Jelenlegi hely

Munkáltatói igazolvány

Aztán jött a háború. Az iskola állandóan szükséglaktanya volt, és minket hol ebbe, hol abba az iskolába dobáltak. 1944-ben szörnyű bombázást éltünk át. A tanítás hamarosan abba is maradt, és átkerültem a nagyszüleimhez Sárospatakra, ott éltem át 44 telét. A harcok elől a Kollégium pincéjébe menekültünk.

Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette.

Zsidók begyűjtése Budapesten
A kolozsvári Fő téren magyar katonák 1940-ben

Egyszer hazajött délben az uram, gyorsan kért ebédet, merthogy az ilosvai értelmiség vadászatra indul, partizánvadászatra, a kisvonat külön megáll az egyik állomásnál, őket ott fölveszi. Vittek magukkal ókori fegyvereket, amiket a raktárban találtak. Szóval ma nevetséges az egész, de akkor olyan ijesztő volt, hogy mit akar ez a sok civil, aki életében talán a behívásos rövid idejű katonaságon túl soha nem katonáskodott. De hát fölszálltak a vonatra.

1939-ben tízéves voltam, akkor mentem első gimnáziumba. 1944-ben, amikor a tavasz eljött, és március 19-én bevonultak a német csapatok Miskolcra is, akkor még néhány hónapig volt tanítás, de egyidejűleg megkezdődött a város bombázása is az angolok és az amerikaiak által. Az angolok éjszaka, az amerikaiak nappal bombázták a területet.

A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek.

Elég sokat tudtam apám haláláról, mert ugyanabban a században volt az öccse is. Nagyon szép története van ennek, ha lehet egy halálnak szép története. Az Alföldön, Kiskunhalas környékén volt egy csata, az orosz front jött már keresztül Magyarországon, a magyar csapatok visszavonulóban voltak és elfoglaltak egy kis tanyát, amit Ferenc-tanyának hívtak. Édesapám mint főhadnagy volt ennek a kis gárdának a vezetője, visszavonulást vezényelt.

Magyar katonák egy lótetemmel a Szovjetunióban

A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország.

Szinérváraljai munkaszolgálatosok 1939-ben
Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban
Zsidó munkaszolgálatosok begyűjtése Budapesten

Emlékszem arra a napra, amikor a háború kitört. Kolozsvár határában volt a Kolozs falucska, és annak volt egy sós fürdője. És odamentünk, hárman vagy négyen biciklivel. És ott a román rádió szólt hangszórón, és ott mondták be, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. És aztán már este otthon hallgattuk tán hosszúhullámon többek között a lengyel adót, ahol állandóan azt lehetett hallani, hogy „uwaga, uwaga”, vigyázat, vigyázat – a légitámadásokra riasztották a lakosságot.

Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre.

Nádasdy Ferenc édesapja

44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett.

Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam.

Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.

Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt.

Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották.

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Óvóhely bejárata

1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni.

Női portréfotó sárga csillaggal

De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt.

De aztán jött a felszólítást, hogy Török Zoltánt áthelyezik Budapestre. Ugyanaz, mint ahogy 20-ban volt, amikor Kovách Kálmánt Nagyenyedről áthelyezték Budapestre. A konyhabútort meg egyebeket otthagytuk Annának. Amikor pakoltunk – szeptember 5-ére kellett átadni a lakást – megkérdeztem: Anna, maga most mit gondol? Idejöttünk, kipakoltunk, most megint pakolunk, megyünk. Azt válaszolta: Voltak itt már németek, azok is pakoltak és elmentek.

Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk!

Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Lucien Hervé Francia Becsületrend oklevele

Amikor arról volt szó, hogy haza lehet menni Erdélybe, a szüleim megkérdezték tőlem, mi a véleményem: oda akarok menni, vagy inkább kivándorolni Palesztinába. Én akkor kacérkodtam ezzel. A pionírszerepnek romantikus varázsa volt számomra. De nem elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, ti menjetek haza, én pedig megyek Palesztinába. Az egyértelmű volt, hogy a szüleim hazamennek Kolozsvárra, várták, hogy talán otthon találják a bátyámat. Az egyik bajtársa hozott egy cetlit, amit a bátyám írt.

A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

Itt csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, az élelmiszer-ellátást szervezte. Aztán felrendelték Párizsba, és ott továbbra is az illegális mozgalomban dolgozott, a Deportáltak és Hadifoglyok Nemzeti Mozgalmát irányította.

Munkahelyi igazolás

Apukát 1944 márciusában elvitték katonának, aztán novemberben megszökött és hazajött. Mi hamarabb szabadultunk fel, hogy úgy mondjam. Az oroszok már október 9-én bent voltak Túrkevén, apuka november végén már otthon bujdosott. Közben az oroszok többször elfogták, de mindig megszökött és hazajött. Otthon sikerült kihúznia, nem vitték el hadifogságba.

Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket.

Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli.

A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai
Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után
Hegedűs Györgyi munkakönyve

1944 nyarán hazakerültem Gyulaváriba, a tanyára. Közeledett a front, augusztus vége felé már ágyúdörgést hallottunk a túloldalról. Ott nem változott a román határ. Olyan plakátok jelentek meg, hogy a leventék vonuljanak be. Én nem voltam katona, mint egyetemistát felmentettek, évekig kaptam a halasztást, s ily módon megúsztam a második világháborút. Ekkor viszont már nem úszhattam volna meg, de nem mentem. Az szolgált ürügyül, hogy kint, a tanyán nem tudok róla.

Távírászok

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék.

Kimaradtam, és elkerültem a Pénzügyminisztériumba egy sajtófelelős mellé, aki az újságok híreiből csinált összeállításokat a miniszternek. Például olyan dolgokról, hogy hogyan történt az újvidéki vérengzés, amiről akkor az emberek hivatalosan nem kaptak tájékoztatást, de ezekből a sajtószemlékből, amiket mi csináltunk, elég jól lehetett értesülni. Magyar és külföldi újságokat egyaránt szemléztünk, főleg olyanokat, amelyeket az utcán nem árultak.

A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni.

Magyar hősi temető Ukrajnában, Vinnyicán

Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését.

Gimnáziumi felvonulás március 15-én Nagyváradon