Jelenlegi hely

Németi Irén Rómában, egy újságíróknak szervezett konferencián

Időközben az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja – amely a Múzeum utca 3. szám alatti épületben működött – 1965-től megjelenő Új Könyvek című lapjának kezdtem rendszeresen írni. Ez egy könyvtárosoknak szóló, kéthetenként megjelenő, állománygyarapítási periodikum volt, amely egy elég nagyszámú külső munkatársat foglalkoztatott. Engem Fodor András kért fel, hogy írjak recenziókat. Történt pedig, hogy 67 végén az egyik szerkesztőségi kolléga meghalt.

Németi Irén főszerkesztő és Gyenes István olvasószerkesztő a Nők Lapja szerkesztőségében
Kemény István szociológus a Faluszéli házak című film forgatásán
Rajzóra a Szabadság szobor tövében
A mosoly oszága című operett plakátolása Győrben
Aczél György főszerkesztői értekezletet tart
Németi Irén a Nőtanács által szervezett konferencián Vietnamban

Amikor az Állami Biztosítótól eljöttem, akkor kerültem a Kertészet és Szőlészet laphoz. Adddig is elég sokat írtam ebbe a lapba. Egyszer csak kaptam egy telefont a Hírlapkiadó Vállalat igazgatójától, aki egy nagy befolyású férfiú volt, Csollány Ferencnek hívták, azt kérdezte, hogy bejönnék-e. Bementem. Fehér Lajos testvére, Fehér Gyula volt akkor a Földművelési Minisztérium tájékoztatási főosztályának a vezetője, és ő is támogatta, hogy főszerkesztőnek nevezzenek ki.

Csángó est Szentendrén
Hruscsov magyarországi látogatásán találkozik a Nők Lapja főszerkesztőjével, Németi Irénnel
Tavasz televíziókészülék
A Nők Lapja munkatársainak delegációja Moszkvában

Nem voltam még alkalmas sem életkorilag, sem tapasztalatilag arra, hogy lássam, micsoda fantasztikus feladat Miskolc. A harmincas éveim elején, közepén voltam, a krisztusi korban, elég jó kis felelősséggel. Minden nap megszülte a maga teendőjét, és csináltam. Számomra így visszatekintve az is érdekes, hogy az a négy különböző terület egységet tudott alkotni. De azért mégiscsak a régészet maradt a szakmám, és az lett a folytatás is.

A felújított diósgyőri vár. Részlet Gulyás Gyula filmjéből
Domokos Pál Péter
Yehudi Menuhin hegedűművész és Kodály Zoltán zeneszerző
Jegyvásárlás a Mikroszkóp Színpadra
Andorka Rudolf (jobbra) Berend T. Ivánnal egy konferencián
Németi Irén (bal szélen) a Szovjetunióban
Bálint György balatonfüredi baráti társasága, balról Borsos Miklós
Pátzay Pál szobrász műtermében: a Felvonulási térre készülő Lenin szobor gipszmintája
Szociológiai kutatás Homokmégyen, Szelényi Iván, Magyar Bálint, Juhász Pál szociológus
Németi Irén a Szovjetunióban
Kádár János egy állami ünnepségen Németi Irénnel, a Nők Lapja főszerkesztőjével

Rajk Lacit nem rúgták ki az IPARTERV-ből, mert a Rajk-név nyomott annyit a latban. Mindenféle kellemetlenkedések voltak, de nem rúgták ki. És az IPARTERV egy elég fontos kulturális hely volt azokban az években, az a bizonyos nagyterem, ahol ha nem is a „tiltott”, de a „tűrt” kategóriából rengeteg dolog volt. Ott performance-ok, happeningek, kiállítások zajlottak, Erdély Miklóstól kezdve sokan mások. Az akkori nagy avantgárd generáció állított itt kis, Jovánovicsék.

Sebő Ferenc és Halmos Béla a Fővárosi Művelődési Ház táncházában

Ezekben az években vettem részt egy nagyon érdekes publikációs sorozat szerkesztésében, ami a magyar korabeli irodalmi életben idővel reflektorfénybe került. Ez volt a Magyar tallózó, amelyet Mészöly Miklós koncepciójából kiindulva négyen – Szörényi Lászlóval és Lukács Sándorral – szerkesztettünk. A Magvető Kiadó számára először elkészítettünk egy közel háromszáz tételes sorozattervet. Ez az, amit a kiadó idővel ellopott, és ezt az emberek, az érdeklődő olvasók is tudták.

1961-ben az Írószövetség könyvtárában, a Bajza utca és a Gorkij fasor sarkán felajánlottak egy könyvtárosi állást. Még a diplomázás előtt álltam, negyed- vagy ötödéves voltam, mert egyszer összevontam két évet. Akkor nősültem meg először. Ebből egy hétéves időszak lett. Az Írószövetség könyvtára egy, csak a szövetség tagjait szolgáló intézmény, kitűnő irodalmi gyűjteménnyel.

Feledy ismertetett össze Demeter Pista bácsival is. Amikor mi a dili kellős közepén éjjel-nappal készültünk a Diósgyőri Vármúzeum átadására, Feledy egy este megjelent a kis Trabantjával, és azt mondta, hogy elvisz minket egy kis kikapcsolódásra. Négyünket – Ferenczyt, két másik régész kolléganőt és engem – bepakolt az autójába és kivitt Sajószentpéterre, ahol a plébánián pislákolt a fény, és Demeter Pista bácsi nem ornátusban, hanem fürdőköpenyben fogadott bennünket.

1966 októberében – jellemző, hogy akkor nem is realizáltam, hogy ez a forradalom tízedik évfordulója – az akkori irodalmi és kultúrpolitikai vezetőség egy nemzetközi költőtalálkozót rendezett, amelyre körülbelül húsz-huszonöt európai költőt hívtak meg. Voltak közöttük elég neves poéták is, így az akkori francia költészet jelesei, akik előadásokat is tartottak az Építők Székházában, a Jókai téri szakszervezeti házban. De jöttek finnek, svédek, észtek, oroszok, szerb költők.

Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven.

A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat.

Siklósi Norbert
Németi Irén főszerkesztő munkatársaival a Nők Lapja szerkesztőségében

Közben megpróbáltam visszakerülni a Műemlékvédelmi Felügyelőségre is, de az az ajtó bezáródott. Egyszer Éri István felesége, Éri Gyöngyi – aki a diósgyőri ügyeket is jól ismerte – szólt, hogy megalapították a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ nevezetű intézményt, amely egy köztes szerv a minisztérium és a múzeumok között. Tulajdonképpen a múzeumi középkáderek képzésére hozták létre, mindannak a pótlására, ami addig hiányzott a múzeumi területről, mint például a restaurátorképzés.

Behívtak bennünket és kérték, hogy adjunk szót olyanoknak is, akik egy másik oldalról is láttatni tudják az országot. Akkor egy furcsa kettősség volt jellemző a kulturális pártvezetésre, mert Aczél György éppen miniszterelnök-helyettes volt, és a pártközpontban ugyanilyen jogkörrel, de kevesebb dinamizmussal működött Óvári Miklós. Aczél keményebben beszélt velünk, Óvári majdhogynem könyörögve: értsük meg, olyan légkört teremtettünk, hogy nekik kell a hátukat tartaniuk.

Németi Irén (balról) Tolsztoj unokájával a Szovjetunióban

Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal.

Hogyan lettem a Nők Lapja főszerkesztője? Németi Irén visszaemlékezése

Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének.

Bálint György balatonfüredi háza
Tánctanítás széki táncosokkal a Fővárosi Művelődési Ház táncházában

pár nap múlva jött Rajk Laci, hogy a győri színházban bemutatják Hrabalnak a Bambini di Pragáját. Szikora a rendező, és az a díszletkoncepció, hogy minden jelenetet más díszlettervező készít. Erdély Miklós, Pauer Gyula, Haraszty István, Bachman Gábor, Szegő György, Rajk László – szóval elég brutális névsor volt. Kéne egy szcenikás, aki ebből az egészből előadást csinál. Elvállaltam, és két hónapra lementem Győrbe, amíg legyártották ezt az elképesztő díszletet, és betanítottam a műszakot.

Egy-két év múlva ellenőrök jöttek, s hallgatták az órákat. Énhozzám is bejöttek, s nemsokára áthelyeztek a József Attila Gimnáziumba ugyancsak matematika–fizika tanárnak. Később itt átvettem az ének oktatását is. 1956-ig tanítottam itt, s akkortól a Kaffka Margit Gimnáziumban, s ott is maradtam nyugdíjaztatásomig. Nem volt jó kapcsolatom az igazgatónővel valami műsorom miatt, ami szerinte a politikai korlátai miatt nem ütötte meg a mértéket.

A sárospataki gyűjteményi munka magával hozta a társadalmi kapcsolatokat is, ami viszont kivívta a párt, illetőleg a kulturális vezetés rosszallását. Valaki jelentette, hogy Iksz Ipszilon a plébániára jár, vagy onnan kölcsönöz könyveket, és ez nem kerülte el a KISZ-nek vagy a pártnak az éberségét. Azt is jelentették, hogy én behatolok – klerikális behatolás volt – a tanítóképző növendékei közé.

Eltelt két év, mire megint jöttem, aztán 81-ben újra. Akkor kezdtem világosabb színekben látni és érzékelni Magyarországot. Arra emlékszem például, ami nagyon meglepett, hogy a könyvesboltokban nagy a választék, és nem csak kommunista irányzatú könyvek kaphatók. Lehet, hogy korábban is így volt, de én csak 81-ben érzékeltem. Akkor éreztem, hogy itt valamilyen lazulás van. Több pozitív élmény is ért.

Ez az öncenzúra működött az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Abban különböztünk mégis az összes többi laptól, ahol szintén öncenzúra működött, hogy mi az öncenzúra határait tágasabbnak fogtuk föl, mint a lapok többsége, hogy belőlünk hiányzott a szervilis öncenzúrázás-hajlam, hogy nem szerettük az önbiztosítás túlbiztosításos változatait.

Kulturális eseményként, mire elkészült a ház, a következő történt velem. 1984 augusztusában rendezett Aggteleken egy hangversenyt a Benkó Dixieland Band. Én a dixielandet nagyon szeretem, meg a ragtime-ot. A feleségemmel együtt elmentünk meghallgatni, mondom: „Te, Móti, hát gyönyörű ez a hangverseny, de rettenetes, hogy a gallérom már tiszta víz, a hajam is, és ez a sötétség! Tudod, hogy mennyivel szebb lenne ez az egész hangverseny Sajógalgócon a Templom téren?” Megszerveztem.

Fogarassy Miklós