Jelenlegi hely
Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú. |
|
Amikor összegyűjtötték a zsidókat, éppen előző estére meghívtam a főszolgabíróékat és azokat, akikkel néha találkozni kellett vacsora utáni összejövetelre. Anna aznap azzal állt elém, hogy másnap reggel összeszedik a zsidókat. Hallgattam, hogy mit beszél ez a lány. Este odaszóltam a főszolgabírónak, hogy „János, igaz, hogy szedik a zsidókat holnaptól?” Ő rám nézett, hogy „Baba, honnan szedte maga ezt?” Mondom: semmi, hallottam. |
Volt a Zählappell, a sorban állás, leszámolás. Ez a rituálé minden táborban megvolt. Azt hiszem, ötös sorokba kellett állni, mindenkinek a barakkja előtt. És mindegyik szakasznak volt egy parancsnoka, aki jelentette a számláló SS-eknek, hogy ennyi van kint, és három beteg van. A betegnek joga volt ágyban maradni. A számolás soha nem stimmelt. Több óráig tartott, amíg újraszámolták, eltartott az ebédidőig is. A leves ötvenliteres, dupla falú kondérokban érkezett. |
Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. |
|
|
|
Leborotválták a hajunkat teljesen kopaszra, és minden szőrzetet, és bekentek petróleummal – a tetű ellen. De azért mindenki tetves lett! Ez is a tortúrához tartozott. Arra szolgált, hogy kínozza az embereket, leépítse és megalázza. Anyám ott állt mellettem, és ijedten kérdezte, hogy hol vagyok, körbe-körbe forgott, miközben ott álltam mellette, csak nem ismert meg kopaszon. Tükör nem volt, úgyhogy nem láttam magam kopaszon, és ezt mindig sajnálni fogom. Fénykép sincs róla. |
Miután leérettségiztünk, utána nem sokkal volt a gettózás, tehát a városból kijelöltek egy gettó-negyedet, a Pap utcát meg környékét, ami eleve egy ortodox zsidó negyed volt. Kolozsváron azt hiszem, körülbelül százezer lakosra jutott tizenvalahány ezer zsidó, szóval jelentős számú kisebbség. Már német megszállás volt. Ez március 19. után volt. A németek a zsidó hitközségben élő zsidó közösségnek megadták, alakítsanak egy grémiumot, amelyik képviseli a zsidókat, és tárgyal a hatóságokkal. |
Gyurka édesapja sajnos pszichiátriai esetté vált. 1944-ben éppen Budapesten kezelték a János-kórház pszichiátriai osztályán. A család engem bízott meg, vigyem haza Pécsre, mert a német megszállás alatt előírták, hogy a zsidó állampolgároknak az illetőségi helyükön kell tartózkodniuk. Pécsett megint csak bekerült az elmeklinikára, és amikor a gettót már bevagonírozásra készítették elő, nagyon gondosan utánajártak a klinikán fekvő betegeknek is. |
Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. |
|
A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. |
Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. |
Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük. |
Rengeteg kiváló ember volt ebben a csoportban. Ott volt Szondi Lipót pszichiáter, Zsolt Béla író és publicista, Ernster Dezső, híres basszus, később a New York-i Metropolitan tagja. A numerus clausus folytán egy csomó fiatal, aki szeretett volna bölcsész lenni, csak úgy tudott bejutni a bölcsészkarra, hogy beiratkozott a rabbiképzőbe, mert az valahogy kontingensen felül állt, és így hallgathattak bölcsészetet. Rengeteg kvázi önképzőköri foglalkozás volt a táborban. Nyelvkurzusok. |
Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre. |
A mindennapi élet bemutatására nagyon jó Szondiné Radványi Lili leírása, amit Kerényinének, Kerényi Károly feleségének küldött röviddel Svájcba érkezésünk után. Tehát azon frissiben. Nagyon őszinte, és teljesen objektív. Visszaadja azt a hangulatot, amely a mindennapi rutinból állt, amiben semmi szörnyűség nem volt. |
Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni. |
Amikor vége volt a háborúnak, akkor a svájciak szerettek volna bennünket kiutálni. Azt mondták, átvisznek Észak-Afrikába. És akkor a tábor éhségsztrájkot szervezett. Mindenki befeküdt az ágyába, miután előzőleg megbeszéltük, hogy három napra való kaját összespórolunk, félreteszünk. És a táborparancsnok fűnek-fának, az Egyesült Nemzeteknek, a svájci elnöknek, tán még Churchillnek is írt, hogy hadd maradjunk. Volt velünk egy grafikus, Irsai István. |
Az első éjszaka Auschwitzban betettek minket egy barakkba, ahol nem voltak priccsek, a földön ült mindenki, mint a vagonban. És elaludt az ember, én fiatalon pláne. Azt álmodtam ezen az első éjszakán, hogy a nagynéném megjelent előttem, mintha élne, és azt mondta: „Gyermekem, légy nyugodt, te élni fogsz, mert én vagyok az áldozat érted!” Ez egy tipikus vágyálom. Mit akartam én? Élni. És kihez fordul az ember ilyenkor? |
|
Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni. |
|
Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem. |
Egy furcsa aspektusa az egésznek, hogy mivel ennek az ezerhatszáz embernek nem volt semmi tennivalója, egy intenzív álaktivitás alakult ki. Belső rendszabály volt, hogy mit kell, mit nem kell. És ekörül sok vita volt, azt hiszem, és írásba is fektették. A másik nagy foglalkozás a lista-összeállítás volt, hogy ha majd elvisznek innen, mi az elsőbbségi sorrend. |
Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. |
|
Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. |
|
Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz! |
|
Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk. |
|
Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel. |
|
Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok. |
Pécsen 1944. május elején írták elő, hogy a vasútállomáshoz közel ki kell üríteni egy háztömbnyi területet, amit aztán deszkakerítéssel vettek körül. Oda, a gettóba zsúfolták be Pécs és a környező községek zsidóságát. Körülbelül háromezren voltak. A férfiak egy részét már az előző években elvitték munkaszolgálatra. Kezdetben bárki simán bejárhatott a gettó területére. |
|
Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva. |
|
Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni. |
|
Lassan kiürült a téglagyár, mi voltunk az utolsó transzport. Marhavagonokban mentünk Pest fele, de nem lepecsételt vagonokban, és ez óriási különbség az átlagos deportációhoz képest. A vagonban zsúfolva voltunk, de még mindenki le tudott feküdni, szardínia módra. Időnként megálltunk, és lehetett vizet venni stb. Magyarok őriztek bennünket. A Kolumbusz utcai süketnéma-intézetbe vittek. Ott az SS vette át az őrzésünket. Több mint ezerhatszázan voltunk. Volt konyha, meg mosoda, még tus is. |
A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez. |
|
A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni. |
Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei. |
|