Jelenlegi hely

Nem tudtam eleget Kanadáról, de soha nem bántam meg, hogy sok ország közül éppen Kanadát választottam. Amikor elbúcsúztunk szüleinktől, akkor az ukáz ki volt adva, hogy az Egyesült Államokba kell emigrálni. Lacinak volt egy orvos nagybátyja Ohioban, az én édesapámnak pedig volt egy barátja Denverben, Coloradoban. Szóval mehettünk volna oda is, mert volt, aki segítsen rajtunk.

Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból.

Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk.

Bucsu, falu széle a kereszttel
Nacsády András
Magyar menekültek a salzburgi vasútállomáson várják a vonatot ami Svédországba viszi őket

Említettem már, hogy az osztálytársaim jelentős része kiment. Tizenhárman maradtunk az osztályban. Nálunk aztán ez családi krízist okozott. Anyámban és a nővéremben november-decemberben felmerült a gondolat, ők is külföldre mennek. Karácsonykor, amikor Pápán együtt voltuk, már nagyon akartak volna menni. Én akkorra már elhatároztam, hogy nem és nem. Ők meg azt mondták, nélkülem meg nem mennek.

Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona.

Ivánfi Jenő

Az volt az utasítás, hogy Klosterneuburgba, az egykori K und K laktanyába kell eljutni, ez egy Bécs melletti gyűjtő, ahová a nemzetőröket, forradalmárokat gyűjtötték. Az amerikai követség előnyben részesítette az Amerikába menőket és a követség úgy rendezte, hogy akinek nemzetközi igazolványa volt, és akit le tudtak még az első zsilipeken igazolni, azokat Klosterneuburgba vitték.

Ivánfi Jenő a Rursee-nál

Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott.

Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével.

A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek.

A hűtőházban volt a férjem legjobb barátja, Gáti Nándornak hívják. Ő közölte egyszer, hogy ők el fognak menni, mert a feleségének New Yorkban vannak rokonai, egy textil nagykereskedő volt valaha, aztán elvették az üzletét is, anyagbeszerző lett. Nagyon helyes fiú volt, fiatalabb, mint a férjem. Ő mondta, hogy menjünk el együtt. Én azt mondtam, hogy menjünk. De a férjem tisztességesebb volt, mint én, mert nem akarta az anyját itt hagyni.

Menekültek átkelése az osztrák-magyar határon

Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket. Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagy teremben voltunk körben elhelyezve. Ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelezettségét. Nagyon jól megértettük egymást, velünk szimpatizáltak, de amint az oroszok fölszólították őket, hogy távozzanak, elvonultak.

Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni!

Jött az ősz, egyre hűvösebb lett, egyre kevesebb volt az esély rá, hogy dolgozzunk. Már szinte semmi munkalehetőség nem akadt, legföljebb ha éjjel egy hűtőházban. Túl sokan voltunk rá. Lementek az árak. Egyszer-kétszer sikerült eljutnom a hűtőházba, az volt a legjobb kereseti lehetőség. De oda bejutni szinte lehetetlen volt, mert ezt akarta elkapni mindenki.

Akkoriban létezett egy úgynevezett kishatár-átlépő, ami azt jelentette, hogy a határon túli ötven kilométeres körzetben szabadon lehetett mászkálni. Emlékszem, húsz forintba került az engedély. Ezt bárki kiválthatta, még olyan korúak is, mint én, csak állandó szegedi lakosnak kellett lenni. Mert egyébként egy korombeli nem kaphatott útlevelet, Nyugatra semmiféleképpen. A piros útlevél később érkezett meg.

Nacsády András a padricianói tábor bejáratánál, 2014
Osztrák önkéntesek innivalót osztanak a magyar menekülteknek a traiskircheni táborban

Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak.

Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem.

A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”.

Aztán február elején letartóztatták Kertész Ernőt. Az újságokban részletes tudósítások jelentek meg róla, hogy embercsempészéssel foglalkozott, budapesti ismerőseit juttatta ki nyugatra. Ez januárban történhetett, mert novemberben, decemberben teljesen szabad átjárás volt a határon, olyannyira, hogy a posta előtti téren kiabálták, melyik busz megy Rajkáig és melyik Nickelsdorfba.

Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám.

A Vigh család az emigrálást követően

A két legjobb barátom, Frici és Big, 71 végén kiment. Big zenész volt, Nevadában él, Renóban. Frici Svédországban élt öt évet, aztán visszajött, mert a hetvenes évek közepén úgynevezett amnesztiát kaptunk. Ami azt jelentette, hogy ha egy disszidens hazajött, akkor azt mondták neki, hogy na, jól van, ejnye-bejnye, nem bántunk. A disszidálás akkoriban bűnügynek számított. Illegális határátlépést és ki tudja, mit varrtak még az ember nyakába, aminek börtönvonzata is lehetett volna.

Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak.

Czitrom Gábor 1957-ben
Az osztrák-magyar határon önkéntes munkások várják a megmentendő újonnan érkezőket

Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet.

Figyelmeztetésként is felfoghattam volna ezt a rövid őrizetbe vételt, hogy okosabb lenne elhagynom az országot, de eszembe se jutott, pedig tele volt a város a hírekkel, hogy milyen sokan menekülnek Nyugatra. A kollégák is, csak Budapestről több mint kétszáz orvos ment el, a mi kórházunkból tizennégy. Tolnai Gyurka barátom is elment, ő az antiszemitizmustól tartott. November 20-a után rövid időre őrizetbe vették a kórház forradalmi tanácsának az elnökét, Missura Tibort.

Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot.

Hogy mi hajtott engem Nyugatra? A szabadságvágy. De ami az én életemben döntő szerepet játszott, az a sikertelenség volt, a továbbtanulást illetően.

Magyar menekültek az ausztriai Rotschild kórházban, akik éppen Svédországba való továbbtelepüléshez regisztráltatják magukat
Andorka Rudolf húga, Nadine a gyermekeivel Săo Paulóban

A második intervenció után fogalmazódott meg bennünk, hogy el innen. Azt éreztük, itt már nincs kilátás semmire. Azt az óriási reménységet, ami megszületett, az újra bejövő oroszok hernyótalppal taposták le. Az egészet. Az ember úgy érezte, hogy bezárult, becsapódott az ajtó, és nincs kiút.

Visszatérve 73 februárjára: a barátom elkottyintotta a dolgot, tehát mese nem volt, sürgősen dönteni kellett. Ezt egy szerdai napon tudtam meg, vasárnap már Jugoszláviában voltam. Nem is voltam felkészülve. Hirtelenjében indultam, mindegy volt, hogy hogyan. Így aztán nem vártam meg a szakmunkásvizsgát sem. Éppen ezért nincs is papír róla, hogy fényképész és látszerész volnék. Ennek ellenére húsz éven keresztül mint optikus egész jól megéltem Franciaországban.

November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja.

Magyar menekült a hellbrunni táborban, Ausztriában
Vonatjegy Szombathelyre