Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is.

Mi volt az a pont, amelyet nem akartunk átlépni, mint afféle cenzorok? Az Élet és Irodalom-esteken az volt a leggyakoribb kérdések egyike, hogy mekkora önöknél a szerkesztési szabadság, végül is ki irányítja a lapot, és hogyan dolgoznak önök mint cenzorok. Mi mindig azt válaszoltuk – őszinte meggyőződéssel, mert ez csakugyan megfelelt az igazságnak –, természetes, hogy vannak határai a közléspolitikánknak.

Egy ilyen vidéki felső-középfokú oktatási intézet maga a pocsolya. Ott vegetálnak az emberek. Jellemző, amit elmondtam már, hogy az évfolyamnak az ötven százaléka kényszerből járt oda. Tehát se az iskola, se semmi más nem érdekelte. Túl akart rajta lenni, meg akarta szerezni rá a pecsétet. Nagyon-nagyon kevés olyan ember volt ott, akik ambicionálták a világgal való ismerkedést. Igaz, nem is nagyon voltak információk. Az az információ volt, ami volt a televízióban vagy a rádióban.

Feledy ismertetett össze Demeter Pista bácsival is. Amikor mi a dili kellős közepén éjjel-nappal készültünk a Diósgyőri Vármúzeum átadására, Feledy egy este megjelent a kis Trabantjával, és azt mondta, hogy elvisz minket egy kis kikapcsolódásra. Négyünket – Ferenczyt, két másik régész kolléganőt és engem – bepakolt az autójába és kivitt Sajószentpéterre, ahol a plébánián pislákolt a fény, és Demeter Pista bácsi nem ornátusban, hanem fürdőköpenyben fogadott bennünket.

Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal.

Fölhívták Jovánovicsot és engem is, hogy menjünk el a vállalati sajtónapi ünnepségre, mert ott valami pénzjutalmat kapunk. Fölment a függöny, és az Osztap Bender-i képességű Siklósi Norbert egy fantasztikus elnökséget toborzott a színpadra, az első magyar űrhajóstól a Tájékoztatási Hivatal elnökén át a Kossuth-díjas Juhász Ferencig mindenki ott volt, aki számított. Nagy ünnepség volt, majd díjosztás. Mondják a neveket, és se Jovánovicsé, se az enyém nem hangzik el.

Eltelt két év, mire megint jöttem, aztán 81-ben újra. Akkor kezdtem világosabb színekben látni és érzékelni Magyarországot. Arra emlékszem például, ami nagyon meglepett, hogy a könyvesboltokban nagy a választék, és nem csak kommunista irányzatú könyvek kaphatók. Lehet, hogy korábban is így volt, de én csak 81-ben érzékeltem. Akkor éreztem, hogy itt valamilyen lazulás van. Több pozitív élmény is ért.

Rajk Lacit nem rúgták ki az IPARTERV-ből, mert a Rajk-név nyomott annyit a latban. Mindenféle kellemetlenkedések voltak, de nem rúgták ki. És az IPARTERV egy elég fontos kulturális hely volt azokban az években, az a bizonyos nagyterem, ahol ha nem is a „tiltott”, de a „tűrt” kategóriából rengeteg dolog volt. Ott performance-ok, happeningek, kiállítások zajlottak, Erdély Miklóstól kezdve sokan mások. Az akkori nagy avantgárd generáció állított itt kis, Jovánovicsék.

Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven.

1966 októberében – jellemző, hogy akkor nem is realizáltam, hogy ez a forradalom tízedik évfordulója – az akkori irodalmi és kultúrpolitikai vezetőség egy nemzetközi költőtalálkozót rendezett, amelyre körülbelül húsz-huszonöt európai költőt hívtak meg. Voltak közöttük elég neves poéták is, így az akkori francia költészet jelesei, akik előadásokat is tartottak az Építők Székházában, a Jókai téri szakszervezeti házban. De jöttek finnek, svédek, észtek, oroszok, szerb költők.