Jelenlegi hely

1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába.

A kolozsvári Fő téren magyar katonák 1940-ben

Én elmentem Beregszászba, a szüleim otthon maradtak. A testvéremet a bombázások elől apa folyton vidékre küldte. Volt, hogy a húgomnak Balassagyarmatra kellett menni a rokonokhoz, vagy Biharba a keresztanyámékhoz, vagy Székesfehérvárra a vőlegénye apjáékhoz. Szóval valahova mindig elmenekítették. Anya sose ment el hétvégén, mert azt mondta, hogy vasárnap nincs bombázás. Sokszor jöttek angol gépek, azok vasárnap nem bombáztak.

A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben
Felvonul a gimnázium

Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is.

De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek.

Légiveszélyre felhívó plakát az ostrom idején
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Fráter Ágota 1944-ben Nagyborsán

Itt csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, az élelmiszer-ellátást szervezte. Aztán felrendelték Párizsba, és ott továbbra is az illegális mozgalomban dolgozott, a Deportáltak és Hadifoglyok Nemzeti Mozgalmát irányította.

44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett.

A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni.

Óvóhely bejárata
Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.

Amikor arról volt szó, hogy haza lehet menni Erdélybe, a szüleim megkérdezték tőlem, mi a véleményem: oda akarok menni, vagy inkább kivándorolni Palesztinába. Én akkor kacérkodtam ezzel. A pionírszerepnek romantikus varázsa volt számomra. De nem elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, ti menjetek haza, én pedig megyek Palesztinába. Az egyértelmű volt, hogy a szüleim hazamennek Kolozsvárra, várták, hogy talán otthon találják a bátyámat. Az egyik bajtársa hozott egy cetlit, amit a bátyám írt.

Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam.

A negyedik nyíregyházi huszárezred pótkeretéhez vonultam be, amely abban az időben már Sopronvölcsejben volt, mert Nyíregyházát már elfoglalták az oroszok. Azért választottam ezt az alakulatot, mert a bátyám ott volt hivatásos katonatiszt, másrészt én úgy gondoltam, hogy egy hagyományos alakulathoz vonulok be. A lovaglás is hozzátartozott ehhez.

Női portréfotó sárga csillaggal
Gimnáziumi felvonulás március 15-én Nagyváradon
Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten

Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli.

Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után
Nádasdy Ferenc édesapja

Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette.

Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte.

Zsidó holttestek Budapesten, a Maros utcai exhumáláskor 1945-ben

A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak.

Lucien Hervé az Alpokban, Grenoble-ban

Elég sokat tudtam apám haláláról, mert ugyanabban a században volt az öccse is. Nagyon szép története van ennek, ha lehet egy halálnak szép története. Az Alföldön, Kiskunhalas környékén volt egy csata, az orosz front jött már keresztül Magyarországon, a magyar csapatok visszavonulóban voltak és elfoglaltak egy kis tanyát, amit Ferenc-tanyának hívtak. Édesapám mint főhadnagy volt ennek a kis gárdának a vezetője, visszavonulást vezényelt.

1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza.

1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet.

Vöröskeresztes levelezőlap
Szabadságon lévő katona családjával
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Lucien Hervé Francia Becsületrend oklevele
Magyar katonák egy lótetemmel a Szovjetunióban
Zsidók begyűjtése Budapesten

A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált.

Emlékszem arra a napra, amikor a háború kitört. Kolozsvár határában volt a Kolozs falucska, és annak volt egy sós fürdője. És odamentünk, hárman vagy négyen biciklivel. És ott a román rádió szólt hangszórón, és ott mondták be, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. És aztán már este otthon hallgattuk tán hosszúhullámon többek között a lengyel adót, ahol állandóan azt lehetett hallani, hogy „uwaga, uwaga”, vigyázat, vigyázat – a légitámadásokra riasztották a lakosságot.

Lucien Hervé katona
Hegedűs Györgyi naplója 1944-1945
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Id. Andorka Rudolf Madridban, Franco tábornokkal
Magyar katonák a fronton

Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette.

Rajz a  bergen-belseni koncentrációs táborról

A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek.

Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt.

Munkahelyi igazolás