Jelenlegi hely

Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem.

Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével.

Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak.

Nacsády András és az autója
Nacsády András Párizsban

Líviának a nyelvtanuláshoz volt érzéke, aránylag jól megtanult angolul, olaszul is tanult egy időben. Az egyik barátnője kijutott Torontóba, kint is maradt, leveleztek egymással, majd 1982-ben meglátogatta. Torontóban él egy csomó magyar, köztük jó pár 56-os, Kopácsi Sanyi is. Felkarolták, vitték ide-oda. Akkor ismerkedett meg Egri György újságíró fiaival. Nagyon megtetszett neki Toronto, hazajött, de rá volt írva a képére, hogy vissza akar menni. 1983.

Magyar menekült a felső-ausztriai Haid táborában, éppen azt próbálja eldönteni, hogy kivándoroljon-e Ausztráliába vagy sem

A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.

Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át.

Nacsády András

Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához.

A Vigh család az emigrálást követően
Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa, borító

Múltak velem a napok, gondoltam, visszanézek, mi a helyzet Győrben. Addigra már körülbelül a fél osztály elment Nyugatra. Volt olyan, aki még Bécsből is visszajött, azt mondta, itt van egy hely, Miklós, ülj be a kocsiba. Ám én azt tapasztaltam, hogy nagy a vonulás, és úgy döntöttem: ha mindenki megy, akkor én nem. Pedig figyelmeztettek, hogy bajom is lehet. 

Menekültek átkelése az osztrák-magyar határon

Visszatérve ’57-hez. Volt, hogy ugyanannál a cégnél dolgoztam Pesten, de leküldtek vidékre egy-két hónapra, akkor vissza Pestre. Aztán elmentem egy másik céghez, vándoroltam. Közben ültem fél évet. Aztán megint kis vándorlás, egy év múlva megint ültem kilenc hónapot, mert három hónapot elengedtek. Tiltott határátlépés miatt kerültem börtönbe mind a kétszer. A Szovjetunióba akartam menni ’57–58-ban. Tehát miután nem jöttek meg a hivatalos papírok, hogy mehetek, próbálkoztam illegálisan.

Nacsády András filmművészeti főiskolai igazolványa
Magyar menekültek érkezése az ausztriai Eisenstadtban levő táborba
Nyelviskolai igazolvány (Nacsády András)

Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több.

Vigh Szabolcs útlevélkérelmének elutasító határozata

A második intervenció után fogalmazódott meg bennünk, hogy el innen. Azt éreztük, itt már nincs kilátás semmire. Azt az óriási reménységet, ami megszületett, az újra bejövő oroszok hernyótalppal taposták le. Az egészet. Az ember úgy érezte, hogy bezárult, becsapódott az ajtó, és nincs kiút.

Ezek a napok nagyon összemosódnak. Abban az időszakban elég intenzív kapcsolatom volt a családommal. A szüleim azon gondolkodtak, hogy ők nem akarnak itt maradni. Apám egyike volt a Magyar Hajózási Rt. Forradalmi Bizottsága háromtagú vezetőségének. Akkor erről semmit sem tudtam. És utólag is elég szűkszavú volt.

Magyar menekültek az osztrák-magyar határon
A menekült státust igazoló okmány (Nacsády András)

Aztán február elején letartóztatták Kertész Ernőt. Az újságokban részletes tudósítások jelentek meg róla, hogy embercsempészéssel foglalkozott, budapesti ismerőseit juttatta ki nyugatra. Ez januárban történhetett, mert novemberben, decemberben teljesen szabad átjárás volt a határon, olyannyira, hogy a posta előtti téren kiabálták, melyik busz megy Rajkáig és melyik Nickelsdorfba.

Ivánfi Jenő a Rursee-nál

Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin.

Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni.

Ivánfi Jenő

Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is.

Frici és Big lejött hozzám Latinába. Latinán voltak olyan kalandorok, akik már évekkel korábban kikerültek a táborból, és összevissza járkáltak Európa-szerte, de időnként visszatértek. Ők illegálisan, átutazóban voltak a táborban. Összejöttünk az egyik fiúval, akinek Franciaországban sikerült letelepedni. Hogy miért csavargott vissza Latinára, nem volt világos. Mindenesetre nekünk kapóra jött, mert azt mondta, hogy ismeri az utat, már egyszer átszökött az olasz–francia határon.

Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet.

Magyar menekültek a salzburgi vasútállomáson várják a vonatot ami Svédországba viszi őket
Czitrom Gábor 1957-ben
Élet a kapfenbergi menekülttáborban, Ausztriában

Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot.

Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni!

Vonatjegy Szombathelyre

Nem tudtam eleget Kanadáról, de soha nem bántam meg, hogy sok ország közül éppen Kanadát választottam. Amikor elbúcsúztunk szüleinktől, akkor az ukáz ki volt adva, hogy az Egyesült Államokba kell emigrálni. Lacinak volt egy orvos nagybátyja Ohioban, az én édesapámnak pedig volt egy barátja Denverben, Coloradoban. Szóval mehettünk volna oda is, mert volt, aki segítsen rajtunk.

Hogy mi hajtott engem Nyugatra? A szabadságvágy. De ami az én életemben döntő szerepet játszott, az a sikertelenség volt, a továbbtanulást illetően.

A két legjobb barátom, Frici és Big, 71 végén kiment. Big zenész volt, Nevadában él, Renóban. Frici Svédországban élt öt évet, aztán visszajött, mert a hetvenes évek közepén úgynevezett amnesztiát kaptunk. Ami azt jelentette, hogy ha egy disszidens hazajött, akkor azt mondták neki, hogy na, jól van, ejnye-bejnye, nem bántunk. A disszidálás akkoriban bűnügynek számított. Illegális határátlépést és ki tudja, mit varrtak még az ember nyakába, aminek börtönvonzata is lehetett volna.

November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja.

Nacsády András a Mirabeau hídon