kerültek a nehéz, komplikált, bizonyos értelemben a műszakilag érdekes munkák. Az alapvető koncepciónál általában nem voltunk ott, bár később ez is eltolódott és javult, de rengeteg dolgot kellett rajta módosítnunk, nagyon sokszor lényeges dolgokat. Tehát nem volt elég azt mondani, hogy „ez így nem jó”, hanem meg is kellett csinálni.

Nem kerestem rosszul a labdaüzemben, és közben egyre többet tanultam lengyelül. Először a műszaki könyvtárnak fordítottam, majd dolgoztam az Országos Fordítóirodának is. Ez a fordítóiroda tele volt osztályidegenekkel, nagyrészt egykori katonatisztekkel. Sokat dolgoztam, nagyon jól kerestem. A fordítóiroda igazgatója korábban az ÁVH egyik vezetője volt. Tudta, kik vagyunk, és mi is tisztában voltunk vele, hogy ő kicsoda – így békén hagytuk egymást.