Jelenlegi hely

A C lágerben, ahol én és anyám voltunk, harminc blokk volt, a páros és a páratlan oldalon, az utca közepe szabad volt. És minden blokknak volt egy vezetője, rendszerint egy szlovák lány. Szegények már három vagy négy éve ott voltak. Többek között az volt a feladatuk, hogy reggel és este kihajtottak minket a blokk elé, meg kellett számolniuk minket: jeden, dva, tri, stiri, pety. És sose egyezett a szám. Az volt a jelszó, hogy „stimuje” vagy „nye stimuje”.

Kasztner Rezső
Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 6

Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz!

Zsidók begyűjtése Budapesten

Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva.

Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el.

Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 1.

Pécsen 1944. május elején írták elő, hogy a vasútállomáshoz közel ki kell üríteni egy háztömbnyi területet, amit aztán deszkakerítéssel vettek körül. Oda, a gettóba zsúfolták be Pécs és a környező községek zsidóságát. Körülbelül háromezren voltak. A férfiak egy részét már az előző években elvitték munkaszolgálatra. Kezdetben bárki simán bejárhatott a gettó területére.

Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük.

Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk.

Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek.

Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 4
Tomasovszky Mihály hídmérnök Alma-Atában

Anyám háborús traumájának – a férje elvesztésén túl – még egy oka volt: anyját, aki Külsővaton élt, az oda helyezett nyilas jegyző 44 decemberében vagy 45 januárjában mint zsidót vitette el a pápai gettóba, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Már nem volt idő őket bevagonírozni, közeledett a front. Nagymamánk ott a gettóban, a hidegben, a vizes padlón aludva kapott súlyos vesegyulladást.

A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez.

Zsidó holttestek Budapesten, a Maros utcai exhumáláskor 1945-ben

Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem.

Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten

Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt.

Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni.

Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre.

Amikor a németek március 27-én bejöttek Kolozsvárra, SS-teherautók álltak meg a két házunk előtt. Az összes zsidót elvitték. A keresztény családoknak kiürített zsidó lakást adtak, és ők, a németek ezt a két épületet elfoglalták. Mi anyámmal és a bátyámmal voltunk otthon. Dörömböltek az ajtón. Ketten voltak, és azt mondták, hogy mennünk kell, egy aktatáskányi holmit vihetünk.

Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok.

Szondi Lipótné Radványi Lili: Egy nap Bergenben
Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 8. Zsinagóga
A sachenhauseni koncentrációs tábor foglyai földmunka közben

Miután leérettségiztünk, utána nem sokkal volt a gettózás, tehát a városból kijelöltek egy gettó-negyedet, a Pap utcát meg környékét, ami eleve egy ortodox zsidó negyed volt. Kolozsváron azt hiszem, körülbelül százezer lakosra jutott tizenvalahány ezer zsidó, szóval jelentős számú kisebbség. Már német megszállás volt. Ez március 19. után volt. A németek a zsidó hitközségben élő zsidó közösségnek megadták, alakítsanak egy grémiumot, amelyik képviseli a zsidókat, és tárgyal a hatóságokkal.

Rajz a  bergen-belseni koncentrációs táborról

Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket.

Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én.

Június 30-án bevagoníroztak, mégpedig a Kelenföldi pályaudvaron. Mindenkinek volt egy kofferja, egy hátizsákja, meg csajkája, kulacsa, valami ennivalója. Mosonmagyaróvárnál megálltunk. Elvben nyugatra kellett volna mennünk, de Spanyolország már nem jöhetett szóba, hiszen a lassanként félig felszabadult Franciaországon keresztül haladó út bezárult a németek előtt. Azt hiszem, három napig álltunk Mosonmagyaróváron. A mezőn aludtunk, nagyon szép idő volt.

Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei.

Irsai István bergen-belseni képeslapsorozata, 5

Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel.

A zsidóüldözésekről én nem tudtam. Arról, hogy zsidócsillagot hordanak emberek, arról tudtam, de nem volt nagyon téma. Még Pesten fölöttünk lakott egy nagyon kedves, idősebb házaspár, akikről csak utólag hallhattam, hogy őket is elvitték… Egyszerűen ez elhallgatott téma volt. Tehát nem tudatosan beszéltek ellene vagy hogy „erről nem szabad beszélni”, hanem egyszerűen nem beszéltek róla.

Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra.

Amikor vége volt a háborúnak, akkor a svájciak szerettek volna bennünket kiutálni. Azt mondták, átvisznek Észak-Afrikába. És akkor a tábor éhségsztrájkot szervezett. Mindenki befeküdt az ágyába, miután előzőleg megbeszéltük, hogy három napra való kaját összespórolunk, félreteszünk. És a táborparancsnok fűnek-fának, az Egyesült Nemzeteknek, a svájci elnöknek, tán még Churchillnek is írt, hogy hadd maradjunk. Volt velünk egy grafikus, Irsai István.

Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől.

A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai

Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt.

A szlovák lányok kriminálisan viselkedtek. Ők voltak a kápók. Vertek minket, és állandóan ordítoztak. Utólag, hogy is mondjam, nem megbocsátok nekik, de megértem őket. Ők már ott voltak évek óta. Látták elpusztítani családjukat, barátaikat. Ezek a lányok a szegény szlovák zsidó rétegből jöttek. Mi pedig polgári rétegből jöttünk, és ránk abszolút lenézően azt mondták, hogy mi vagyunk „az elit”, mint aki azt mondja, „Na, most meglátjátok, hogy mi az igazi élet!

A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni.

Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni.

A mindennapi élet bemutatására nagyon jó Szondiné Radványi Lili leírása, amit Kerényinének, Kerényi Károly feleségének küldött röviddel Svájcba érkezésünk után. Tehát azon frissiben. Nagyon őszinte, és teljesen objektív. Visszaadja azt a hangulatot, amely a mindennapi rutinból állt, amiben semmi szörnyűség nem volt.

A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz.

Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk.