Jelenlegi hely

És akkor már megindult a 68 utáni újabb disszidálási hullám. Egyrészt lazítottak az útlevelek megszerzésén, és ez már lehetőséget adott arra, hogy fiatal házasok meg mások például Ibusz-utakon keresztül próbáljanak szökni. Sokszor hallottuk azt, hogy csak a sofőr jött vissza meg az idegenvezető. És akkor megjelent a piros útlevél, ami a szocialista országokba való beutazást engedte, ami azt jelentette, hogy többek között Jugoszláviába is lehetett vele menni.

Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak.

Emőke hivatalosan ment ki, az ORI-n keresztül, és a fizetése bizonyos százalékát minden hónapban le kellett adja a magyar hatóságnak. Amikor a szerződése lejárt, és nem jött haza, ő is disszidens lett. Akkor elkezdtek érdeklődni utána. Elég sokat jártak a nyakunkra. Nekünk nem volt kellemes, hiszen az uram bíró volt. Aztán anya egyszer azt mondta az érdeklődő két fiatal rendőrtisztnek, hogy mi a fenének jönnek annyit ide, hát látják, hogy nem hagyott itt semmit, nincs vagyona.

Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is.

Figyelmeztetésként is felfoghattam volna ezt a rövid őrizetbe vételt, hogy okosabb lenne elhagynom az országot, de eszembe se jutott, pedig tele volt a város a hírekkel, hogy milyen sokan menekülnek Nyugatra. A kollégák is, csak Budapestről több mint kétszáz orvos ment el, a mi kórházunkból tizennégy. Tolnai Gyurka barátom is elment, ő az antiszemitizmustól tartott. November 20-a után rövid időre őrizetbe vették a kórház forradalmi tanácsának az elnökét, Missura Tibort.

Emő, a húgom lánya és a fiam egyidősek voltak, de se általánosban, se gimnáziumban nem voltak osztálytársak. Emő a Jurányi utcai gimnáziumba ment tovább. Jó tanuló volt, értelmes, szorgalmas. Közben beiratkozott Ireghy Ica magán tánciskolájába. Végigjárta a négy évet itt is, ott is, az utolsó évben Kemény Melinda iskolájába is járt. Érettségi után szeretett volna vegyész lenni, de az X-esek akkor még hátrányban voltak a felvételinél.

A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek.

Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa
Nacsády András Párizsban

Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem.

Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak.

Ivánfi Jenő a Rursee-nál
Disszidálásra buzdító plakát a Széna téren

A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.

Líviának a nyelvtanuláshoz volt érzéke, aránylag jól megtanult angolul, olaszul is tanult egy időben. Az egyik barátnője kijutott Torontóba, kint is maradt, leveleztek egymással, majd 1982-ben meglátogatta. Torontóban él egy csomó magyar, köztük jó pár 56-os, Kopácsi Sanyi is. Felkarolták, vitték ide-oda. Akkor ismerkedett meg Egri György újságíró fiaival. Nagyon megtetszett neki Toronto, hazajött, de rá volt írva a képére, hogy vissza akar menni. 1983.

Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához.

Magyar menekült a felső-ausztriai Haid táborában, éppen azt próbálja eldönteni, hogy kivándoroljon-e Ausztráliába vagy sem

A bátyámnak eltökélt szándéka volt, hogy az ETH-n, a híres zürichi technikai főiskolán tanul tovább. A budapesti Műegyetem építész karán elvégzett már három évet, és a zürichi műegyetemen akarta folytatni. És amilyen célratörő, meg is tette. Én gondolatban Hollandiával foglalkoztam, szívesen mentem volna oda, de gondoltam Franciaországra is. Ami aztán Svájc mellett szólt, a bátyám szándéka volt, és hogy 47-ben már jártam Svájcban mint „vöröskeresztes gyerek”.

A menekült státust igazoló okmány (Nacsády András)

Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki.

Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át.

Magyar menekültek a salzburgi vasútállomáson várják a vonatot ami Svédországba viszi őket

56.

Menekültek átkelése az osztrák-magyar határon

Volt még egy harmadik barátom is Szegeden, aki természetesen tudott Frici és Big disszidálásáról, és ő is ápolt hasonló gondolatokat. Elhatároztuk, hogy 73 nyarán mi is kimegyünk. Az újvidéki magyar barátom segített volna átjutnunk Olaszországba. Ki is tűztük a dátumot. Ám egy szép napon, úgy február elején jelentkezett nálam ez a barátom: baj van, elmesélte a történetet a barátnőjének, aki továbbadta, és most már a család is tud róla, meg a világ… Mi lesz ebből?

Visszatérve ’57-hez. Volt, hogy ugyanannál a cégnél dolgoztam Pesten, de leküldtek vidékre egy-két hónapra, akkor vissza Pestre. Aztán elmentem egy másik céghez, vándoroltam. Közben ültem fél évet. Aztán megint kis vándorlás, egy év múlva megint ültem kilenc hónapot, mert három hónapot elengedtek. Tiltott határátlépés miatt kerültem börtönbe mind a kétszer. A Szovjetunióba akartam menni ’57–58-ban. Tehát miután nem jöttek meg a hivatalos papírok, hogy mehetek, próbálkoztam illegálisan.

Vonatjegy Szombathelyre

Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot.

Akkoriban létezett egy úgynevezett kishatár-átlépő, ami azt jelentette, hogy a határon túli ötven kilométeres körzetben szabadon lehetett mászkálni. Emlékszem, húsz forintba került az engedély. Ezt bárki kiválthatta, még olyan korúak is, mint én, csak állandó szegedi lakosnak kellett lenni. Mert egyébként egy korombeli nem kaphatott útlevelet, Nyugatra semmiféleképpen. A piros útlevél később érkezett meg.

Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa, borító

Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból.

 Magyar határőrökkel találkoztunk, nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt, hogy most menjünk be az útról az erdőbe, ott folytassuk az utat. Akkor már nem volt elaknásítva a határsáv, ’55 őszén szedték föl az aknákat a határról. A határsáv azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát kivágták, körülbelül 500 méter szélességben a határ egyik oldalán. Arra a döntésre jutottunk Laci barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, nem megyünk át.

A disszidálás mítosza már jóval korábbról körüllengett bennünket. Egyrészt a nagybátyám 56-ban kiment. Tizenkilenc éves volt, építőipari technikumba járt. Ő is azokhoz tartozott, akik a jobb jövő reményében Nyugatra szöktek. Ennek is volt hagyománya a családban, hiszen a tízes években a nagyapám nővérei közül kettő Amerikába emigrált. És állítólag a nagyapámnak is küldtek egy hajójegyet, de ő nem ment el. De a disszidálás ott lebegett szinte minden családban.

Magyar menekültek az ausztriai Rotschild kórházban, akik éppen Svédországba való továbbtelepüléshez regisztráltatják magukat

Az volt az utasítás, hogy Klosterneuburgba, az egykori K und K laktanyába kell eljutni, ez egy Bécs melletti gyűjtő, ahová a nemzetőröket, forradalmárokat gyűjtötték. Az amerikai követség előnyben részesítette az Amerikába menőket és a követség úgy rendezte, hogy akinek nemzetközi igazolványa volt, és akit le tudtak még az első zsilipeken igazolni, azokat Klosterneuburgba vitték.

Tóth Árpád az egyetemen maradt, 57 decemberében a tanszéken őszinte vallomást tett, hogy évek óta rendőrségi besúgó, és hogy nagyon megbánta, szégyelli magát miatta. Ő lett a legdöntőbb informátor ellenem, mert pontosan tudta, mi történt a hírközpontban, ki mit csinált, és mindent leadott. Szabadulásom után megtudtam, hogy keletnémet feleségével hazament Berlinbe, és az U-Bahnnal átmentek a másik oldalra, a nő nyugat-németországi rokonaihoz.

Nyelviskolai igazolvány (Nacsády András)

Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el.

Jött az ősz, egyre hűvösebb lett, egyre kevesebb volt az esély rá, hogy dolgozzunk. Már szinte semmi munkalehetőség nem akadt, legföljebb ha éjjel egy hűtőházban. Túl sokan voltunk rá. Lementek az árak. Egyszer-kétszer sikerült eljutnom a hűtőházba, az volt a legjobb kereseti lehetőség. De oda bejutni szinte lehetetlen volt, mert ezt akarta elkapni mindenki.

Az EBV igazolása Ivánfi Jenő részére a cégnél végzett munkájáról

Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni!

Mi inkább bukásra ítéltnek gondoltuk a dolgot. Átéltük az ostromot, egyszer már lerohant minket egy nagy orosz banda, tudhattuk, hogy csak a határt kell megnyitni, és annyian jönnek, ahányat küldenek. Amikor november 4-én hajnali négykor meghallottuk a rádióban a közleményt, akkor kezdtünk félni. Aki csinált valamit, az elment. Elment Bángyörgyi Karcsi, a Steinhardték unokája, aki tizennégy vagy tizenöt éves volt. Elment Kerekes Jankó is, őt küldték a szülei, mert a család fele kint volt.

Magyar menekült a hellbrunni táborban, Ausztriában
Ivánfi Jenő

Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével.

Vigh Szabolcs útlevélkérelmének elutasító határozata

Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.