Közben megpróbáltam visszakerülni a Műemlékvédelmi Felügyelőségre is, de az az ajtó bezáródott. Egyszer Éri István felesége, Éri Gyöngyi – aki a diósgyőri ügyeket is jól ismerte – szólt, hogy megalapították a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ nevezetű intézményt, amely egy köztes szerv a minisztérium és a múzeumok között. Tulajdonképpen a múzeumi középkáderek képzésére hozták létre, mindannak a pótlására, ami addig hiányzott a múzeumi területről, mint például a restaurátorképzés.

Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének.

Egy-két év múlva ellenőrök jöttek, s hallgatták az órákat. Énhozzám is bejöttek, s nemsokára áthelyeztek a József Attila Gimnáziumba ugyancsak matematika–fizika tanárnak. Később itt átvettem az ének oktatását is. 1956-ig tanítottam itt, s akkortól a Kaffka Margit Gimnáziumban, s ott is maradtam nyugdíjaztatásomig. Nem volt jó kapcsolatom az igazgatónővel valami műsorom miatt, ami szerinte a politikai korlátai miatt nem ütötte meg a mértéket.

Fölhívták Jovánovicsot és engem is, hogy menjünk el a vállalati sajtónapi ünnepségre, mert ott valami pénzjutalmat kapunk. Fölment a függöny, és az Osztap Bender-i képességű Siklósi Norbert egy fantasztikus elnökséget toborzott a színpadra, az első magyar űrhajóstól a Tájékoztatási Hivatal elnökén át a Kossuth-díjas Juhász Ferencig mindenki ott volt, aki számított. Nagy ünnepség volt, majd díjosztás. Mondják a neveket, és se Jovánovicsé, se az enyém nem hangzik el.

Időközben az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja – amely a Múzeum utca 3. szám alatti épületben működött – 1965-től megjelenő Új Könyvek című lapjának kezdtem rendszeresen írni. Ez egy könyvtárosoknak szóló, kéthetenként megjelenő, állománygyarapítási periodikum volt, amely egy elég nagyszámú külső munkatársat foglalkoztatott. Engem Fodor András kért fel, hogy írjak recenziókat. Történt pedig, hogy 67 végén az egyik szerkesztőségi kolléga meghalt.

Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség mint hivatal 56 és 59 között stabilizálódott, akkor alakult ki a rendszere. Szerintem az egyik legjobb és legfontosabb dolog, hogy 1976-ban megcsinálták a műemlékek jegyzékét. Később kiadták megyénként meg tájegységenként, de ez a kék kötet egy alapmű. Amíg csináltuk, rengeteget tanult mindenki. Például én korábban sosem jártam Baranya megyében, és most különböző építész kollégákkal többször is.

Az OSZK Könyvtártudományi Intézete sajátos fekete báránya volt a kultúrpolitikának – ez hol élesebben, hol kevésbé élesen mutatkozott meg. Igen sok kiváló, tulajdonképpen háttérbe szorított ember alkotta a törzsgárdáját. Fodor András eléggé ismert, de ott dolgozott Vargha Balázs, a nagy formátumú irodalomtörténész, esszéista. Igen sokoldalú tehetség volt, közvetlen kollégám éveken keresztül.

A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat.

A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel.

Feledy ismertetett össze Demeter Pista bácsival is. Amikor mi a dili kellős közepén éjjel-nappal készültünk a Diósgyőri Vármúzeum átadására, Feledy egy este megjelent a kis Trabantjával, és azt mondta, hogy elvisz minket egy kis kikapcsolódásra. Négyünket – Ferenczyt, két másik régész kolléganőt és engem – bepakolt az autójába és kivitt Sajószentpéterre, ahol a plébánián pislákolt a fény, és Demeter Pista bácsi nem ornátusban, hanem fürdőköpenyben fogadott bennünket.

Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is.