Jelenlegi hely

Munkáltatói igazolvány
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben

A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe.

Mi az egész ostromot a Felkai utcai lakásban vészeltük át, mert nem mertünk lemenni a pincébe. Egyszer-kétszer lementünk, mert azért az is gyanús volt, hogy mi itt ülünk fönn a 4. vagy 5. emeleten. Nem féltünk, ez olyan, hogy a nagy bajban egy kisebb baj az semmi. Akkor 16-án reggel lementünk az utcára, ki a Vígszínházhoz. Ott volt egy katona, vörös csillaggal. Kérdezem a nővéremet: ez milyen egyenruha. Azt mondja, biztos valami román. Mondom, „te, ez egy vörös csillag”.

A bergen-belseni koncentrációs tábor barakkjai
Légiveszélyre felhívó plakát az ostrom idején
Gimnáziumi felvonulás március 15-én Nagyváradon
Zsidó munkaszolgálatosok begyűjtése Budapesten
Zsidó gyermekeket mentő skót iskola Budapesten

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe.

Magyar katona Harkovnál, az ukrán fronton

A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek.

Lucien Hervé az Alpokban, Grenoble-ban
Magyar katonák egy lótetemmel a Szovjetunióban
Munkaszolgálatosok Észak-Erdélyben
Irsai István grafikája a Bergen Belsen-i táborról, 1940.
Zsidók begyűjtése Budapesten

Kimaradtam, és elkerültem a Pénzügyminisztériumba egy sajtófelelős mellé, aki az újságok híreiből csinált összeállításokat a miniszternek. Például olyan dolgokról, hogy hogyan történt az újvidéki vérengzés, amiről akkor az emberek hivatalosan nem kaptak tájékoztatást, de ezekből a sajtószemlékből, amiket mi csináltunk, elég jól lehetett értesülni. Magyar és külföldi újságokat egyaránt szemléztünk, főleg olyanokat, amelyeket az utcán nem árultak.

Rajz a  bergen-belseni koncentrációs táborról
Vöröskeresztes levelezőlap

A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek.

1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza.

Amikor bevonultam, a második világháború tulajdonképpen már a végét járta. Az én katonai szereplésem már csak az volt, hogy az oroszok hajszoltak bennünket, lőttek, bombáztak, és mi még csak vissza se tudtunk lőni, mert fegyvereket nem hagytak nekünk. Ezeket a németek akkor már elvették tőlünk, illetve amikor bevonultam, akkor mi már nem kaptunk fegyvert. Sőt a lovainkat is elvitték, csak a tiszteknek hagyták meg a lovukat. Ausztria felé mentünk.

Hegedűs Györgyi menekült igazolványa
Szabadságon lévő katona családjával
Andorkáék Régiposta utcai lakása a háború után

Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált.

Amikor 1944 októberében meghalt édesapám, eltemettük, két testvéremmel és édesanyámmal elmenekültünk lovaskocsival először a Bakonyba, ahol a nagybátyámnak, Pali bácsinak volt egy kis vadászháza. Úgy gondoltuk, ott meghúzzuk magunkat egy darabig. Aztán rájöttünk, hogy innen menni kell. Akkor összeálltunk, és Semmeringen keresztül menekültünk Ausztriába, hogy elérjük azt a területet, ahol már amerikai zóna van, ahol a család néhány tagja élt, a nagynéném, Károlyiék meg Somssichék.

De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt.

Arra nagyon emlékszem, amikor bejöttek az oroszok. A háznak – ami most hotelépület – a pincéjébe mentük, ami tulajdonképpen a földszinten, egy sziklafalban volt, és így védettebb hely volt. Oda az első orosz bejött, szemüveggel, és barátságos volt, és utána jöttek a többiek zabrálni. Volt egy kertész, akinek a kofferjában egyszerű szövet volt. Azt is elvitték, pedig ő azt nagyon féltette.

A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált.

A család egyetértett abban, hogy otthon maradunk, de leköltöztünk a pincébe. Szenespince volt, nem volt az különösebben kiépítve. Páncélajtó volt rajta, amit le lehetett zárni, hogy szilánkok vagy egyéb ne sértse meg, de ha az épület ráomlott, nem volt menekvés. Hál’ Istennek, ilyen nem történt. Ami élelmiszer-tartalékunk volt, azt megőriztük, próbáltunk abból megélni.

Új-Lipótváros, mögötte a lángoló Angyalföld az ipartelep szőnyegbombázása után
A Dohány utcai zsinagóga udvarán talált holttestek 1945-ben

Egyszer hazajött délben az uram, gyorsan kért ebédet, merthogy az ilosvai értelmiség vadászatra indul, partizánvadászatra, a kisvonat külön megáll az egyik állomásnál, őket ott fölveszi. Vittek magukkal ókori fegyvereket, amiket a raktárban találtak. Szóval ma nevetséges az egész, de akkor olyan ijesztő volt, hogy mit akar ez a sok civil, aki életében talán a behívásos rövid idejű katonaságon túl soha nem katonáskodott. De hát fölszálltak a vonatra.

Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre.

Andorka Rudolf, húga, Nadine és édesanyjuk Madridban

Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam.

Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk!

Távírászok

Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották.

Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését.

1944-ben elhagytuk Budapestet. A szüleim úgy gondolták, hogy a bombázások idején nagyobb biztonságban vagyunk falun, mint a fővárosban, ezért a Csallóközbe mentünk az édesanyám egyik rokonához. Onnan aztán továbbmentünk Pezinokba az egyik nagynénihez. Édesapám nem jött velünk, mert elmenekült a katonai szolgálat elől, valahol bujdosott. Nem tudom, hogy csinálta, édesanyánk nekünk nem mondta meg, hol tartózkodik, nehogy kikottyantsuk.

Visszatérve Dunkerque-hez: 1940. június 4-én itt az egységével együtt német fogságba esett. Hollandián keresztül Königsbergbe vitték őket.

Amikor arról volt szó, hogy haza lehet menni Erdélybe, a szüleim megkérdezték tőlem, mi a véleményem: oda akarok menni, vagy inkább kivándorolni Palesztinába. Én akkor kacérkodtam ezzel. A pionírszerepnek romantikus varázsa volt számomra. De nem elég erős ahhoz, hogy azt mondjam, ti menjetek haza, én pedig megyek Palesztinába. Az egyértelmű volt, hogy a szüleim hazamennek Kolozsvárra, várták, hogy talán otthon találják a bátyámat. Az egyik bajtársa hozott egy cetlit, amit a bátyám írt.

Márton Áron püspök

Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze.

Bizonyítvány a Notre Dame Gimnáziumban
Óvóhely bejárata

Emlékszem arra a napra, amikor a háború kitört. Kolozsvár határában volt a Kolozs falucska, és annak volt egy sós fürdője. És odamentünk, hárman vagy négyen biciklivel. És ott a román rádió szólt hangszórón, és ott mondták be, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. És aztán már este otthon hallgattuk tán hosszúhullámon többek között a lengyel adót, ahol állandóan azt lehetett hallani, hogy „uwaga, uwaga”, vigyázat, vigyázat – a légitámadásokra riasztották a lakosságot.